Március 21-én pénteken reggel kilenc órakor a VI. Pál teremben mondta el Roberto Pasolini kapucinus atya, a Pápai Ház szónoka első nagyböjti prédikációját a Római Kúria tagjai előtt. Az elmélkedés-sorozat témája: „Krisztusban lehorgonyozva. Az új élet reményében gyökerezve és megalapozva.” A szónok az „elfogadás megtanulására” buzdított, melyet Jézus keresztségén keresztül értelmezett.
Meghívásunk jegyében tekintsünk Krisztusra, mint biztos és szilárd horgonyra
Pasolini atya az elmélkedés kezdetén így imádkozott: „Szeretettel köszöntjük a Szentatyát, aki még nem lehet itt velünk – reméljük, hamarosan itt lesz – és továbbra is biztosítjuk őt imáinkról.” A jubileumi év kezdetén a Szentatya „Remény nem csal meg” kezdetű bullája azt kéri tőlünk, hogy
Ez a reménységgel teli kép arra emlékeztet minket, hogy a keresztség által Krisztusban horgonyozunk – kezdte beszédét Pasolini atya.
Jézust életének hosszú názáreti évei készítették elő a megkeresztelkedésére
Ahhoz, hogy az Úrral bensőséges egységben maradjunk tettekben és igazságban is, örömmel kell fogadnunk az evangéliumhoz való megtérésünket, megengedve, hogy a Szentlélek újra átírja emberségünk körvonalait és határait. A Krisztusban való meggyökerezés a Lélek mozgása iránti engedelmességben egy olyan folyamat, amelynek végkifejlete még előttünk áll, ezért sem szabad elveszítenünk a képességünket, hogy állhatatosak maradjunk az evangéliumi reménységben. Pál apostol meg nem szűnően buzdít erre: „Csak álljatok szilárdan és rendületlenül a hitben, és ne tántorodjatok el az evangéliumi reménytől, amelyről hallottatok.” (Kol 1,22) Az Egyházon belül is állandó a kísértés, hogy eltávolodjunk az egyetlen alaptól, Krisztustól. Ezért
Ehhez tekintsünk Krisztus életének első nagy eseményére, keresztségére, mely egyben küldetésének is kezdete, és amelyben feltárul annak mély értelme. Jézus nyilvános működését hosszú názáreti évek előzik meg, amelyek előkészítették őt megkeresztelkedésére.
Fedezzük fel a rejtett idő értékét
Az evangéliumok erről azt sugallják, hogy megváltói műve megkezdése előtt Krisztus tudatosan hagyta, hogy környezetének és korának történelmi valósága formálja őt. Vele együtt nekünk is fel kell fedeznünk a rejtett idő értékét, mely a mindennapi élet csendjében búvik meg.
Márk így írja le a kezdetet: „Azokban a napokban történt, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkereszteltette magát Jánossal a Jordánban.” (Mk 1,9) Keresztségét az Előfutár erőteljes prédikációja előzi meg. János félelmetes képekkel beszél, olthatatlan tűzről szól. Épp ezek után különösen is meglepő Jézus fellépésének a módja, hiszen az első gesztusát valójában „elszenvedi”: megkereszteltetett János által. Hogy ez mennyire furcsa, azt legjobban a próféta tudja: „Nekem van szükségem a te keresztségedre, s te jössz hozzám?” (Mt 3,14) A mi számításainkkal szemben azonban Isten megengedi, hogy a mi cselekedeteink határozzák meg őt, mert ő maga akar elmerülni a mi vizünkben, hogy azt az üdvösség forrásává változtassa, ezért mondja: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” (Mt 3,15)
Jézus ahelyett, hogy tenne velünk valamit, inkább hagyja, hogy a mi kezünk tegyen vele
Az első képünk Istenről valóban lefegyverző erejű, mert ahelyett, hogy tenne velünk valamit, inkább hagyja, hogy a mi kezünk tegyen vele valamit. Ez a döntés nagy bizalomról tanúskodik, mely a szenvedés pillanatában válik teljesen nyilvánvalóvá, amikor Krisztus csendben, teljes készséggel adja át magát nekünk, hogy szeretetből szenvedjen, egészen a kereszthalálig. Ám éppen az igazságtalan és ártatlan fájdalom eseményében válik teljesen láthatóvá az ok, amiért Isten Fia oly szelíden hagyta, hogy mindez megtörténjék vele. Ha a bűn félelembe taszította az emberiséget, akkor az üdvösség csak olyasvalaki által jöhetett el, aki félelem nélkül közeledik hozzánk. A megváltás első nagy mozzanata tehát nem abban áll, hogy megváltozunk, hanem abban, hogy az Isten elér minket.
Jézus engedi a történést, nem helyezi saját erejét az előtérbe
A kapucinus atya szerint Krisztusnak ebben a látszólagos passzivitásában egy különleges vonás rejlik. Általában úgy gondoljuk, hogy szeretni azt jelenti, hogy a másiknak a javát akarjuk, míg Jézus úgy szeret, hogy a másik javából akar neki jót. Ez a szeretet nem a mi nagylelkűségünket hangsúlyozza, hanem a másikat segíti hozzá, hogy többé ne érezze magát alkalmatlannak és kirekesztettnek. Jézusnak ez az „engedd, hogy így történjen” gesztusa nem az ő erejét helyezi előtérbe, hanem a szeretet a mi gyengeségünkön keresztül valósul meg.
Azzal, hogy Jézus alulról, a mi törékeny emberségünk vizein kezdte meg gyógyító és megváltó szolgálatát, az együttérzést akarta egy radikálisan új emberiség sarokkövévé tenni. Amikor a tizenkettő visszatér az első nagy missziójából és lelkesen beszámolnának nagy műveikről, az Úr egy magányos helyre viszi őket, hogy pihenjék ki magukat. A tanítványok és Jézus számára a pihenés szükségszerű, sőt szent és sérthetetlen volt. Mert ekkor fedezték fel, hogy félre tudják tenni magukat, és így osztozni tudnak abban a kicsiben, ami az övék és amik ők maguk, s ekkor nagy boldogságban lehetett részük – zárta Pasolini atya első nagyböjti beszédének első részét.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vativan News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
