Salgó Viktória álom és valóság között szaszifanni2023. 01. 19., cs – 13:04
Művészettörténetet tanult, zenél, fest, szereti a kortárs művészetet. Decemberben Esztergomban a Kaleidoszkóp Házban, januárban Budapesten a Nyitott Műhelyben állították ki a képeit. Dalokat szerez, zenekart alapított. A művészet olyan belső kényszer számára, ami nélkül nem tud élni. „Nem tudok nem dalt írni, nem tudok nem festeni. Az, hogy meghódítom-e vele a fél világot, az végül is mindegy” – mondja Salgó Viktória, aki épp gitáróráról jön a beszélgetésre.
Gitáróra? Tanítod vagy neked tanítják?
Én tanulok, Czitrom Ádámtól, aki zeneakadémista, jazz-zenész. Néha elmegyek hozzá, mert a dalszerzéshez is kell az elmélet, meg aztán szükséges, hogy az ember ismerje jól a hangszerét. Gyerekként ugyan tanultam zenét, rajzra, zongorára is jártam Udvardon, de hamar abbahagytam, nem szerettem. Nem jutottam el arra a szintre, hogy kreatívan is tudtam volna zongorázni. Hatodikban aztán kitaláltam, hogy gitározni akarok, akkor Zsapka Attila lett a tanárom. Ezúttal nagyon kitartó voltam, és a cserkész közösségben használni is tudtam a szerzett tudást, az ifjúsági miséken játszhattam a dalokat, ez nagyon motivált.
Az első dalaid mikor szerezted?
Amint gitárt kaptam a kezembe. Borzalmasan csöpögős, giccses szerzemények voltak, olyanokat írtam, hogy: Utálom ezt a helyet, mindenki haragszik rám… Nagyon vicces így utólag. Tizenhárom éves voltam, akkor olvastam Kurt Cobain életrajzát, Nirvanát hallgattam.
Elő is adtad a saját dalaid?
Igen, már a gimiben volt zenekarom, először Tardoskedden, majd Kamocsán, és játszottuk is a szerzeményeimet. A fiúk aztán elmentek egyetemre, és vége lett a dolognak.
Az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumból az ELTÉ-re mentél. Miért nem a zenével foglalkoztál?
Sokat sopánkodok emiatt, mert valóban zenét kellett volna tanulnom, de nem volt merszem hozzá. A mi családunkban a művészet kizárólag hobbi. Ezzel küzdök a tekintetben is, hogy például pénzt kérjek a festményeimért.
Mikor kezdtél festeni?
2018-ban. Érdekes, legbelül mindig tudtam, hogy tudnék, de addig tartott, hogy megvegyem a vásznat. Egy olyan időszakban történt, amikor nagyon sok szorongás volt bennem, nagyon rossz munkahelyem volt, le kellett vezetnem valahogy a feszültséget.
Múzeumpedagógus voltál.
Akkor épp nem. Egyetem után először valóban a Müpában, a Ludwig Múzeumban dolgoztam, az kizárólag kortárs műalkotásokat gyűjt és mutat be, nagyon izgalmas volt. A személyiségemnek nagyon megfelelő munkahely, mert a művészetről beszélgettem óvodástól felnőttekig. Biztos állami pozíció, brutálisan alacsony fizetéssel, nem tudtam megélni belőle, váltanom kellett. Ekkor jött az említett stresszes munkahely. Egy induló filmes kezdeményezésnél, egy nagyvállalkozónál helyezkedtem el. Vakvágány volt, de arra jó, hogy elkezdtem festeni.
Absztraktot?
Igen, gyerekkorom óta vonzódom az absztrakt képekhez, különösen rejtélyes műfajnak találtam mindig. Mert ott nem csak az a kérdés, hogy mit ábrázol a festmény, hanem az is, hogyan kerül fel a festék, a szín, hogyan vannak egymáson a felületek… Minél nagyobb méretű festményről van szó, annál nagyobb fizikai jelenlétet igényel, mert gesztusokkal dolgozom. Benne van a képben a heves vagy lassú mozdulatod, nem lehet gépszerű a dolog, hanem érzelmekkel teli. Ez erős intuitív folyamat, olyankor kikapcsol az agyam. Nem ecsetekkel dolgozom, inkább festőkéssel, mosogatószivaccsal, textilekkel, hogy mindenféle felületeket tudjak létrehozni.
Jelenleg a Hagyományok Háza a munkahelyed.
Nemzetközi közegben szerettem volna dolgozni, elmentem egy képzésre a londoni Victoria és Albert Múzeumba, amit oktatási céllal alapítottak. Az olyan óriási élmény volt számomra, hogy hazajövet tudtam, művészeti közegben akarok dolgozni. Ez segített továbblépni, később ezért is jutottam a nemzetközi pályázatíráshoz, amivel most is foglalkozom.
Közben azért rendszeresen zenélsz is.
Budapesten előbb egy Cseh Tamás-dalokat feldolgozó zenekarom volt, majd az NDK zenekar, annak a koncertjén ismertem meg a férjem. Ő egy underground zenei kiadó kurátora. A dalaim angolul születnek, két okból is: a singer-songwriter, vagyis az énekes-dalszerző alapvetően angolszász műfaj, amihez nagyon nehéz magyarul hozzányúlni. Havonta egyszer ugyan megpróbálok magyar dalt írni, de egyszerűen máshogy vagyok behuzalozva. Az angol nyelv rövidebb szavakkal dolgozik, sokkal egyszerűbb mondatszerkezetekkel, és a popzene erre épül. Három szóval el lehet mondani, amit a magyar három mondatban mondana el gyönyörű jelzőkkel meg metaforákkal. Szólóban adom őket elő, énekórákra, gitárórákra jártam. Most zenekarilag kell meghangszerelnem őket, mert megalakult a Holló, a saját zenekarom.
Holló?
Bibliai, mitológiai szempontból nagyon fontos szimbólum. Közvetítő madár, a látható és láthatatlan, az álom és valóság között jár. Ugyanígy látom a saját zenémet. Amikor dalt írok, olyan érzés, mintha csak eljátszanék valamit, ami már létezett. Mintha leküldené a zenét valaki vagy valami. Spirituálisan hangzik, de ezt érzem. Az ember megszületik, és gyakorlatilag egész életében attól fél, hogy meghal. A halálfélelmünket tudjuk a művészettel ellensúlyozni. Ha nem lennének szorongásaim, zenélnék, festenék? Nem tudom.
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2023/3. számában jelent meg
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacen
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
