Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspökírásával kívánunk Istentől megáldott, boldog karácsonyt Kedves Olvasóinknak!
Máté, az első evangélista tömören és súlyosan vezeti be Jézus születésének elbeszélését: „Jézus Krisztus születése így történt…” Mintha az angyalt álmodó Józseffel együtt olvasóinak is fel kellene ébredniük vagy el kellene vetniük egy tévedést, amely a Názáreti Jézus születésével kapcsolatban terjed és kísért – így történt, ez az igazság! Nem a vaksors vagy a vétkes véletlen, nem is a jámbor József megingása, nem banális mocsok övezi, hanem a prófétai szó ereje, az Írások tanúskodása díszíti Jézus születését. Mintha Máté, az evangélista s vele együtt egy egész közösség fontosnak tartaná, szent kötelességnek, hogy tanúskodjon ennek a születésnek a történetéről. Kezdődik az élet. A nemzetségtábla mintegy negyventagú listája után, ahol egy-egy név, egy-egy élettörténet és egyéniség csak villanásszerűen jelenhetett meg, most másik ritmus, lassú öröm következik, figyelem és szeretet, amellyel születéstől halálig és feltámadásig követhetjük nyomon Jézus életét ezen a földön.
Aki ilyen határozottan mesél, aki így mond el egy történetet, az kezdettől fogva tudja, hova tart. Tudja, hogy az egész történetnek van célja, értelme, igazsága. Jézus születése titok, amelynek értelmébe angyal avatta be Józsefet – hiszen ő mondja el neki álmában, hogy a Máriában fogant élet „a Szentlélektől van”, és a születendő gyermek, Jézus „megszabadítja népét bűneitől”. Máté, az evangélium mesélője eljut, illetve elvisz majd arra a hegyre is, ahol a feltámadt Jézus búcsúzik övéitől, s azt mondja nekik: „Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”. Az evangélista már a születés elbeszélésében is azt mondta róla, hogy ő az Emmanuel, vagyis ő az, akiben „velünk az Isten”, s ide érkezik el az egész evangélium is, az ígérethez, hogy ő velünk marad mindennap. Pál apostol szenvedések és megpróbáltatások közepette mondja: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?”, s ez bizony úgy is érthető, mint valami csatakiáltás. Az Emmanuel név, illetve értelmezése, a „velünk az Isten” kijelentés ennél szelídebb. Nem jövendő csatákról van most szó, hanem Isten nagy ígéreteinek beteljesedéséről. Nem az emberek ellenkezéséről vagy szeretetlenségéről, hanem Isten hűségéről, titokzatos és egészen egyedi jelenlétéről egy védtelen, emberekre bízott, kezdetben pusztán sejtcsomónyi emberpalántában, akinek szent származásáról angyal tanúskodik.
– csupa olyan minőség, amelyet mi, emberek magunkon tapasztalunk, de Istentől távolinak érzünk. Lukács evangélista szerint pásztorok mesélik el az angyalok szavát Máriának és Józsefnek is, mintha egyedül ők, a legegyszerűbbek, az angyallátók lennének képesek arra, hogy befogadják az ígéretek teljesedésének örömhírét. Mária pedig szívébe fogadja szavaikat, és el-elgondolkozik rajtuk, jelezve, hogy csak a legnagyobb szeretettel és figyelemmel érdemes közelíteni a megszületett gyermek titkához. János evangélistánál meg az örökkévaló, teremtő Ige szemlélését váltja fel az ő testté, sőt, hússá válásának, közöttünk lakásának említése.
