Sokan bizonyára csodálkoznak a cím láttán, vajon mit keres a szlovákiai magyar írókat bemutató sorozatban a Babits Mihály által „az erdélyi költőnek” nevezett, a transzilvanizmus egyik jeles képviselőjeként számontartott, az élete teljes egészét Kolozsváron leélt, s hamvaiban is ott nyugvó óriás, akit 1941 októberében egy egész város, egy egész nemzetrész kísért utolsó útjára. Pedig a válasz többszörösen is nagyon egyszerű, Reményik Sándor nemcsak eszmeiségében hatott a szintén „száműzetésbe” szorult Felvidéken, de innen is származott el, sőt 1915-ben első írása (Fenyőfák) is apja szülővárosában, Dobsinán, a Dobsina és Vidékében jelent meg.
Az Osztrák-Magyar Monarchiát nem véletlenül nevezték a népek olvasztótengelyének, pár évtizedes történetében felbolydult az egész Kárpát-medence, s a vasút megjelenésével addig megközelíthetetlennek tűnő országrészek váltak könnyen elérhetővé, s nem volt meglepő, hogy például egy eperjesi fiatalember Kolozsváron végezte az egyetemi tanulmányait, majd Újvidéken alapított családot. A nagy váltások (hely, nyelv) kora ez, Budapest pár évtized alatt válik poros német kisvárosból magyar világvárossá (s legyünk büszkék rá, ebben nem kis szerepe volt a mi Blaha Lujzánknak is), sok-sok ezren magyarosítják meg a nevüket (s nem csak a nevüket).
Ennek a monarchiának a fénykorában, pár évvel a milleniumi ünnepségek előtt születik már Kolozsváron egy kisfiú, akit a szülei Sándornak keresztelnek, s akinek a boldog ifjúkora a monarchia bukásával, 1914-ben ér véget.
Igen, 1914-ben, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia belép a világháborúba, s az addig ígéretesnek tűnő gondtalan alkotói lét egyszerre átlép a pokol kapuján. Szétszakított anyaország, kisebbségi lét vagy menekülés a maradék anyaországba, s ahogy Reményik esetében is, a teljes meghasonlás. A rendkívül érzékeny, ugyanakkor az igazságra gyógyíthatatlanul fogékony fiatalember felemészti önmagát. Ahogy Áprily Lajos írja barátja halála után, az Eredj, ha tudsz viharos feszültségétől eljut az Ahogy lehet őszi villámlásáig. Ebben az ívben feszül ki az erdélyi magyarság kisebbségi lélektörténete. Nézzük hát annak az erdélyi költőnek a különös életútját, aki Gömörből sok-sok történelmi és lelki kataklizmán találja meg végső nyugalmát a Házsongárdi temetőben, ahol születésének tavalyi 130. évfordulóján alig tucatnyian emlékeztek rá.
Reményik Sándor mind anyai, mind apai ágon felvidéki ősökkel bír, anyja, Bretz Mária ősei között ott találjuk azt a Pákh Mihályt, aki 1848-ban, a pozsonyi országgyűlésen kihirdeti a Habsburgokat detronizáló határozatot, de Pákh Albertet, Petőfi barátját is. A Bretz család Jólész községben él, amelyről 1939-ben majd verset is ír Reményik (Nincs még egy magyar költő, aki annyi versben örökítette volna meg szeretett tájait és barátait). Nagyapja jól menő dobsinai vaskereskedő volt, a ma romjaiban heverő bányaváros akkoriban élte a fénykorát, 1881-ben lakóinak száma 5 592, s azok többsége német és szlovák ajkú. A városnak állami polgári fiú- és községi polgári leányiskolája, iparostanuló iskolája, ipartestülete, takarékpénztára, vasútállomása, posta- és távíróhivatala is volt, sőt 1909-től vasárnaponként megjelenik a Dobsina és Vidéke című társadalmi, közigazgatási és szépirodalmi lap is Szombathy László szerkesztésében.
Szülei valószínűleg Dobsinán ismerkedtek meg, ahol édesanyja a polgári leányiskolát látogatja. Az 1880-as évek végén házasodnak össze, s mivel apja szülei már korábban Kolozsvárra költöznek, az ifjú pár is követi őket.
Apja a város és Erdély neves építésze lesz, nem egy híres kolozsvári épület megtervezése (egyetem, egyetemi könyvtár, klinikák) fűződik a nevéhez. Édesanyja a családi teendők mellett (a költőnek van egy négy évvel fiatalabb húga is), verselget is, mégpedig németül. De a gyerekeinek elalvás előtt magyarul mesél.
A hiperérzékeny lelkű, gyerekkora óta beteges fiatalember nem az apja, hanem az anyja nyomdokaiba lép.
