Rendvédelmisek adtak fegyvert a forradalmároknak

Bár miután véget ért a II. világháború, már csak törpe kisebbséget alkottak, a magyar kommunisták moszkvai támogatással átvették az irányítást a rendvédelmi szervek és a honvédség újjászervezése felett. A munka felemás eredményt hozott: a régi tisztektől és hivatalnokoktól nem szabadulhattak meg azonnal, ráadásul a hadsereg sorkatonái az elnyomott, terror alatt tartott családok gyermekei közül kerültek ki. Ezért aztán ’56-ban csak az ÁVH és a szovjetek tűntek a párt és a kormány megbízható támaszának – tudtuk meg Horváth Miklós hadtörténésztől, a Terror Háza Múzeum munkatársától.

Magyarország szovjet megszállásával párhuzamosan kezdetét vette az új közigazgatási rendszer kialakítása. Az erőszakszervezetek szinte azonnal kommunista befolyás alá kerültek – habár az úgynevezett Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere a parasztpárti Erdei Ferenc volt, a politikai rendészeti osztály felállításával Tömpe Andráson és Péter Gáboron keresztül egyértelműen Moszkva akarata érvényesült – mondta lapunknak Horváth Miklós hadtörténész. A Terror Háza Múzeum munkatársa kifejtette: az államapparátust ugyanakkor nem lehetett azonnal átállítani. Ezért mindazok, akik az igazolási eljáráson tisztázták magukat, azaz bizonyítani tudták, hogy nem vettek részt a „nyilas-fasiszta rendszer” fenntartásában, hosszabb-rövidebb, de inkább rövidebb ideig megtarthatták beosztásukat.

– A kommunista gyorstalpalókon kiképzett új hivatalnokréteg rendelkezésre állásával azonban nagyobb lendületet vett a tisztogatás, és sokan B-listára, ha nem rögtön bíróság elé kerültek. Az előbbiek „csak” az állásukat és a nyugdíjjogosultságukat vesztették el, míg az utóbbiak nemritkán az életüket – fűzte hozzá a szakember. A kutató szavaiból kiderült, hasonló folyamat játszódott le 1944–1948 között a fegyveres testületeknél. Amikor az Ideiglenes Nemzeti Kormány megkötötte a fegyverszüneti megállapodást a Szovjetunióval, abban nyolc hadosztály felállítását és a náci Németország elleni bevetését vállalta, ám a háború gyors befejeződése miatt pusztán két hadosztályt szerveztek meg, s abból csak az egyiket sikerült úgy-ahogy felfegyverezni.

– Az új vezérkarban jelentős szerepet játszottak a korábban hadifogságba esett tisztek, például az egykori ludovikás Király Béla, aki 1945-ben Kőszegnél adta meg magát a Vörös Hadseregnek. Több társával megszökött a szovjet fogságból, majd az igazolóbizottság tisztázta, s ettől kezdve gyorsan emelkedett a pályája, egészen az 50-es évek elejéig. 1951-ben viszont letartóztatták, és a követező évben kötél általi halálra ítélték, amit másodfokon életfogytiglanra változtattak. A börtönből nem sokkal az ’56-os forradalom előtt szabadult. Őt egyébként folyamatosan megfigyelés alatt tartották – fejtette ki a Terror Háza Múzeum munkatársa, majd felvillantott egy másfajta életutat: – A szintén ludovikás Szűcs Miklós 1956-ban hadműveleti csoportfőnök volt.

Szűcs szigorúan titkos tisztje volt az államvédelemnek

Hírdetés

A szovjet hadvezetéssel egyeztető tököli kormánydelegáció tagjaként letartóztatták, a megtorlást viszont elkerülte – nem véletlenül. Szűcs ugyanis szigorúan titkos tisztje volt az államvédelemnek, s folyamatosan jelentett rabtársairól. Dolga végeztével kiengedték, leszerelése után pedig az IBUSZ egyik vezetője lett – magyarázta Horváth Miklós. Mint a hadtörténésztől megtudtuk, rajtuk kívül nagyjából száz olyan tiszt szolgált a seregben, akik már a háború vége előtt is azok voltak. A Horthy-kor katonáinak tehát nagyon eltérő a sorsa, túlnyomó többségüknek viszont a kirekesztettség jutott osztályrészül. – A hatalom hozzáállását a honvédséggel szemben nagyfokú bizalmatlanság jellemezte. A kommunista vezetés tisztában volt azzal, hogy a sorkatonák azokból a családokból kerülnek ki, amelyeknek ők sepertették ki a padlását, hurcoltatták el egyik-másik tagját, vagy államosították erőszakkal a földjét. Ezért például amikor 1956. október 23-án Budapestre rendelték az Aszódon, Piliscsabán és Esztergomban állomásozó csapatokat, üres fegyverekkel indították útnak a katonákat, nehogy átálljanak – húzta alá a kutató.

A történész szerint a belügyi erőkre inkább számíthatott a hatalom. A rend- és államvédelmi szervek folyamatosan igyekeztek bizonyítani lojalitásukat, ráadásul döntő szerepet játszottak abban, hogy a háború után a társadalmi bázissal alig rendelkező kommunisták néhány év leforgása alatt kiépíthették diktatúrájukat. (Persze, ehhez a szovjet katonai jelenlét és nyomásgyakorlás is elengedhetetlen volt.) – Az 1953-as keletnémet felkelés a magyar és szovjet vezetést is ráébresztette addig szilárdnak hitt hatalma gyengeségére. A berlini tapasztalatokra építve ezért készítettek karhatalmi tervet egy esetleges forradalmi megmozdulás leverésére – ezt a miniszterelnök, Nagy Imre ellenjegyezte. A szovjet hadsereg pedig értelemszerűen katonai megoldással állt elő: az ’56 októberében gyakorlatban kipróbált Hullám hadművelet tervezetével – vetette közbe a Terror Háza munkatársa, aztán folytatta: a néphadseregre tehát sokkal kevésbé támaszkodhatott a kormány, mint a szovjet megszállókra vagy saját rendőri erejére.

Az ÁVH sem működött hibátlanul

Ugyanakkor az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) sem működött hibátlanul. Rögtön a rádió ostrománál gondok adódtak. Fehér Józsefnek, az épület biztosítására rendelt erők parancsnokának bele kellett lövetni a saját embereibe, mert azok nem voltak hajlandók tüzet nyitni a tüntetőkre. Egyes jelentések szerint később ezért több karhatalmista is részt vett a lincselésében. Az pedig jól ismert, hogy az ellenálláshoz a katonák mellett sokszor a rendvédelmi erők biztosítottak fegyvert és lőszert – mutatott rá a szakértő. Horváth Miklós úgy látta, mindezekre tekintettel nem csoda, hogy az október 23-i események miatt a párt Moszkvától kért segítséget, és hangsúlyozta: e tekintetben Nagy Imre sem volt kivétel.

– Október 25-én ő is létérdeknek nevezte a szovjet beavatkozást. A sokak által mártírnak tartott miniszterelnök ugyanis mindvégig meggyőződéses kommunista maradt, s mint ilyen, végrehajtotta a párt utasításait. Nem volt érdekelt az egypártrendszer felszámolásában – ezt a tüntetők a kormány ellenére, s nem azzal együtt érték el. Erről ma sokan megfeledkeznek – jelentette ki a történész, aki szerint Nagy Imre saját állítása szerint is bűnbak volt, a hősök pedig azok az emberek, akik ’56-ban meghátrálásra kényszerítették a magyarországi kommunistákat, a Szovjetuniót, és néhány napra felszabadították az országot az egypárti diktatúra alól.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »