Robajjal vagy nyöszörgéssel, de érik egy újabb válság

Robajjal vagy nyöszörgéssel, de érik egy újabb válság

A GDP közel 240 százalékára rúgó eladósodottság egy újabb nagy válságot hozhat Kínában, ennek pedig világszerte komoly következményei lehetnek.

Erre figyelmeztetett a Nemzetközi Valutaalap. A lassuló növekedés már így is a földbe döngölt több nagy múltú nemzetközi vállalatot és rontotta a kilátásokat a kínai fogyasztásra érzékeny országokban. Szakemberek szerint a kérdés leginkább az, hogy egy amerikaihoz hasonló összeomlás, vagy egy Japánt idéző lassú, elnyújtott agónia lesz-e a vége mindennek. 

Alig néhány évvel ezelőtt még komoly bizalom és várakozás kapcsolódott a kínai gazdasághoz, hiszen még 2012-ben is azt jósolta a Nemzetközi Valutaalap (IMF), hogy a 8 százalék fölötti éves GDP-növekedés ki fog tartani 2017-ig. Most már tudjuk, hogy ez nem fedi a valóságot, olyannyira nem, hogy az ázsiai óriás az elmúlt időszakban gyors egymásutánban hozza rá a frászt a világ befektetőire.

Hova lett a mesés növekedés?

Kína néhány évtized alatt egy elmaradott, mezőgazdasági fókuszú gazdaságból a világ gyártóközpontjává lépett elő. A nyugati vállalatok termelésük jelentős részét exportálták az olcsó munkaerőt kínáló országba, ami – más egyéb tényezőkkel együtt – kiemelkedő növekedést produkált.

A növekedés ugyanakkor végső soron a munkaerő, a tőke és a termelékenység változásaiból adódik össze, Kína pedig mindhárom tekintetben hatalmas elmaradást dolgozott le. Amellett, hogy több területen is közeledik a lehetőségei üvegplafonjához, a világgazdasági események is változtatásra késztették az országot.

Demográfiai szempontból Kína 2012-ben érte el csúcspontját, ekkor volt ugyanis a legmagasabb a munkaképes lakosok száma. Már egy ideje látszanak a népességrobbanás ellen hozott családpolitikai intézkedések keserves hátulütői. Amellett, hogy gazdasági növekedést visszafogja a munkára fogható kezek számának csökkenése, társadalmi katasztrófa is fenyeget, hiszen a gyors elöregedés mellett a nőtlenség is sújtja majd őket, becslések szerint a 2030-ban 30-as éveikben járó férfiak egynegyede sosem talál magának feleséget.

Mivel a nyugati vállalatok sok esetben komplett gyárakat exportáltak technológiával együtt, ezért Kína lemaradása ezen a téren is drasztikusan csökkent. A jelenség a termelékenység további ütemes növekedése elé vet gátat, hiszen egyre kevesebb a korszerűsítésre váró megoldás, a kutatás-fejlesztés pedig viszonylag lassú és költséges.

Van olyan, hogy túl sok pénz

Ami a következő nagy válságot berobbanthatja, az pedig a tőkeellátottság alakulása, illetve annak következményei. A 2008-as válság kirobbanásakor a fejlett országok jelentősen visszafogták fogyasztásukat, ezért a kínai vezetés úgy döntött, roppant összegeket önt a gazdaságba, hogy átvészelje a szűkebb időszakot. Az azóta eltelt idő alatt a GDP mintegy száz százalékával nőtt a vállalatok, a kormányzat és a háztartások összesített adóssága, döntő részben az előbbieknek köszönhetően.

Az országban boldog-boldogtalan – különösképp, ha állami vállalat – hitelt kaphatott. Az ilyen dömpingszerű gazdaságélénkítésnek minden esetben az a veszélye, hogy egyszerűen nincs annyi gazdaságos és jövedelmező kezdeményezés, mint amennyi pénzt szét akarnak osztani, így számtalan olyan vállalat is tőkéhez jut, mely nem versenyképes, ezekből pedig előbb-utóbb bedőlő hitelek, rossz adósságok és elpocsékolt támogatások lesznek.

