Akik az előző években találkoztak Sal Endre három albumával, azok valószínűleg őrült izgalommal várták a szerző következő albumát, amely végre meg is jött Hősök és kalandorok címmel. Az ezúttal is impozáns kivitelezésű kötet alcíme: Mesél a Fiumei úti sírkert, amely 51 plusz 1 különös, többségében mára teljesen elfeledett életutat villant fel.
Jómagam is nagyon szeretem a temetők csendjét, s ha csak tehetem, mindig elmegyek egy-egy település temetőjét is megnézni. A temető ugyanis maga a történelem, s nemcsak az adott személy s adott hely, hanem egy régió, egy közösség történelmét ki lehet olvasni. Ezt tette negyedik kötetében Sal Endre is, aki ezúttal a Fiumei úti (Kerepesi úti) temetőben (majd a levéltári anyagok között) tett hosszú sétákat, s választott ki 52, jobb utókorra érdemes személyt a XIX. és XX. század, többnyire vérzivataros évtizedeiből.
A Fiumei úti temető közvetlenül a Keleti pályaudvar mellett található, így sokszor vonatra várva is elsétáltam a bejáratáig, hiszen alig pár méterre a bejárattól olyan nagyságok síremléke található, mint Blaha Lujza, Ady Endre vagy Jókai Mór. S eljött az ideje annak is, amikor pár éve fél napot rászántam arra is, hogy végigsétáljam a teljes temetőt. Ismert s kevésbé ismeretlen nevek, pompás műemlékek, s teljesen elhanyagolt síremlékek váltogatták egymást. Sal Endre új könyvében 51 plusz 1 nevet választott ki a feledésből, „újratemetve” őket a hanyag utókor okulására.
Az új kötet a Hősök és kalandorok címet kapta, s négy fejezetre osztódik: A szív bajnokai, Hősök és nagylelkűek, Kalandvágyók és Élenjárók. 52 plusz számtalan, a feledés kosarából előhúzott név, amely ma már a szakembereknek, az átlagműveltségűeknél többre hivatottaknak sem mond sokat, holott nélkülük a magyarság nem tartana ott, ahol ma tart. Az első fejezet A szív bajnokai címet viseli, s talán ebben, az egyébként legrövidebb fejezetben találkozunk a legtöbb ismertnek tűnő névvel: Erkel, Jókai, Mikszáth, Petőfi. De ők nem teljesen azok, akikre gondolunk.
Erkel Lajos, aki apja, Petőfi István, aki bátyja emlékét őrizte. De Petőfihez köthető Szerdahelyi Kálmán is, aki kétszer is nőül vette azt a Prielle Kornéliát, aki majdnem Petőfi felesége lett. Csak egy éjszakai pap hiányzott hozzá. Mikszáth Albert a nagy Mikszáth Kálmán fia volt, aki szintén megpróbálkozott az írói pályával, befejezte apja félig kész regényét (Az amerikai menyecske), de mire saját műveivel is bekerülhetett volna a magyar irodalomtörténetbe, váratlanul meghalt. Pedig ezt írta róla az egyik korabeli kritikus: „A fiatal Mikszáth lekívánkozik az édesatyja tenyeréről, s maga lábán akar bejutni az irodalomba”. Végül maradt utána egy elbeszéléskötet, egy kiadatlan színmű s pár vers. Diósyné Brüll Adélnak az idejekorán eldobott múzsa szerepe jutott, igaz, pontosan tudta, hogy az, akinél a múzsa szerepét vállalta, úgy is beírja őt a magyar irodalomtörténetbe, ha időközben el is küldi neki az elbocsátó, szép üzenetet. S ebben a fejezetben kapott helyet még egy másik, „majdnem múzsa” is, aki meghalt, mielőtt tényleg múzsa lehetett volna. Ő Zádor Gyöngyi, a szép reményű színésznő, aki Benkő Gyula kedvese volt, s egy vele született betegség következtében három nappal első filmje bemutatója előtt halt meg teljesen váratlanul. A film címe paradox módon Életre ítéltek!, amelyben Jávor Pál lányát alakította. Ennyi maradt utána, pár jelenet a film végén.
Többségük sosem feledkezett meg a magyarságáról, s nem egy volt közülük, akik vagyonuk jelentős részét hazájuknak vagy rászorulóknak ajánlották fel. Vannak köztük olyanok is, akik nem is magyarnak születtek, mint Hopp Ferenc, aki a csehországi Fulnekből érkezett Pestre, vagy a román ősökkel rendelkező Todoreszku Gyula, aki a Magyar Nemzeti Múzeum nyomtatványtárát alapozta meg. Ebben a fejezetben olvashatunk Baumgarten Ferencről, aki azt a bizonyos, legendáktól terhes Baumgarten-díjat alapította, s aki anyagilag talán legtöbbet tett a magyar irodalomért, amelyért saját testvérei nyilvánították elmebetegnek. De ez a fejezet szól Lengyel Árpádról, aki a Carpathia fedélzetén az elsők között érkezett meg a süllyedő Titanichoz, s hajóorvosként mentette a menthetőt. S itt olvashatunk két legendás focistáról, Tóth Potyí Istvánról és Kertész Gyuláról (ezért az 51 plusz 1), akiknek komoly szerepük volt a magyar foci felemelésében, s akik a nácik áldozatául estek (nem ők az egyetlenek a kötetben), miközben embereket mentettek a fasizálódó Budapesten.
Igen, a tájainkon, hisz Téry hosszú évekig volt bányaorvos Selmecbányán. Mindenkit nem tudunk e rövid ismertetőben felsorolni, de megemlíteném még Hugonnai Vilmát, az első orvosnőt Magyarhonban, a Darmstadtból érkezett Georg Klöss-t, aki Klösz György néven lett Budapest első fotósa. Azé a Budapesté, amelynek első jelentős polgármestere épp abban az időben, a kiegyezés után több mint két évtizedig Kamermayer Károly volt. És még sok-sok „első”, akik nélkül ma nem ott tartana Magyarország, ahol tart, a hálátlan utókor pedig még a nevüket sem ismeri. Többségük emlékét még egy-egy utcanév sem őrzi.
Mint az elején említettem, Budapest és Erdély mellett Felvidék szerepel a legtöbbet (ebben) a kötetben (is). Tudják Önök, ki volt a Nyitrán született Kaszala Károly vagy a kassai illetőségű Schlachta Margit, „az egyetlen férfi” a magyar parlamentben?
Vagy „a gyorsírás Paganinije”, Hajnal Károly, aki Pozsonyban született, s hallottak Blaha Lujza egyik leghűségesebb színpadi partneréről, a Fedák Sári praktikái miatt öngyilkosságba menekült Vidor Pálról, aki egyes források szerint Osgyánban, más források szerint Kalondán született? De még mindig nincs vége a felvidéki szálaknak, felvidéki gyökerekkel rendelkezett Zrumeczky Dezső építész, aki annak idején Kós Károllyal közösen jegyezte a budapesti állatkertben található Madárházat. S ha közvetlenül nem is ők a főszereplői egy-egy fejezetnek, nem mehetünk el Szilágyi Lilla színésznő neve mellett, akinek a férje, a szintén felvidéki Bulyovszky Gyula a márciusi ifjak egyike, a 12 pont egyik megfogalmazója volt, míg a gyerekíróként elismertséget szerzett Tábori Piroska férje a bátorkeszi születésű híres operaénekes, Závodszky Zoltán volt. Jókai, Petőfi, Mikszáth felvidékiségéről talán nem kell itt külön szólni.
A többieket hagyjuk meglepetésnek. Sal Endre új kötetére is áll a már korábban is hangoztatott véleményünk, nagyon fontos, hiánypótló vállalkozás, amely speciális történelemkönyvként is olvasható, egyedül a kötetben beígért, de nem talált Fiumei úti sírkerti térképet hiányoljuk.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
