Egyszer egy iszlám professzor ismerősöm, akivel több helyen volt nyilvános párbeszédem, azzal a meglepő javaslattal állt elő, hogy menjek el vele Egyiptomba, szülőföldjére.
“Na és minek?” – Kérdésemre azt hittem, majd ezt mondja: – Nemrég jelent meg Maggie Gobranról, a kopt Teréz anyáról magyarul az életrajzi könyv, s mivel te fordítottad, s annyira lenyűgözött ennek a kopt keresztyén léleknek a szolgálata a kairói szeméttelep közel 70 ezer nyomorult gyermeke között, hát akkor elviszlek hozzá és megismerkedhetsz a Szent István Gyermekmentő alapítvánnyal és ezzel a nagyszerű lélekkel.
Nem, dehogy! – Így felelt az egyiptomi professzor: – Kimegyünk az alexandriai tengerpartra, ahol egy egész világ nyüzsög. Mint az ókorban, amikor a világ 7 csodája között volt az alexandriai könyvtár. Leülünk a tengerparton, s egész nap csak nézelődünk. – De mit? Hát az embereket… Azóta sem jött össze ez a különös emberszemle. De már kezdem érteni a keleti típusú szemlélődő, töprengő, a látványon keresztül is mélyebb összefüggéseket kereső gondolkodásmódot.
Ismét itt ülök a vatikáni Szent Péter tér és a Piazza Papa Pio XII. sarkán az Örökkévalótól kibérelt kőpadon, amit éppen a Congregazione per l’Educazione Cattolica, a katolikus oktatás kongregációjának épületsarkába mélyítettek. A kőpad kimasszírozza belőlem a via della Conziliazione okozta fáradságot, amit a mindig hömpölygő turisták sokszínű forgataga, a tolakodó afrikai, ázsiai kegyszerárusok okoznak. A kőpad kiváló megfigyelési pont a Szent Péter térre, a hatalmas bazilikára, az ünnepélyesen strázsáló oszlopkaréjokra. Meg a téren át siető bíborosokra, papokra, szerzetesnőkre és ámuló-bámuló hívőkre.
Ezen a kőpadon van miről töprengeni. Hömpölygő, bűnbocsánatért térdepelve kanosszajáró embertömegekről a reformáció korában, az épülő Szent Péter előtt. Meg Péterről, a névadó apostolról, akinek itteni sírja ezredévek óta a keresztyénség egyik földi viszonyítási pontját jelenti. Ez lehalkítja még így kívülről is az emberi lelket, s valami különös embertiszteletre, Isten-hódolásra hangolja a spirituális javakra, értékekre, jelenlétre érzékeny lelkeket. Itt ülök már annyiszor, és töprengek, idők és emberek, pápák és bíborosok hömpölygéséről a múló időben ezen a világunikummá vált szakrális színpadon. Ami olykor szakrális kínpaddá is vált, hiszen a hallgatag kupola és a Michelangelo freskók néma tanúsága színpadán királyok, császárok sorsa dőlt el, népek, országok jövője felől születtek rettenetesen kényes, máskor rettenetesen véres döntések. A hömpölygő emberiségtörténelem egyik látható irányító központja közelében református, puritán teológusként, svájci protestáns, kun-magyar kálomista őseimmel a lelkem mélyén mustrálom ezt a különös világtörténelmi illusztrációs élő könyvet, amelynek lapjai sorra megnyílnak a szemlélődő tekintet előtt. És eszembe jut a másik köves történet. Azé, akit születése után kőjászolba fektetett Édesanyja, aki a kőhegyen, a Koponyák hegyén halt meg ezért a bazilikáért és egyházért is, s még kősírja is másé volt. Kőpadlaton várta teste a feltámasztás isteni erőmegnyilatkozását, s azóta is, hogy a mennybe vitetett, kőtemplomok százezrei őrizik, imádják, hirdetik jelenlétét.
Itt az én magán kőpadomon csak ennyit kérdezek: Uram, így akartad? Uram, ezt akartad? Válasz nem jön, csak sejtések és a remény, hogy majd akkor, amikor megszűnik minden rész szerintiség (1Kor 13), a színről-színre látáskor majd megjön a válasz is. De lehet, akkor erre már semmi szükségünk nem lesz…
Minden zarándoklatom Rómában és Vatikánban hasonlatosképpen megy végbe. A kőpad felé vagy onnan vissza, az örök város főutcáján mindig megállok, s be is megyek a konkrét szellemi élménytömeget kínáló Libreria San Paolo könyvesboltba. Emeletein minden világnyelven hemzsegnek az új kiadványok. És mindig találok meglepetéseket.
Például az egy éve elhunyt francia esztétika- és kultúrszociológus, Pierre Bourdieu roppant érdekes, értékmentő életművét bemutató kötetet, ami Michael Grenfell munkája. Témája: Bourdieu metanoiája – A szociális világ új szemlélete. Szíven üt a metanoia, a bibliai megtérés fogalmának megjelenése egy mai francia gondolkodó munkásságában. Külön cikket érdemel korunk elevenjébe vágó gondolatrendszere. Most csak ennyit: fő tétele a kultúrák megtérésére vonatkozik, arra, hogy lényeges és tényleges belső fordulat, megújulás nélkül beszélhetünk órákon át keresztyén Európáról, keresztyén pártról, keresztyén kultúráról, mindez csak ideológiai fogalmi játék metanoia nélkül. Ennek fordítópontja pedig a család, mint a szükséges kultúrjavak hordozója, továbbadója. Ha ez megüresül, hiába anyagi tőke, nem lesz belőle kulturális tőke. Hiába az intézményi tőke, csak önmaga profit reprodukcióját hozza, tényleges értékképzés nélkül. Bourdieu módszertana az önreflexió: mennyiben tér el egy kultúra saját belső és eredeti értékrendjétől, hitvilágától. Illetve az önkorrekció, hogy mennyire képes tényleges fordulatot végrehajtani értékvilága, hitvilága újra élesztéséért.
Kőpados, könyvesbolti világszemlémbe itt lép be a káinizmus és a bábelizmus fogalma. Visszaidéződik bennem pár közösen írt szociáletikánk dr. Birkás Antall docens úrral, előadásaink üzenetei a komáromi Selye Egyetem teológia fakultásán, vagy a Partiumi Egyetemen Nagyváradon (könyveink: Napjaink dilemmái – protestáns válaszok, 2015; Protestáns szociáletika, 2017). Felidéződik bennem Samuel Huntington 1993-ban megjelent kötetének fő tétele a civilizációk harcáról, meg Peter Berger vallásszociológus zseniális kutatásai és jövendölése a világvallások reneszánszáról, újjáéledéséről a 21. században. Mindkét szerző elővételezi, hogy kultúrák harca lesz a 21. század, a vallási, kulturális törésvonalak mentén. Az ősi káinizmusból ki nem gyógyult emberiség szörnyű hordalékaként és hozadékaként.
És tessék: előbb a muszlim-keresztyén törésvonalon robbant ki a balkáni háború, majd az orthodox-görögkatolikus világ törésvonalán az orosz-ukrán háború. Pár hete pedig a muszlim-zsidó kultúra, vallás törésvonalán a gázai háború. Hogy számos kisebbről most ne is tegyünk említést. A törésvonalak vagy ütközőzónák állandó életveszélyt vagy halálos összecsapás veszélyt hordoznak metanoia nélkül. Az emberi bűn meggyőző illusztrációjaként és demonstrációjaként. S a bábelizmus, a már szinte Istenig felpöffeszkedő nagyravágyás tényeként. A Biblia Káinról így ír: haragra gerjedt testvére, Ábel ellen. Majd a gyilkosság után lehorgasztotta fejét (1Móz 4,15). A kiontott testvérvér nem csak kezén, de lelkén is ott maradt. Ez lenne az Istentől elrugaszkodott világ káini törvénye? És a bábelizmus hordalékaként a bűn önreferenciájában Isten-konkurrenciát kitalált emberi cél: „Építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet…” (1Móz 11,4-5)?
A véres kezű, gyilkosságtól lehorgasztott fejű Káinnak és a mai emberiség egy részének az Éden engedetlenségét és nagyravágyó felpöffeszkedését végzetesen visszaidéző „szerezzünk nevet magunknak” lenne a végzet világterve? Ennyi, csak ennyi?
Lehet-e még innen visszafordulni? Lesz-e még a kultúráknak metanoiája? És hogyan? Másik írásban keressük majd a választ erre a súlyos létkérdésre…
(Dr. Békefy Lajos)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