Itt már nemcsak történik valami, hanem ő, az egyszülött Fiú akar tenni és lenni, az Atyát kinyilatkoztatni, elmondani, milyen volt a szeretet, amikor még nem létezett a világ, és talán milyen lehet most, azután, hogy az ő szeretetét megismerték a tanítványai, és továbbadták egymásnak meg a világnak…
Így történt? Megannyi mesélés, megannyi személyes emlék, kérdés és válasz tolul fel bennem. Mindig hálás voltam, ha szüleim egymással való megismerkedésükről meséltek, sőt, úgy láttam, ha erről esett szó, ők is mindig felélénkültek. Egymásban és talán gyermekeikben találták meg az életük, a történetük legkedvesebb és legteljesebb értelmét. (Tartson még soká ez a történet, azt kívánom!) És azt hiszem, szent és kedves pillanat, ha a nyiladozó értelmű gyermek azt kérdezi anyjától-apjától, hogyan is született, volt-e csillagcsoda akkor, vagy ha ilyesmi nem történt, azért előhozható-e néhány kedves részlet, valami, amiért emlékezetes volt a születés ideje. Ezekhez az apró vagy éppen súlyos részletekhez mélyen kapcsolódhat a gyermek, megérzi bennük az anyai meg az apai szeretetet. Talán nem is emlékeznek sokra a szülők, de amit átadhatnak erről, igazán fontos! Amikor erre gondolok, eszembe jutnak azok is, talán megdöbbentően sokan, akik nem élhették át, hogy szüleik szeretettel várták és fogadták őket. Akik nemcsak kételkedtek ebben a szülői szeretetben, mint a legtöbb kamasz egy-egy rossz pillanatban, hanem bőven kaptak az életükkel kapcsolatos rossz szavakat, szidást és gyűlölködést. Velük különösen is szívesen fordulok képzeletben a minket szeretetből életre szólító Istenhez, hogy gyógyítsa a sebeiket, és küldjön hozzájuk olyan embereket, akik hihetővé teszik számukra a szeretet erejét. Az a Jézus, aki világra született, az egész világ eredetének, szeretetből született létének tanítója lett! Karácsony, az ő születésének ünnepe pedig az esetleges veszekedések helyett leginkább annak lehetősége, hogy egymást erősítsük, bátorítsuk, segítsük a sokféle bajjal és nehézséggel szembenézni, hinni a szeretetben.
Szülők és gyermekek után testvérek, felnőttek jutnak eszembe. Nekünk is olyan fontos, hogy elmondhassuk egymásnak, hogy is történt. Elmondani azt, ami sikerült, aminek láttuk az értelmét, és elmondani néha azt is, ami kudarcos és nehéz, amiből még csak félig lábaltunk ki, vagy ami éppen csak ránk zúdult mint áthatolhatatlan köd. Igen, aki elmondhatja a történetét, az újjászületik. Aki kimondhatja, szépítés nélkül, mit szeretett volna, az megerősödik, növekedni kezd, bízni és szeretni akar. Mert Isten ilyennek teremtette. Mert az Ige, aki világra született, megvilágosít minden embert, aki a világba jön. Ha többet és jobban meghallgatnánk egymást, egészen más lenne a világ.
A kereszténység Jézus születésére tekint, és tudja, hogy nem lehet újra megszületni, de van újjászületés. E két rokon fogalom egyébként éppen egy hosszú éjszakai beszélgetésben hangzik el, Jézus és Nikodémus beszélgetésében. Az egyik a lehetetlent hajtja, a másik a kegyelem valóságát hirdeti.
És most? Mi történik? Voltaképpen: milyen karácsonyt szeretnénk? Máté nem említi, hogy Máriának lettek volna kérdései. Ő csak hagyta, hogy növekedjen benne az élet, és világra szülte az Üdvözítőt. És, mint már mondtam, szívébe véste a pásztorok szavait, gyakran el-elgondolkodva rajtuk. Hallgatta a szót, és engedte, hogy gyümölcsöt teremjen benne. József pedig? Gondolom, amennyire csak lehetett, kitakarította a jászlat, a barlangot vagy istállót. Marad a feladat és a fájdalom nekünk is, hogy amit lehet, megtegyünk, egyházban, világban, családban, országban.
Hogy van valaki, akinek mindent elmondhatunk, és aki végtelen erővel bír, hogy új életre vezessen minket.
Fotó: Fábián Attila; portré: Merényi Zita
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 22-29-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
