Mindig is érdekelt Közép- és Kelet-Európa. Amikor nagyobb összefüggésekben próbálok gondolni érdeklődésem okaira, elsősorban a monarchiás múlt jut eszembe. Nem is Ferenc József és kora, és főleg nem az összeomlás, amely utána több hullámban bekövetkezett. Hanem egyszerűen az, hogy az évszázadok során sokan sokfélék gyűltünk össze, és éltünk itt együtt. A dolgok rengeteget változtak, egyesek mentek, mások jöttek – mi meg maradtunk, nyilván sosem egyedül. De tényleg nem traumákkal, sebekkel, gyűlöletekkel foglalkozom. Csak kíváncsi vagyok. Hiszen egyikünk sem különb a másiknál, és ugyanabban a cipőben járunk.
Nem a politikáról beszélek – bár azzal kapcsolatban is lenne mit mondanom –, a kultúrák egyike van terítéken ezúttal. Amelyikkel kapcsolatban kifejezetten indokolt a hasonló cipő emlegetése. Hogy a legtágabb értelemben vett régió első számú boros országa hosszú időn át Magyarország volt – a szovjet korszakban is –, arról nem nyitunk vitát, ám alkotó- és sorstársaink e téren is akadtak. Érdemes őket számba venni: a horvátoktól a grúzokig, a csehektől a bolgárokig, a románoktól a szlovénokig és tovább.
Alrovatomnak-sorozatomnak nem célja, hogy olyan borvidékek és borok bemutatására törekedjen, amelyek a hazai fogyasztók számára nehezen elérhetők. De a kontextus mégis fontos. Hogy a minta a Nyugat, az helyes, elindulni ellenben csak onnan lehet, ahol vagyunk, ami körülvesz bennünket. Innen nézvést sincs okunk panaszra. A magyar borászat nagyot lépett előre egynegyed évszázad alatt. Noha a kihívások karakterükben alig különböztek a többiekéihez képest, mi ügyesebben tudtunk építkezni, mint – mondjuk – bolgár vagy román barátaink. Sok oka lehetett ennek. Talán kevésbé volt kíméletlen és gyilkos az előző rendszer. Talán erősebbek-életképesebbek a tradíciók. Talán több perspektíva nyílt a családi pincészetek előtt. Ezzel együtt sem árt azonban észben tartani, hogy miközben reményeink és fejlődésünk ellenére nekünk sem sikerült visszahódítanunk a nemzetközi piacokat, aközben mások is felébredtek végül. Ma már roppant finom malvázijákat ihatunk Horvátországban, remek cabernet-ket Bulgáriában, és Csehországban sem csak pilseni sör van, kiváló rizlingeket is találhatunk.
Amerre járok, mindig vásárolok egy-két palack valamit. Régebben néhányszor szétnézhettem romániai borászatokban is. Eljutottam a Dealu Mare borvidékre, a DaVino pincészetbe is, ahol igazán ígéretes dolgokat kóstolhattam. Hogy nyár elején épp az ő borukat emeltem le egy bukaresti vinotéka polcáról, az viszont véletlen volt. A Plai sorozat címkéjén a vállalkozás neve nem hangsúlyos, a márkát emelik ki. Az internet azt mondja, a Plai darabjai arra valók, hogy elérhető áron kerüljön minőség a fogyasztók asztalára. Ez a 2014-es Feteasca Neagra esetében kb. 2500 forintot jelent.
A fekete leányka – merthogy róla van szó – őshonos erdélyi szőlőfajta. Többet telepítenek belőle a szomszédban, mint bármi másból, mert az emberek egyre tudatosabban érdeklődnek az autentikumok iránt. Ha egy szép vörösbor romániai, az eleve egzotikus, és ha fekete leányka is, duplázódik az élmény. Ez a tétel, mi tagadás, rendben van. Közepesen mély szín, intenzíven fűszeres-gyümölcsös illatok, tiszta ízek. Sav és tannin a helyén, kerekség, kellemes lecsengés. Hogy az alkoholok izmosak, előbb vesszük észre fejben, mint kortyintás közben. Így végül mámorosan és elégedetten tesszük el a bort a többi közé – ha már itt tartunk: a bolgár Domaine Boyar két hete elfogyasztott hibátlan 2012-es merlot reserve-je társaságában –, abba a képletes dobozba, amelyre azt írtuk képletesen: nem vagyunk egyedül, és ez így van jól.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 22.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