„Apámban a muzsika megfagyott.//Nem lírizált. Arányok érdekelték,//S nyugodt vonalak, egyszerűk, nagyok.” – írja Az építész fia c. versében. Ő jogra iratkozik be, de idővel kiderül, ez sem válik az élete értelmévé, s a biztos megélhetést biztosító jogi pálya helyett inkább par excellence költői pályát választja, s haláláig szerkeszti a Pásztortűz c. lapot.
Mire a levelek lehullanak – de mi már tudjuk, az első totális háború négy évig tartott, s több mint tízmillió áldozatot követelt. A húszas évei közepén járó, addig írással nem foglalkozó Reményiket a borzalmak késztetik arra, hogy tollat ragadjon. Még a háború első hónapjaiban írja barátjának, Kenessey Kálmánnak:
S amikor ezeket a sorokat papírra veti, még nem tudhatja, hogy előtte áll Trianon, 22 év kisebbségi lét s egy újabb világégés. Igaz, annak legdermesztőbb éveit már nem éli meg. Első versét a Herczeg Ferenc szerkesztette Új Idők közli 1916-ban (Búzaföldön), míg első kötete 1918-ban (Fagyöngyök) lát napvilágot. A háborút viszonylag simán megússza, 1917 decemberében fegyver nélküli katonai szolgálatra osztják be, de három hónappal később szabadságolják a katonai szolgálat alól. Folyamatosan rosszabbodik a látása, s már ekkor jelentkezik a depressziója, amely később haláláig elkíséri.
1918. december 24-én a román királyi csapatok bevonulnak Kolozsvárra, s az addig túlnyomórészt magyar nemzetiségű város egy idegen államalakulathoz kerül. Az itt élő magyarok, főleg az értelmiségiek válaszút elé érkeznek. Menni vagy maradni?
Sokan választják az előbbit, köztük Reményik Sándor barátai, de a húga is, aki férjhez megy, s a férjével együtt repatriál. „Eredj, ha tudsz…//Eredj, ha gondolod,//Hogy valahol, bárhol a nagy világon//Könnyebb lesz majd a sorsot hordanod.//Eredj…” – írja híres kulcsversét, amelyet annyian s annyiszor idéznek majd az elkövetkezendő évtizedekben, de depressziós hangulatában ekkor születik a Hullócsillagok c. verse is: „Először a Dicsőség hullott le//Aztán a Hatalom//Aztán a Korona//A kettős kereszt s a Hármas halom,//Aztán a Szabadság//Aztán a Hit//Aztán a Remény//nyomán a lefutott csillagzatoknak//Maradt a Csend//S a Sötétség az égbolt peremén”.
Reményik Sándor minden körülmények között marad, s a Pásztortűz szerkesztőjeként szervezi a kolozsvári magyar kulturális életet, de egyre nehezebben veszi tudomásul, hogy a legjobb barátai az elkövetkező években-évtizedekben szinte mind egy szálig elhagyják a szülőföldjüket.
Köztük a barát-költőtárs, Áprily Lajos, a művésztárs, Szőcsné Szilágyi Piroska, de a lelkészbarát, Járosi Andor s Makkai Sándor is, akivel a harmincas évek közepén ádáz vitát folytat annak Nem lehet című dolgozata miatt. Lehet, mert kell – írja válaszában Reményik, s ekkor születik meg az Ahogy lehet c. másik kulcsverse is.
De térjünk vissza az első világháború végéhez, az annyira fájdalmas impériumváltáshoz. 1918 és 1921 között írja az ún. Végvári verseket, amelyek három kis kötetben jelennek meg.
A köztudat két külön költőként tartja számon őket, mintha egy ember két, egymással köszönő viszonyban sem lévő énje jelentkezne ily módon. A gyengéd, sérülékeny lelkű, a természetbe menekülő illetve a lázadó végvári harcosé, aki lángoló költeményeiben a kialakult, végtelenül igazságtalan politikai helyzet ellen tiltakozna.
Pintér Jenő 1926-ban Budapesten megjelent irodalomtörténete például ugyancsak külön említi a „két” költőt, de részletesebben csak Végváriról ír. „A világháborút követő nemzeti összeomlásnak s a mindenkitől elhagyott magyarság fájdalmának énekese, …akinek a versei milliók érzésének adnak hangot.” – írja. De Végvári versei eljutnak a Felvidékre is, a fiatal Szalatnai Rezső szintén Végvári néven közli első cikkeit, s A Mi Lapunkban Madame Sans-Gêne, vagyis Szkalos Emilné Járossy Erzsébet mutatja be az erdélyi költőt.
A trianoni békediktátum margójára írja a Gyűrűt készíttetek c. versét:
„Én megállok e sírkő dátumon//Én nem megyek egy lépést se tovább//Eszembe jutnak Nyugat népei,//A gőg, a hitszegés, a csalfaság//A társtalanság komor bélyege//A megalázott, széttépett hazám.”
