Nagyon jellemző és persze természetes is: nem ugyanazt és nem ugyanúgy mondjuk el ugyanazt a gondolatot különböző helyeken. Ami egyrészt nem hazugság, nem őszintetlenség, másrészt teljesen helyénvaló is.
A politikus, a megmondóember se más. Egy dolog szűk körben beszélni, más dolog kis közönség előtt, s megint más széles nyilvánosság előtt megszólalni.
Nekünk autistáknak ez egyébként egy súlyos probléma. Míg másnál ez természetesen alakul ki, valahol kamaszkor vége előtt, hogy mit hogyan hol nem mondunk, nálunk ezt tanulni kell tudatosan: hajlamosak vagyunk a dolgokat keverni, egyszer nem adni kellő infót szűk körnek se, máskor meg feleslegesen sokat mondani, amikor erre semmi szükség.
Ha meg valaki nem autista, mégse képes természetes módon ennek kezelésére, arra azt mondjuk: infantilis személyiség. Mert a kamaszkor végéig még természetes dolog nem tudni kezelni ezt. Főleg kiskamasz lányoknál szoktam megfigyelni: feldúltak, amikor kiderül, valaki beszélt róluk a hátuk mögött, az érvük „miért nem mondja a szemembe?”, nem értve meg, hogy teljesen abszurd lenne a valakiről alkotott véleményt azonnal elmondani neki, hiszen ez két különböző dolog.
Politikusnál ezzel személyesen először 1998-ban szembesültem. Elmentem egy KDNP taggyűlésre (tagjelölt voltam, bár végül sose léptem be), ez a budakeszi kultúrházban zajlott. Neves vendég érkezett, az országos vezetőség egyik tagja, parlamenti képviselő, gyakori megszólaló a médiákban. Volt MDF-es volt, a népi szárnyból, de Csurkát túl radikálisnak tekintette, így nem lett MIÉP-es, de így is „nácinak” számított a ballib médiákban, mert folyamatosan ostorozta a ballib eszmeiséget, elsősorban a kultúra terén.
Ismerve médiamegszólalásait én arra számítottam, most lesz valami harcias beszéd, melyben keményen szidni fogja a ballibeket. S nem ez lett. Abszolút békés hangnemben szólalt meg, majd elmondta szabatosan: hülyeség lenne itt mindent valamiféle tudatos rombolók és tudatos építők harcának beállítani, ez valójában két egymást kizáró építő eszme küzdelme. Azaz mi nyilván az ő építkezésüket nem akarjuk, de ha azt hisszük, a mögöttes motivációjuk tudatos rombolás, akkor sose leszünk képesek felvenni a harcot ellenük, azaz igenis meg kell értenünk miért hiszik ők, hogy ők építenek, mi meg rombolunk. A kulcsmondata: „a baloldalnak természetesen igaza van a saját szempontjából” (akkor még a „baloldal” szó volt a használtabb a „ballib” helyett), majd elmagyarázta: ezt kétségbe vonni értelmetlen, a mi feladatunk nem ez, hanem az: terjesszük a narratívánkat, mely elmondja miért hibás ez a baloldali szempont.
A lényeg: a médiákban odamondogató keménykedő ember itt hirtelen szolíd békés elemzőként szólalt meg. S nem hazudott közben.
A ballib nyílt propaganda mellett érdemes nézegetni, követni a ballib nyilvánosság értelmiségibb fórumait is. Itt ugyanis pont ugyanez tapasztalható: megismerhető az a vélemény is, amit nem mondanak el széles nyilvánosság előtt.
A Mozgó Világ friss cikke ilyen eset. Az egyik szerző nem más, mint a többszörös feketeöves ballib megmondóember Mihályi Péter, aki néha még a tükörben is náciveszélyt észlel, s a széles nyilvánosságnak sokszor mondott már súlyos baromságokat (pl. ő terjesztette el, hogy az új alkotmány szerint megszűnik a nyugdíjellátás). De most ez egy kis ballib értelmiségi lap, nem ez a stílus van a cikkben.