Kifogyott a bojler, érik a hideg zuhany

„Minden nagyobb gazdaság, mely az adósság gyors növekedésen ment keresztül, vagy gazdasági válsággal, vagy elnyújtott, lassú gazdasági visszaeséssel kellett szembenézzen” – emlékeztetett jelentésében Ha Jiming, a Goldman Sachs vezető befektetési stratégája.

Az ország hirtelen óriásira duzzadt eladósodottsága, illetve egyre jelentősebbé váló szerepe a világ pénzpiacain arra késztette az IMF-et, hogy a közelmúltban több figyelmeztetést is intézzen a fejlett országok gazdaságaira, illetve a befektetőkre leselkedő veszélyekkel kapcsolatban.

A szakemberek között nem a visszaesés esélyéről, hanem annak várható formájáról folyik már a vita. Egyesek úgy vélik, hogy jönni fog egy „Lehman-pillanat”, amikor az egyre instabilabb finanszírozási struktúrájú pénzintézetek valamelyike elindítja a dominót, és letarolja a bankrendszert. Jonathan Anderson, az Emerging Advisors Group vezető munkatársa a Financial Times-nak úgy nyilatkozott: a hitelezést leginkább pörgető bankok egyre inkább ráfanyalodnak a volatilisebb, rövid lejáratú finanszírozási opciókra, és a kihelyezés ilyen bővülése mellett csak idő kérdése, hogy néhány bank eszközportfóliója a fenntarthatatlanságig romoljon. Ha ez megtörténik, kész is a pénzügyi válság.

Mások szerint a kínai jegybank önteni fogja a pénzt a bankokba, hogy fenntartsa azok likviditását, még akkor is, ha a nem teljesítő hitelek száma meredek emelkedésnek indul. Szerintük a nagyobb veszélyt egy Japánéhoz hasonló, „elvesztegetett évtized” jelentené. Michael Pettis, a Pekingi Egyetem menedzsment professzora úgy véli, a növekvő adósság olyan pénzügyi terhet ró az adósokra, ami a növekedést jóval azelőtt visszafogja, hogy csődöt kellene jelenteniük. Az ilyen jellegű eladósodás azért is kockázatos, mert a tartozásban nyakig elmerült vállalatokat aligha segítik a tradicionális gazdaságélénkítő módszerek. Mivel minden erejükkel a törlesztésre kénytelenek koncentrálni, ezért még a legalacsonyabb kamatkörnyezetben sem nagyon lehet rávenni őket a további kölcsönzésre, fejlődésre.

Miért zavar ez bennünket?

A világ második legnagyobb gazdaságaként Kína óriási hatást gyakorol a világgazdaság alakulására. A válság és a növekedési korlátok közelségének hatására csökkent az ország nyersanyagigénye, ami többé-kevésbé önmagában elég volt ahhoz, hogy a földbe döngölje például a vas és a réz árát, ezzel pedig több nagy múltú nemzetközi nagyvállalatot, illetve olyan távoli országokat, mint például Brazília, elég kellemetlen helyzetbe hoztak.

Hogy mekkora mértékben is támaszkodhattak egyesek a kínai gazdaság kielégíthetetlennek tűnő étvágyára, azt jól illusztrálja az a tény, miszerint az ország a 2011 és 2013 közötti időszakban közel 50 százalékkal több cementet használt fel, mint az Egyesült Államok a teljes 20. században. Míg az USA 4,5 gigatonnányi fogyasztással vészelte át az 1900 és 1999 közötti éveket, addig Kína 6,6 gigatonna cementet használt fel a fentebb említett három évben.

Ha egy ekkora felvevőpiac hirtelen eltűnik a világgazdaságból, az szerte a világban, több országban felboríthatja az évtizedek óta jól működő gazdasági berendezkedést. Egy elnyújtott, nyöszörgős kiigazítás nem okozna hirtelen felfordulást, de idővel megingathatná a kínai rezsimbe vetett hitet, ami már egy másfajta konfliktus kialakulásának engedhet teret.


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »