335 évvel ezelőtt, 1687. augusztus 12-én két, közel azonos létszámú sereg nézett egymással farkasszemet a Dráva két oldalán. A Lotaringiai Károly vezette keresztény had végül meglepő könnyedséggel, csupán az egyik szárnyát bevetve győzedelmeskedett az Európától hadászati értelemben egyre jobban leszakadó Oszmán Birodalom ellen. A területi közelség miatt második mohácsi csatának is nevezett ütközet lélektanilag is fontos volt, ugyanis az 1526-os magyar kudarccal ellentétben 161 évvel később a törökök szenvedtek katasztrofális vereséget.
1683 szeptemberében a Bécset ostromló török had vereséget szenvedett Kahlenberg lejtőin az egyesült lengyel-német seregektől. Sokakat meglepett ez a fordulat, hiszen az osztrák császárváros felszabadításáig egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy az Oszmán Birodalom Európa „beteg embere”.
Az 1660-as években ugyanis még jelentős sikereket értek el a törökök: 1660-ban elfoglalták Váradot, az 1663-ban az osztrák kormányzat feltűnő pacifizmusa miatt megindított hadjárat során pedig Érsekújvár, Léva, Nógrád, Nyitra, Szécsény és még jó néhány kisebb vár fokára tűzethette ki a félholdas zászlót Köprülü Ahmed nagyvezír, aki a számukra vereséggel végződő szentgotthárdi csatát követő vasvári békében is megtarthatta elfoglalt területeit.
Utóda, Kara Musztafa – és tulajdonképpen az európai vezetők zöme is – rosszul mérte fel a törökök erejét. Sokan úgy vélték, hogy a már ténylegesen nagyvezírek által irányított Oszmán Birodalom a 17. század második felében a korábbi anarchikus állapotokat követően újból a 16. századi fényében ragyog, sőt erősebb, mint valaha.
A szentgotthárdi csata egy korabeli német tudósításban
Ezt mutatta Kréta 1669-es elfoglalása, valamint a mai Ukrajnához tartozó Podólia 1672-es meghódoltatása, amely során még Kijevben is látogatást tett az oszmán haderő. A Porta területe 1683-ban volt a legnagyobb, IV. Mehmed szultán (1648–1687) mintegy 5,2 millió négyzetkilométer felett uralkodott (ma 780 ezer négyzetkilométer Törökország területe).
A hatalmas méretű birodalom azonban kimaradt az európai „hadügyi forradalomból”, ami már a szentgotthárdi csatánál is kiütközött, azonban leginkább Bécs ostrománál, majd az ezt követő, 16 éven át húzódó háború során volt tetten érhető.
A nagyvezír azért támadta meg a Habsburgok 16. században többször is tűz alá vett központját, mert reális esély mutatkozott arra, hogy a francia támadástól is tartó császáriak nem képesek megvédeni uralkodójuk székhelyét. I. Lipót és az egész udvar el is menekült a több mint százezer fős török had felvonulása hallatán.
A keresztény hatalmak ugyanakkor XI. Ince pápa jótékony közreműködése révén összefogtak a túlontúl elbizakodott Oszmán Birodalom ellen, amelyet a kahlenbergi csatát követően megalakuló Szent Liga államai több szakaszon is megtámadtak: a császári csapatok magyar területeken, az oroszok az Azovi-tenger környékén, a lengyelek Moldva földjén, míg a velenceiek Athént ostromolták, a franciák pedig a Habsburgokkal való fegyverszünettel segítették a török európai kiűzetését.
A következő években jelentős magyar területek kerültek I. Lipót kezére, 1686-ban pedig már Buda várának közel tízezer fős török őrsége is meghajolt a nyugati ostromtechnika előtt. Az év végére a törökök békét akartak kötni a császárral, azonban a korábban mindig megegyezést sürgető bécsi udvar ezúttal nem egyezkedett, célja a hivatalosan 1527 óta Habsburg kézen lévő Magyar Királyság teljes területének visszafoglalása volt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
