A nagy romantikus kőkereszt-lopás
Nem tegnap volt, amikor 16 éves voltam, de még emlékszem rá. Valahogy úgy alakult, hogy én is sétáltam hídon kézenfogva, lánnyal, nem is eggyel, nem is egy hídon. Tudom, milyen az.
És jöttek ŐK, akik, láthatólag már nem az első randin voltak túl, fogalmazzunk úgy, hogy már tök megvoltak egymásnak. Sétálnak a hídon, és egyszer csak bekattan nekik: mi lenne, ha letörnénk a keresztet a koronáról, mert – ugyebár – nem látja senki (de, bizony!). Ez milyen tökös és romantikus dolog, nem?!
Készülődnek, készülődnek – meg is teszik, majd, mint akik jól végezték dolgukat, kézen fogva andalognak tovább.
Elsőkörben arra gondoltam, a katolikus egyház eltévelyedett báránykái, mivel otthon nincs kereszt, hát visznek egyet (kettőt), hadd legyen. Ám rendes keresztény ember nem így szerzi be az otthon hiányzó keresztet.
Második körben arra gondoltam, hogy talán a lány bujtotta fel a fiút, hogy élete kockáztatásának lehetőségével imponáljon neki: virág helyett kőkeresztet nyújtson át.
Végül arra jutottam, hogy egyszerű barbár cselekedet volt: „ott aza kereszt, törjük má’ le!”
A kőkereszt letörése helyett, egy meleg szobában, egy takaró alatt, talán másra jutottak volna a fiatalok egymással! A saját és mindenki más örömére.
(Így csak az maradt, hogy a szüleik fülön fogták őket és bevitték a rendőrségre vallomást tenni.)
Csókol benneteket:
Eleméry T. Olivér
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
