A német származású, Amerikában élő Richard Rohr világszerte ismert ferences szerzetes pap, több lelkiségi könyv szerzője. John Bookser Feister amerikai író, újságíró évtizedeken keresztül munkálkodott azért, hogy a keresztény értékek minél nagyobb nyilvánosságot kapjanak az amerikai médiában. Négy könyvet adtak ki közösen.
A Reménység a sötétben című kötet több mint húsz évvel ezelőtt, 2005-ben jelent meg magyarul, az Ursus Librisnél, Lisztes Gábor fordításában. A szerzők kérdései: Miért jutott válságba a keresztény kultúra? Miért él át korunk embere annyi szorongást, félelmet, nyugtalanságot a „jóléti” társadalom viszonyai közepette is? Hogyan mutat kiutat Szent Ferenc meglepően modernnek bizonyuló tanítása?
A kötet alcíme: Assisi Szent Ferenc lélekmegújító látomása a nyugtalanság korában. A szerzők megállapítják: kellett, hogy legyen valamiféle zsenialitás Szent Ferencben, ha olyan vonzónak bizonyult számos kultúra és vallás számára, és ha válaszai nyolcszáz év múltán is olyan korszerűnek hatnak. „Isten szegénykéje” akkor lépett a világ színpadára, amikor a gazdaság kezdte átformálni a világot. A bomlásnak indult régi rendben élt, apja „mohón” felvásárolta az adósok kis gazdaságait, gyorsan meggazdagodva ezáltal. Szent Ferenc egy olyan Egyházba lépett, amely látszólag alapjaiban veszítette el a kapcsolatát az átlagemberekkel. Ő azonban „egy mélyebbről felcsendülő hangban” és egy hatalmasabb igazságban bízott. Egy biztos középpontot keresett, és onnan indult el kifelé. Az egyetlen biztos középpont a megtestesült Jézus Krisztus volt számára. „Minden mást ebből a belsővé tett vonatkozási pontból értett meg. Szent Ferenc megtalálta azt a szilárd pontot, ahol megvethette a lábát, és ahonnan – mint ahogy Arkhimédész mondja – kimozdíthatta a világot. És ezt legalább három módon világosan megtette” – olvasható a könyvben.
Először is, Ferenc elmélyült a saját hagyományának imaéletében, s ezáltal elutasította a régi formulák pusztán vallásos ismétlését. Másrészt az útmutatást magának a teremtésnek a tükrében kereste, amint szembefordult az elméleti és kiagyalt eszményekkel és ideálokkal. A legradikálisabb viszont abban volt, ahogy társadalmának alsó rétegeire tekintett, azok „közösségére, akik szenvedtek”, hogy megértse, Isten miként formál át minket. Mélységet és tágasságot talált, egy olyan módszert, amellyel meg lehet maradni ebben a középpontban. A mélység a saját lelki élete volt, ahol szembenézett „minden árnyékkal, rejtelemmel és paradoxonnal, és elfogadta, megbocsátotta ezeket”. Hitt abban, hogy itt találkozhat Istennel teljességben és igazságban. Végül megmutatta nekünk, hogyan élhetjük meg ezt a gondolkodásmódot, „amikor merészen behatolt az emberi hatalomfosztottság világába”. Ehhez a „szegénység” látásmódját választotta, utánozva Jézust. Arra tett kísérletet, hogy a valóságot azok szemével és meggyőződésével nézze, akik „szenvedtek és elutasíttattak”, de feltámadtak. Ez látszólag a „kiváltságosok látásmódja”, mely olyasminek a tudásához segít hozzá, amit másképpen nem találhatunk meg. Az a kivételes keresztvíz ez, amelyről Jézus azt mondja, hogy mindannyiunknak meg kell merítkeznünk benne (Mk 10,39). Ez a „keresztség” az, ami átformál. Hatalmasabb, mint bármely vallás vagy felekezet. Ezt a Szentlélek tanítja magában a valóságban – írják a könyv szerzői. Egyúttal kiemelik: „A rossz legjobb kritikája az, ha megmutatjuk, hogyan kell jobban csinálni. Haladjunk inkább előre, és éljünk pozitívan ’Istenben, Istennel és Isten által’. Idővel beérnek majd ennek a gyümölcsei. Rövid távon a kereszt feloldhatatlan feszültségét tartjuk fenn. Hosszú távon viszont valami egészen új és gyógyulást hozó dolgot fogunk elindítani.” Ez volt Szent Ferenc „szinte teljesen intuitív spirituális zsenialitása”. Nem vesztegette az idejét arra, hogy a gazdag Egyházat és a képmutató papokat támadja, vagy az olyan pénzsóvár kereskedőket, mint a tulajdon apja, csak félreállt és másképpen élt. „Őrá örökké emlékezni fogunk, azok pedig eltűntek a történelem süllyesztőjében.”
A szerzők kifejtik: a krisztusi ember fogalma a keresztény teológiában és etikában azt az egyént jelöli, aki életében, gondolkodásában és cselekedeteiben Jézus Krisztus példáját követi, igyekszik megtestesíteni az önzetlen szeretetet, az alázatot, az igazságosságot és az isteni parancsolatok iránti engedelmességet. Assisi Szent Ferencet mindez jellemezte, talán jobban, mint Krisztus bármely más követőjét. Több életrajzot írtak róla, mint bárki másról. Ő volt a legtöbbször megfestett Biblián kívüli szereplő a történelemben. A mindenkor óvatos Egyház négy évvel a halála után már szentnek nyilvánította. G. K. Chesterton úgy jellemezte, mint a „világ egyetlen őszintén demokratikus emberét”, és a „humanizmus első hősét”. Vlagyimir Iljics Lenin a halála előtt irigykedve beszélt róla, Kenneth Clark pedig Európa legnagyobb vallási géniuszának tartotta. Szent Ferenc kiindulópontja a tökéletes igazság volt. Egész éjszakákon át mondott imája egyszerűen ennyi volt: „Ki vagy Te, óh, Istenem? És ki vagyok én?” Folyton ezt ismételgette. Tudta magáról, hogy alapvetően tökéletlen, és mindig is az lesz. Ezért a megtérését attól a pillanattól számította, amikor képes volt megölelni egy visszataszító, bűzlő leprást, az igazsághoz vezető utazását pedig onnantól számíthatjuk, amikor képes volt elfogadni a saját „leprás” oldalát is. Élete hátralevő részét nem azzal töltötte, hogy ezt az igazságot elrejtse és álcázza, hanem épp ellenkezőleg, azzal, hogy leplezetlenül hirdesse. Saját korlátozottságának és rosszra való hajlamának mély elfogadásában nem volt semmi destruktív szándék, sem önmegvetés, amit gyakran felfedezhetünk magunkban. Egyszerűen örvendezett e tökéletlenségek megváltásának lehetőségében és ígéretében.
A könyv szerzői leszögezik: Szent Ferenc evangéliumértelmezése rendkívül időszerű. Ő ugyanarra összpontosít és ugyanazt hangsúlyozza, mint Jézus. „Élete egy megtestesített példabeszéd volt, egy audiovizuális segédlet az evangéliumi szabadsághoz. Új nézőpontot ad számunkra, ahonnan úgy láthatunk, ahogy Jézus látott: a legszegényebbek látásmódját. Életének minden mozzanatával arra mutat, hogy csakis a jogfosztottak szemével láthatunk jól. Mindenekelőtt szegény akart maradni – egyszerűen azért, mert Jézus is szegény volt.” Ferenc azt is tudta, hogy csak a szegényeknek van meg a kellő szabadságuk ahhoz, hogy meghallják az evangéliumot anélkül, hogy a saját céljaik érdekében eltorzítanák. Nem akart más védelmet, csak a szeretetet, ami minden mást feleslegessé tesz. „Nem szeretik a szeretetet! Nem szeretik a szeretetet!” – sóhajtotta gyakran. Ferenc éppen ellenkező irányba haladt, mint az emberiség többi része, de biztos volt abban, hogy Krisztus útján halad. Ő is csak azt akarta, amit Szent Pál, hogy „megismerjem őt: feltámadásának erejét, de a szenvedéseiben való részesedést is. Hasonló akarok lenni hozzá halálában, hogy eljussak a halálból való feltámadásra” (Fil 3,10–11). A Poverello tudta, hogy a fent lévők biztonságos életében „nincs élet”. Ő maga gazdag posztókereskedő fiaként kezdte, és látta, hogy az Egyház java része is „egyfajta materializmus útjára tévedt, sőt annak csapdájába esett, amely annál is inkább illuzórikus volt, hiszen úgy tűnt, mintha Istenért és Isten királyságának megteremtéséért lenne”. Sokszor úgy utalt magára, mint idiótára, „de azért annyira nem volt ostoba”, hogy ne tudta volna felismerni az egyszerű szabadságot és annak hiányát.