Rögtön mind a három alaptabu is dől: a szerzők szerint az Orbán-rendszer se nem maffiaállam, se nem oligarchia, sőt a korrupció se igaz! Ha olvasná ezt a ballib mezei keménymagos szavazó, azonnal betelefonálna Bolgár bácsinak, hogy Mihályit kilóra megvette a Zorbán!
Szépen leírja: Magyarországon nem volt és nincs is senki, aki akkora gazdasági hatalommal rendelkezik, mellyel képes lenne a politikai hatalmat érdemben befolyásolni. Persze aki gazdag, az képes érvenyesíteni érdeket, de ez jóval a politikai hatalom alatti szint. Márpedig az oligarchaság kulcseleme éppen a képesség a politika érdemi befolyásálára. A szerző hozzáteszik, ma már Oroszországban sincsenek oligarchák, pedig ott tényleg voltak a 90-es években.
Még azt a szarkasztikus megjegyzést is megengedik maguknak, hogy az „oligarcha” szó magyar értelme: „a jobboldal számára a baloldal nagytőkései, a baloldal számára meg a Fidesz üzleti holdudvara”.
Majd a „korrupció”. A szerzők leírják: a járulékvadászat nem korrupció. Ugyanis a korrupció azt jelenti: gazdasági szereplő megveszteget államhatalmi tényezőt.
Még viccelődnek Lengyel elvtárssal is: „Ma már kevesen emlékeznek arra, hogy 1993-ban, tehát évekkel Orbán hatalomra jutása előtt Lengyel László már égbekiáltó korrupcióról beszélt a nyilvánosság előtt, és emiatt Antall József miniszterelnök be is perelte. Lengyel ominózus mondata ez volt: „Olyan mértékű most Magyarországon a korrupció, hogy miniszterek is megvesztegethetők.” Amit viszont komolyabb elemzés után is korrupciónak nevez a véleményformáló elit, az az esetek többségében járadékvadászat, amihez nem kapcsolódik semmiféle megvesztegetés sem.„.
Ahogy a „maffia” is. A szerzők szerint Orbán gazdaságfilozófiája: „A termelési viszonyokat, a piac játékszabályait és a nemzeti vagyon tulajdoni megoszlását tervezte átalakítani egy szelektíven nagytőkeellenes, harmadik utas modell logikája szerint.” – a szerzők szerint már 1994 óta, ezt én kétlem.
De a csúcs: a szerzők még a „diktatúra” szót is elvetik, pedig ez már tényleg része a szent ballib kánonnak. Képesek ezt írni: „Sokkal észszerűbb azokat a rendszereket tekinteni diktatúrának, amelyek rendszeresen erőszakot alkalmaznak uralmuk biztosítására, politikai ellenfeleiket bebörtönzik, meggyilkolják. A populista, egyszemélyi uralmi rendszerekre inkább jellemző a kvázi demokratikus technikáknak és a „puha diktatúra” eszközeinek a keveredése. Amit puha diktatúrának neveznek, az egy fontos, de nem teljes lépés a diktatúra felé.„.
Érdekes még a szerzők politikai rendszertana, a következő 6 rendszert határozzák meg:
- legitím rendszerek:
- liberalizmus – a fő legitimációs érv az egyén érdeke – bár ezt a szerzők így nem írják le feketén-fehéren, de láthatóan ide sorolják a teljes 1990-2010 közti magyar kormányzást,
- konzervatívizmus – a fő legitimációs érv a múlt értékei – a szerzők ide sorolják a konszolidálódott Horthy-rendszert,
- illiberalizmus – a fő legitimációs érv a közösségi (főként nemzeti) érdek,
- autokrácia – a fő legitimációs érv az utasítást adók tekintélye;
- diktatúra – tudni lehet, hogy mi történik azzal, aki nem engedelmeskedik, csak a rendszer ellenfeleit üldözik – a szerzők ide sorolják a konszolidálódott Kádár-rendszert,
- despotizmus – bárkit elérhet az erőszak, nem kiszámíthatóak az ellenállás következményei – a szerzők ide sorolják a Rákosi-rendszert.
A szerzők az 1998-2002 közti Orbánt a „liberalizmus” kategóriába teszik, a 2010 utánit pedig az „illiberaizmus” és az „autokrácia” sajátos keverékébe.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