A húszas-harmincas évek a csendes rezignáltság jegyében telnek. Barátai jelentős része repatriál, előbb édesanyja, majd nagybátyja, s édesapja is meghal, s a családot soha nem alapított Reményik depressziója is felerősödik.
Bár soha nem jut el az öngyilkosság gondolatáig, mint a szellemiségében a költészetéhez talán legközelebb álló Juhász Gyula, de nem is nyugszik bele a megváltoztathatatlanba, mint a Visegrádra kimenekült Áprily Lajos, a feladás jelei folyamatosan mutatkoznak mind a magánéletében, mind a költészetében.
Vannak pillanatok, amikor felcsillan a reménysugár, ilyen, amikor Áprily Lajos nyolc végzős diáklánnyal erdélyi körútra jön, s ő maga is elkíséri őket („Szeretném, ha szívemből kiszakadna//Egy sikoltás, mit messze hallani://Irgalmas Isten, napnyugta után is: Legyen még valami!”), de a szép napok gyorsan elmúlnak, s a magányos hétköznapok egyre elviselhetetlenebbek.
Heves vitát folytat az Erdélyt szintén elhagyó egykori református püspökkel, Makkai Sándorral, s vitájuk akár ma is/még mindig égetően aktuális lehetne. „Te is, testvérem, karszti sodrodat//Fogadd el, s védd meg karszti földedet,//Azt a sírodnak is kevés humuszt,//Azt a pár négyzetméternyi helyet,//S azt a fölséges isten-lábnyomot,//Mit a lavina minden rohama//Eltörölni még sohasem tudott.//Védd ezt a talpalatnyi telkedet,//Cserépkancsódat és tűzhelyedet,//Utolsó darab száraz kenyered!//De azt aztán foggal, tíz körömmel,//Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…//Ahogy lehet…”
1937 után 1941-ben is Baumgarten-díjra jelölik, 1940-ben megkapja a Corvin-láncot, megéli, hogy Kolozsvár visszakerül Magyarországhoz, de ezt már egy újabb, még pusztítóbbnak ígérkező háború árnyékában.
Már csak a későbbi hatalom által korszerűtlennek gúnyolt versekre futja az erejéből, köztük az Egymás mellett soha? c. költeményre, amelyet később románra (ahogy érdemes lenne szlovákra vagy szerbre és ukránra) is lefordítanak. „Hát így kell mindig lennie://Fölül az egyik, s a másik alul? Hatalmi kérdés emberek között,//S a hatalomban egyik elvadul? //Mindig csak elnyomott és elnyomó.” – de ez már sok a világháborúba ájult magyar kormánynak is.
1941 októberében meghal, nagy pompával eltemetik, de talán nem véletlenül írja már egy évvel később a rozsnyói Vass László a Reggeli Magyarország hasábjain: „Költő volt, mégis, a finnyás irodalomkritika máig sem tud mit kezdeni vele. Művészi hitelét nem meri kétségbe vonni, de szívesen hallgat róla és némán felejti, hogy valaha is verseket írt. Ady kora után a leggyújtóbb hevű s mégis művészi veretű verseket”.
Később nemcsak hogy hallgattak róla, de a művészi hitelét is kétségbe vonták. 1958-ban, a kommunista hatalom egyik keljfeljancsija írja róla: „Szellemi örökének jelentős hányada mérgező hatású, melyhez új világot, új rendet építő társadalmunknak kevés köze van. S mennyire igaza volt az illetőnek” – aki mellesleg egy „omló világ árnyék-kapitányának” nevezte –, hisz mi köze lett volna Reményiknek az akkoriban épülgető hazug s velejéig aljas ideológiához.
Születésének 80. évfordulóján Balogh Edgár kezdeményezi ugyan egy válogatott kötet kiadását, de arra 1983-ig kell várni, amikor a bukaresti Kriterion jelenteti meg Az építész fia c. válogatott kötetét 30 ezer példányban.
1989-ben ránk szakadt a nagy szabadság, Reményik Sándor életműve ismét elérhető, szabadon terjeszthető, s mégis, versei soha, talán még keletkezésük idején sem voltak annyira aktuálisak, s ezáltal veszélyesen kínosak, mint manapság: Eredj, ha tudsz, Ahogy lehet, Templom és iskola, Egymás mellett soha?
A világ semmit sem változott. Erdély és Felvidék magyarsága is folyamatosan csökken. Ahogy a termékeny egymás mellett élésnek sincs sok jele. Vass László fentebb idézett sorai ma is érvényesek. Olvassuk hát bátran mi is Reményik Sándort, az Erdélybe elszármazott felvidéki költőt, de vigyázzunk, a tükörbe nézés ma is hálátlan feladat!
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
