„Úgy vélem, a konfliktusok abból fakadnak, hogy nem akarjuk meghallgatni a másik embert. A másik meghallgatása szemlélődésre és változásra indít minket” – nyilatkozta a Fides vatikáni hírügynökségnek adott interjújában Antoine Kambanda bíboros, a ruandai Kigali érseke, aki a közelmúltban ad limina látogatáson vett részt Rómában.
– Őeminenciája egy közelmúltbeli homíliájában azt mondta, hogy a kommunikáció a mai sokféle kommunikációs eszköz mellett is mélyponton van, „mert a rendelkezésünkre álló eszközök ellenére sem figyelünk egymásra”.
– Ez tragédia, mert úgy vélem, hogy a konfliktusok abból fakadnak, hogy nem akarjuk meghallgatni a másik embert. A másik meghallgatása szemlélődésre és változásra indít minket. Ha meghallgatsz egy szenvedőt, egy szegényt, akkor érintetté válsz, és úgy érzed, hogy tenned kell valamit. Ez felébreszti a lelkiismeretet. Azért tehát, hogy ne legyenek problémáid, inkább kerülöd a meghallgatást. A meghallgatás a megbékélés alapja, mert a konfliktusok gyakran a másik fél iránti félelemből és gyanakvásból erednek, abból, hogy azt gondoljuk a másikról, hogy fenyegetést jelent számunkra. De amikor meghallgatjuk, rájövünk, hogy a másik fél nem fenyegetés, és hogy együtt is tudunk tenni dolgokat.
– Országa szomorú történelme és az Ön tragikus személyes tapasztalata alapján mi a megbocsátás?
– A megbocsátás annak az eredménye, hogy meghallgatjuk a másik embert, megértjük a szenvedését és azokat az okokat, amelyek miatt erőszakosan cselekedett. Dühösek lehetünk a másik ember által elkövetett rossz miatt, de aztán meghallgatva, nehezen, de megérthetjük, hogy mi vezette őt a tett elkövetésére. Ez lehetővé teszi, hogy a „másikat” személyként lássuk, elfogadjuk, és továbblépjünk. Az én kinyarwanda nyelvemen a „hallgat” és a „megért” szó azonos. A fizikai értelemben vett hallgatásra használt szó nem az a szó, amelyet a hallgatás mélyebb jelentésére használnak, ami szintén „megértés”. Továbbá a mi nyelvünkön a megbocsátás szó szerint együttérzést jelent. Abban az értelemben jelenti azt, hogy amikor egy személy valami rosszat tett, felismeri az általa okozott kárt, eközben családját az általa elkövetett tett miatti szégyenérzet érinti. E dinamika szerint működnek a gacaca bíróságok is. (Az 1994-es ruandai népirtás körülményeit vizsgáló bíróságok – a szerk.) Amint a bűnösségüket beismerő személyeket már nem fenyegette halálbüntetés, az emberek bevallották bűneiket, így családjukat megszabadították az általuk okozott károk lelki terhétől, és lehetővé tették számukra, hogy osztozzanak a szenvedésben. A közös szenvedés a megbékélés kulcsa. Ez bizonyára nem könnyű dolog. Keresztényként hiszem, hogy Isten kegyelme segíthet a ruandai embereknek, hogy ezt a gyakorlatban is megvalósítsák.
– Igaz, hogy Ruandában egyre több új vallási felekezet tűnik fel?
– Ruandában továbbra is a katolikus a legnagyobb vallás, a lakosság mintegy fele ezt követi. Az új felekezetek, az evangéliumi keresztény közösségek, a pünkösdi mozgalmak és a különböző szekták egyre intenzívebb hittérítést folytatnak. Valószínűleg több mint ezer új vallási felekezet létezik. Nagyon zavaros helyzet alakult ki, a különböző szekták gyakran az állami törvényekkel is szembekerülnek. Például úgy építik fel az imahelyeiket, hogy nem tartják tiszteletben az építési előírásokat, és megtörtént, hogy az egyik ilyen épület összeomlott, több ember halálát okozva. Vallásos népünk van, amely megbízik azokban, akik Isten embereinek mutatják magukat. Vannak tisztességtelen emberek, akik visszaélnek ezzel a bizalommal, és a vallásból üzletet csináltak. Voltak olyan esetek, amikor úgynevezett „gyógyítók” jöttek AIDS-es betegekhez, és azt mondták: „Ne vegye be a gyógyszerét, imádkozunk, hogy meggyógyuljon”, természetesen pénzért. Ugyanez történt nemrégiben a covidvakcinával. Az államnak meg kellett védenie a lakosságot ezektől az átverésektől, ezért szabályokat vezetett be. Regisztrálnod kell, hogy az állam elismerje a vallási felekezetedet, meghatározott szabályok szerint. A vallási vezetőknek például elismert felsőfokú teológiai képesítéssel kell rendelkezniük. Körülbelül nyolcszáz államilag elismert vallási felekezet van.
