A tizenhárom éves Eli Bell (Felix Cameron/Zac Burgess) szörnyű körülmények között él…
Alkoholista, agorafóbiás apját (Simon Baker) szinte nem is látja; anyja, Frankie (Phoebe Tonkin) nemrég jött le a heroinról – mint később kiderül, csak ideiglenesen; tizenöt éves bátyja, Gus (Lee Tiger Halley) nyolcéves kora óta nem hajlandó megszólalni; nevelőapja, Lyle (Travis Fimmel) pedig úgy gondolja, az amúgy igen szegény család jövedelmét drogdílerkedésből fogja kiegészíteni.
És Eli mégis boldog.
Az önsajnálat korát éljük. Manapság nagy divat – főleg a nyugati világban – a sértettség, a megbántottság, a mellőzöttség felemlegetése. Sokan igyekeznek megtalálni életükben azt az elemet, amelyre hivatkozva áldozatként tüntethetik fel magukat. Vagy éppen a múltban kutatgatnak, hátha ráakadnak valami gyermekkori traumára, amivel megmagyarázhatják, miért is viselkednek úgy, ahogy. Miért nem tesznek meg olyan lépéseket, melyeket már rég meg kellett volna tenniük. Viktor E. Frankl szerint az életünkben felmerülő problémák – még akkor is, ha azok igen súlyosak, sőt, leginkább akkor – elsősorban arra jók, hogy tapasztalatként segítsenek a valódi értékek megtalálásában. Arra irányítják rá a figyelmünket, ami igazából fontos. Trent Dalton ausztrál újságíró gyermekkora meglehetősen viharos volt. Az önéletrajzi ihletésű könyvéből – A fiú, aki lenyelte a világegyetemet – készült, a Netflixen látható sorozatból is kitűnik, sok minden múlik azon, hogy a gyermek, a fiatal hogyan éli meg a megpróbáltatásokat. A lét mártírjaként tekint önmagára, vagy arra törekszik, hogy amint lehet, aktív, cselekvő módon alakítsa az életét. S persze az sem mindegy, van-e mellette olyan felnőtt, aki segít átvészelni a nehézségeket. Nem csak a fizikaiakat, a lelkieket is.
Bár az Eli körül lévők szinte egytől egyig összeütközésbe kerültek már a törvénnyel, őt ez nem zavarja. Csak ne lépjenek ki az életéből. Legjobban természetesen az édesanyját szereti – amikor a nő börtönbe kerül, a kockázatot is vállalva becsempészteti magát a falak mögé azért, hogy karácsonykor találkozhasson vele. A férfiakkal – az apákkal, vagy akik ezt a szerepet töltik be az életében – bonyolultabb a helyzet. Eli ragaszkodik a nevelőapjához, elrablása után nehezen nyugszik bele, hogy talán soha nem kerül elő. Van egy levelezőtársa is, akinek a tanácsaira sokat ad – annak ellenére, hogy az illető börtönben ül, vagy éppen azért. De leginkább a szintén büntetett előéletű „Slim” Halliday (Bryan Brown) áll közel hozzá. Az idős férfi képes arra, hogy érthető módon magyarázza meg az élet titkait a még gyermek Eli-nak. Úgy, hogy ne fedje el előle a veszteség, a bűn és a tragédia valóságát sem.
A sorozat nagy erénye, hogy bár időben – az események a nyolcvanas években játszódnak – és térben – a helyszín az ausztráliai Brisbane – távol esik tőlünk, mégis közel érezzük magunkhoz a szereplőket. A pszichopata Ivan Kroll (Christopher James Baker) kivételével mindenki más valóságos, hőseink esendőségeik és bűneik ellenére valamiképp még szerethetők is. A színészi játék kiemelkedő, főleg a tizenhárom éves Eli-t alakító Felix Cameron játéka elementáris. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a magyar szinkronszínészek hang-játéka rendkívül sokat ad hozzá ahhoz, hogy a karakterek még erősebbé váljanak.
Eli már gyerekként megtanulja, hogy az igazság felfedése nem mindig kifizetődő, sőt, bizonyos tények azért nem kerülhetnek nyilvánosságra, mert azzal nemcsak a saját, de mások életét is veszélyezteti. Eli azonban újságíró szeretne lenni, márpedig ez a foglalkozás (hivatás) pont arról szól – vagy legalábbis ez lenne a valódi küldetése –, hogy kendőzetlenül, válogatás és előzetes cenzúra nélkül mondja el az embereknek mindazt, ami történt. Így amikor már egy újság gyakornokaként mentorával, Caitlynnel (Sophie Wilde) együtt rájönnek, hogy a város filantrópja valójában milyen üzelmeket folytat, még a halálos veszedelmet is vállalja azért, hogy kiderüljön az igazság.
Eli semmire sem vágyik jobban, mint egy szerető családra. Ám az sajnos már széthullott. E tekintetben a sorozat első pillanatra nem is fordul szembe a divatos megközelítésekkel: a család a tragédiák melegágya. Ám ahogy haladunk előre az időben, a ragaszkodás, az összetartozás ereje kezd érvényesülni, és a végére összeáll, ami szétesett, megerősítve bennünk a reményt, hogy talán mégsem veszett még el minden. Hiszen „a szeretet (…) együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 16-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