Richard Rohrnak Szent Ferenc életén elmélkedve eszébe jut egy szegény lutheránus lelkész és a felesége, akiket egy kis német faluban ismert meg. Amikor a férj kiment a szobából, az asszony nagy szeretettel és tisztelettel beszélt róla, annak ellenére, hogy annak evangéliumi elkötelezettsége miatt sok fájdalomban és nélkülözésben volt részük. Mielőtt a lelkész visszatért volna, az asszony „büszkén és ünnepélyesen” azt súgta Rohr fülébe: „Képes a szegénységet úgy feltüntetni, mintha az ragyogó lenne, és mint a ragyogás, be is világít mindent.” Ehhez hasonlóan Szent Ferenc sem „sötét aszkéta” volt, hanem „szenvedélyes és érzéki itáliai”, aki nem tett egyenlőségjelet a szegénység és az elhanyagoltság, rendetlenség közé. Ha végigjárjuk kedvenc imahelyeit Közép-Olaszországban, láthatjuk: a legfestőibb és leggyönyörűbb helyeket választotta arra, hogy a lelke sötétségét feltárhassa. Tudta, hogy körül kell vennie magát Isten gyönyörűségével, mielőtt ilyen fájdalmas igazságnak tenné ki magát. A könyv írói szerint Szent Ferenc nem lehetett egyszerűen csak szegény, szerelembe kellett esnie, sőt házasságra kellett lépnie kedvesével, „Szegénység úrnővel”. Cölibátusának szenvedélyesnek kellett lennie, nem pedig a szenvedély hiányának. A kötet írói állítják: talán senki sem értette meg jobban Szent Ferenc látomását és elhivatottságát, mint egy gazdag családból származó, assisi születésű nő, Clare di Offreduccio, vagyis a klarissza rend megalapítója, Szent Klára. Az evangélium szegénységének hívását olyan mélyen a szívébe fogadta, mint senki más. Szent Ferencről ezt mondta: „Isten után ő a lelkem szekérhajója.”
A könyv írói kiemelik Ferenc állandó békességre törekvését, derűs természetét. Egyúttal leszögezik: a legegyszerűbb és legnehezebb üzenet, amit Assisi szentje közvetít nekünk, hogy nem változtathatjuk meg a világot addig, amíg magunkat meg nem változtatjuk. „Csak azt sugározhatjuk, amik vagyunk. Csak azt ajánlhatjuk fel másoknak, amit Isten bennünk már véghez vitt. Nincsenek készen kapott válaszok. Magunknak kell válasszá válnunk. Az útnak csak azt a felét ismerjük, melyet mi magunk megtettünk. Szent Ferenc elment az út végéig, ezért másokat is el tud vezetni ahhoz, amit ott talált.”
A kötet szerzői figyelmeztetnek: ne vesztegessük az időnket arra, hogy a világot jó és rossz emberekre osztjuk. „Egyesítsük őket mind a lelkünkben – ahol egyébként is vannak –, és akkor az egész világot össze tudjuk tartani.” Ekkor legyőzzük a nagy megosztottságot, „a tágas együttérzés egyetlen terében. Akkor az én, a kicsiny én megfizette a megváltás árát. Isten elveszi onnan, de minden alkalommal úgy, hogy ugyanazt a mintát másolja egy másik tudatos emberi létbe. Isten elvégzi a türelmes munkát, és mi kapjuk meg a szentséges hitelt”. Csak a kiválasztottak tudják a nagy és jól elrejtett titkot: tényleg kiválasztottak vagyunk, hiszen semmik vagyunk, és tudjuk ezt. Valószínűleg ez a kiválasztottság igazi jelentése. „Az összes nem kiválasztott azt hiszi, hogy a kiválasztottság az értékességgel és az erényekkel függ össze. Szent Ferenc nyilvánvalóan kiválasztott volt, és a kiválasztottaknak éppen az a küldetésük, hogy a többieknek közvetítsék ezt a nagy, rejtett titkot.”
Richard Rohr – John Bookser Feister: Reménység a sötétben – Assisi Szent Ferenc lélekmegújító látomása a nyugtalanság korában, Ursus Libris, 2005.
Fotó: Merényi Zita, Ursus Libris
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. április 26-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