– Milyen lelki gyümölcsei vannak a kibehói Mária-jelenéseknek, amelyek jelenleg az egyedüli egyházilag elismert jelenések Afrikában?
– A zarándokok továbbra is nagy számban érkeznek, nemcsak Ruandából, hanem a szomszédos országokból is. A jelenések 1981. november 28-án kezdődtek (ezért november 28-a a Kibehói Szűzanya ünnepe). A fiatal lányok, akiknek a Szűzanya megjelent, megkérdezték tőle: „Mi a neved?” Mária így válaszolt: „Az Ige Anyja vagyok.” Üzenetében a Szűzanya megtérésre, imádságra hívott bennünket, és megnevezte a szenvedés értelmét, amely az üdvösséghez vezet. Beszélt egy „vérfolyamról”, és mindenfelé szétszórt emberi testekről is. Úgy tűnik, ez a látomás figyelmeztetés volt a tizenhárom évvel később történt népirtásra. A Boldogságos Szűz valójában azt mondta: „Térjetek meg.” Ezután megtanította az egyik lánynak a hétfájdalmas rózsafüzért, amelyet Európában már ismertek, de Ruandában akkoriban még nem, főleg nem egy 13 éves lány. A Szűzanya azt mondta, hogy a rózsafüzér imádsága mélyen megérinti őt, és hogy aggódik gyermekei sorsa miatt. Számos lelki gyümölcsöt hoztak az azóta eltelt évek: nagy áhítat, megtérések és a változásról szóló tanúságtételek.
– Még mindig sok a papi hivatás Ruandában?
– Sok fiatal jelentkezik, akik papok és szerzetesek, valamint szerzetesnők szeretnének lenni. Olyan sokan vannak, hogy sajnálatunkra nincs kapacitásunk mindannyiukat befogadni. Különösen sok fiatal lány van, akik szeretnének apácák lenni, de a különböző kongregációk nem tudják mindannyiukat felvenni. Néha lányok csoportjai összeállnak, hogy új kongregációt alapítsanak, ami plusz kihívást jelent, mert ki kell őket képezni. Vannak olyan kongregációk, amelyek már harminc éve együtt vannak, és élik a megszentelt életüket, de még mindig szükségük van a Vatikán engedélyére az elismerésükhöz. Kértem a hagyományos szerzetesközösségek segítségét, de még nekik sincs elég emberük, hogy ellássák a jelöltjeik képzését. Vannak azonban képzők, akiket néhány közösség bocsát rendelkezésünkre.
– Hogyan érzékelik Ruandában egyes államok azon politikáját, hogy a menedékkérőket az Önök országába toloncolják?
– Ruanda nagyon érzékeny a menekültek és a migránsok kérdését illetően, különösen azért, mert vezetőink maguk is menekültek voltak, és tudják, mit jelent ez. Ezért szimpátiát éreznek a menedékkérők iránt. Az egész akkor kezdődött, amikor Líbiában bűnözői csoportok által túszul ejtett migránsokat arra kényszerítettek, hogy pénzt kérjenek a családjuktól a szabadon bocsátásukért. Ezek az emberek abban a reményben, hogy Európába juthatnak, valóságos maffiaklánok kezébe adták magukat, ezek a bűnözők gyakran rosszul bántak velük. Ezt a kérdést az Afrikai Unió államfőinek találkozóján vetették fel, akik a következőket mondták: „Ez szégyen. Ezek a mi gyermekeink. Mit tehetünk?” Ruanda kijelentette, hogy az ENSZ menekültügyi főbiztosával együttműködve kész befogadni őket. Gyakran becsületes, szakképzett fiatalokról van szó. Amint megérkeznek Ruandába, bemutatják őket a munkaerőre szoruló országoknak (Kanada, Norvégia, Svédország, Dánia és mások), ahol munkaszerződéssel fogadják őket. A Líbiából érkező migránsok mintegy háromnegyede már elindult új fogadó országába. Nagy-Britannia valószínűleg csatlakozni akar ehhez a már működő mechanizmushoz. A legfontosabb az illegális bevándorlást irányító bűnözői csoportok ellen fellépni azáltal, hogy szabályos csatornákat hozunk létre azok számára, akik külföldön akarnak új életet kezdeni.
Fordította: Varga Judit
Forrás és fotó: fides.org
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
