Ménes Attila Bihari címmel írt drámát a tragikus sorsú író, Tar Sándor beszervezéséről, későbbi lebukásáról, és a Kádár-korszak ügynökvilágáról. A darabot február 27-én mutatja be a Katona József Színház Máté Gábor rendezésében.
Tar Sándor művészete elválaszthatatlan az életétől: mind a kettő a fizikai és lelki nyomorról tudósít. Olyan mélységekről, amelyekről legtöbbünknek fogalma sem lehet. Írásaiban elmosódik a határ a valóság és a fikció között: mintha mi, olvasók is ott ülnénk a gyári munkások között, az ingázókat szállító vonaton, a kocsmában, a munkásszálló verejtéktől dohos falai között, a pincehelyiségből kialakított albérletekben vagy az utcavégi nyomortanyák bódéiban. Tar hősei a társadalom peremére, a „térkép szélére” szorított szerencsétlenek, akik mélyen az emberi létezés alatt élnek, ahol a kegyetlenség szabályai felülírják az együttérzés és a szeretet törvényeit.
„Ezt ismerem, ennek részese vagyok”
„Ő még tudja, mitől lesz hirtelen csend a kocsmában” – írta Tarról Bodor Ádám. Esterházy Péter sokat idézett sorai szerint pedig: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Tar pedig tudott: hallgatni és beszélni is. Műveit a szenvtelensége és részvétlensége avatja klasszikussá: nem ítélkezett, nem moralizált, csak leírta, amit maga körül látott. Így hagyta ránk – Keresztury Tibor megfogalmazásában – a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát.
„Általában a munkások és a parasztok között végbemenő társadalmi folyamatok, (…) a felkészületlenül az életbe dobott, a lehetőségekkel élni nem tudó, azokat újratermelni nem képes emberek sokasodó seregének élete érdekel, mert ezt ismerem, ennek részese vagyok”
– jellemezte környezetét és saját magát egy interjúban az író.
Tar Sándor 1996 májusában Fotó: Oláh Tibor / MTI
Tar Sándor parasztcsaládban született Hajdúsámsonban, és elbocsátásáig gyári munkásként dolgozott. Gyermekkorától kezdve mániákusan olvasott, kezdetben verseket írt, majd rövidprózára váltott. 1976-ban szociográfiájával megnyerte a Mozgó Világ irodalmi pályázatát, ezt követően sorra jelentek meg írásai, első kötete, A 6714-es személy 1981-ben látott napvilágot.
A rendszerváltás után megjelent kötetei, mindenekelőtt A mi utcánk című novellafüzér a magyar irodalom egyik legfontosabb alakjává tették. Valószínűtlenül ideális világa sikerei csúcsán, a német nyelvű megjelenés előtt dőlt össze: 1999-ben kiderült, Tar 1978-tól a III/III-as ügyosztály besúgója volt. Kenedi Jánosról és baráti társaságáról kellett információt szolgáltatnia. Mint azt több interjúban elárulta, elsősorban állítólagos homoszexuális kapcsolatával zsarolták. ’87-ig jelentett, egy hosszabb kórházi kezelés után azonban úgy döntött, nem csinálja tovább.
Máté Gábor már régóta szeretett volna darabot íratni az ügynökvilágról, méghozzá egy operettet, mert véleménye szerint, a témát a szörnyűségen túl olyan bornírtság jellemzi, amit ebben a műfajban lehet a legjobban megjeleníteni. Bereményi Gézát kereste meg az ötlettel, ő azonban már írt erről zenés játékot, a Laurát. Tar Sándor ügynökmúltjának kérdésével eddig meghatározó jelentőségű irodalmi mű még nem foglalkozott.
Ne hasonlítsák össze a kettőt
2013-ban egy munkatársa hívta fel az igazgató figyelmét Ménesi Attila darabjára, a Biharira. Rögtön meg is kereste a szerzőt, mit szólna, ha a Katonában mutatnák be a művet. Sokáig azonban nem volt megfelelő a helyzet, nem tudták kiosztani a szerepeket a társulaton belül, ráadásul a Pintér Béla Társulat az idő tájt mutatta be az ügynöküggyel foglalkozó Titkainkat, Máté Gábor nem akarta, hogy a két darabot összehasonlítsák.
A Katona József Színház igazgatója az idei évadban érezte először úgy, hogy van alkalmas színésze a darabbeli Sándor szerepére. Egykori tanítványa, Mészáros Béla régóta nem kapott nagyobb lehetőséget. Most viszont, Máté Gábor szerint mindennél jobb formában van, nagyon izgalmasan nyúl a ráosztott feladatokhoz, ezért szerette volna, ha ő birkózik meg a karakterrel.
„Az ügynökügyekről szinte lehetetlen objektív szöveget alkotni, hiszen az akták jelentős részét megsemmisítették”
– hangsúlyozta Máté Gábor. „Ha valóban akarnánk – folytatta –, akkor sem lehet ezeket nyilvánosságra hozni. Hatalmas a bűne azoknak, akik részt vettek abban, hogy az ügynökmúltak felemás módon derülhessenek ki. Oknyomozó újságírók egyes embereket feldobnak, akiket aztán kíméletlenül meghurcol a média és a társadalom, de van egy igen nagy réteg, akikről már most tudni, hogy sohasem kerül nyilvánosságra a beszervezésük, mert nincs róla semmilyen adat. Ezt jól már nem lehet megoldani. És ez nem egy kormány felelőssége, hanem az összesé. Sajátosan magyar történet ez az egész. Nekünk azonban az a dolgunk, hogy beszüljünk az ügyről. A darabnak a társadalmi igazságkeresés szándéka mellett személyes vonatkozásai is vannak. Ménesi Attila nagyon jó barátja volt Tarnak. Valahogy ezzel próbálta feldolgozni azt a csalódást, fájdalmat, amit Tar múltja okozott számára. Ez áthatja az egész darabot.”
Máté Gábor Fotó: / MN-archívum
Tar Sándor leleplezése egy nyilvános bocsánatkérő levél, illetve Kenedi János válasza társaságában jelent meg az Élet és Irodalom hasábjain. Beismerése hosszú vitát generált a lapban, amelyhez számos művész, pályatárs, történész szólt hozzá. A bűnösség terhét és a nyilvános megaláztatást Tar képtelen volt elviselni, feldolgozás helyett sokszor a hamis magyarázatokhoz menekült.
Tragédiájának így is számos részletére fény derült, így arra is, hogy a hatóság figyelmét éppen az íróságával keltette fel, ha nem írt volna, nem kerül irodalmi körökbe, nem kellett volna jelentenie, de képtelen volt nem írni. A beszervezésétől kezdve kezdett el keményen inni, a leleplezést követően alkoholizmusa végleg felülkerekedett.
Az irodalmi élet elfordult tőle, magára hagyták, szinte csak a kocsmában lelt menedékre. Visszatérő vendég lett az elvonón és az idegklinikán. A pszichiátere arra kérte, gondoljon valami pozitívra, hogy kikerüljön a gödörből, de nem jutott eszébe semmi.
2005 januárjában hunyt el anélkül, hogy bűnével őszintén szembenézhetett volna. Ő maga és a társadalom egyaránt. Leleplezése és meghurcoltatása az ügynökügyek megoldatlanságának tragikus emlékművévé vált.
„Összességében ez mégis csak egy színdarab”
„Létezett egy rendszer, amiről senki nem gondolta, hogy ilyen módon dől össze – mondta Máté Gábor. – Az emberek úgy éltek akkoriban, hogy elhitték, bármit tesznek, büntetlenül megússzák. Sokan puszta karriervágyból súgták be a barátaikat.
„Tar az akkori ellenzék kemény magjáról jelentett, részletekbe menően, igen szorgalmasan. Nem mondhatjuk, hogy csak úgy írogatott.”
A darabban is van egy-két mondatnyi részlet a jelentéseiből. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy ő egy jó szocializmusban hitt, hiszen azok között az emberek között nőtt fel, dolgozott, élte a mindennapjait, akik elvben hatalmon voltak. Igazi munkásparaszt volt. Tar esetében könnyű volt egy olyan embert meghurcolni, aki védtelen egy ekkora erővel szemben.”
Máté Gábort nagyon megrázta a Tar ügynökmúltja körüli közéleti vita. Soha sem gondolta volna, hogy beszervezték. Szerinte az írásaiból ez egyáltalán nem következik. A leleplezést követően készült vele egy nagy interjú a Magyar Narancsban, ahol beszélt a beszervezéséről. Mégis elég homályosan fogalmazott ahhoz, hogy senki nem tudja pontosan, mi történt, hogy mennyi igaz abból, amivel végül is megzsarolták.
„Ha innen nézzük, a Bihari egy fikció, talán egy történelmi dráma. A probléma nagy, de összességében ez mégis csak egy színdarab. Ilyen szempontból még az is lehet, hogy Ménes Attila meggondolja, és azt mondja, nem is biztos, hogy ez csak Tar Sándorról szól. Hiszen amik ebben a darabban szerepelnek, feltételezések, az írói fantázia szüleményei. Ménesi írása nagyon jól mutatja be, hogy egy ember hogyan válik a bűnével rögtön áldozattá.”
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 02. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
