Csicser község a Kelet – Szlovákiai síkság délkeleti részén, a Latorca folyó árterületén, holtágak, mocsarak, bükk – tölgy erdők közelében terül el. A település nevének hallatán minden valamirevaló régész felkapja a fejét, és nem csak az országhatáron belül. A múlt század ötvenes éveitől 2010-ig több archeológuscsoport is megfordult itt, főleg a molyvákat, azaz a homokdűnéket kutatva. Ezeken már a késő kőkorszaki ember is szívesen megtelepedett.
A Kismolyván a bronzkortól a halstadti, római, szláv korszakokon át egészen a középkorig éltek emberek. A Goronyon, amely jelenleg erdőcskékkel, facsoportokkal, egykori holtágak maradványaival tarkított rét, a helybéliek kedvelt gombázóhelye, a tiszai kultúra emlékei kerültek elő. Az Osztródombon, Kertekalján bronzkori leleteket találtak, a Tökös – az elnevezés a növénytermesztésre utal, és nem arra, hogy itt belevaló férfiak éltek – szintén egészen a középkorig lakott volt. A Latorca szabályozásakor késő kőkorszaki, precízen csiszolt kőszerszámok találtak, csakúgy, mint a „Tranzit” gázvezeték építésekor.
A faluban emberemlékezet óta szájról szájra járnak az itt – ott talált ősrégi leletekről szóló történetek. A házak alapjainak ásásakor, mezőgazdasági munkák végzésekor szépen pattintott nyílhegyek, csiszolt kőbalták fordultak ki az eke alól. A temetődomb közelében, a meredek agyagfalból az áradó folyó valaha gyakran mosott ki sárguló csontvázakat. Az egyik új sír ásásakor szarvasaganccsal, teknősbékapáncéllal eltemetett csontváz került elő, mellette nyílhegyek és csiszolt kő orsónehezék. Szólnak a mesék egy nehéz ezüst – vagy bronz gyűrűről is, értékesnek látszó nagy kék kővel, de ez a lelet gyorsan eltűnt. (Ki tudja, talán egy ócska szekrény fiókjában vár a sorsára, sok egyéb limlom között.)
A legátfogóbb kutatások a Líceumi dombon történtek, a Földműves Szövetkezet déli részén. Egy szép tavaszi napon a szövetkezet egyik alkalmazottja a tavalyi szalmakazal helyét takarította, egy kupacba dózerolva a maradék korhadt szalmát. Egyszer csak csont reccsent a nehéz munkagép vaskanala alatt. A később feltárt tizenegy sír közül az első napvilágra került.
A leletek
A helyszínre siető régészek az első leletekből – festett cserépedények, vésett „meanderes” ornamentika, szarvasagancsból készített szigony – megállapították, hogy a lelőhely a Kelet – Szlovákiában kevéssé ismert tiszamenti kultúrkörhöz tartozik. Ez a kultúra a Középső – Tisza mentén jelent meg hirtelen, minden előzmény nélkül. A környező törzsek anyajogi társadalmától merőben eltérő, új társadalmi rendet, a patriarchátust hozták magukkal ismeretlen őshazájukból. A szelíd holdkultuszt, a nőt – anyát előtérbe helyező vallást a férfierőt hangsúlyozó napimádás váltotta fel, rituális nő- és gyermekáldozatokkal.
Az ásatások során igazi régészeti kincs került elő. A fellelt tárgyak a korabeli plasztikus alkotások csúcsához tartoznak. Innen került elő az egyetlen férfiábrázolás a mai Szlovákia területéről. A rituális maszkok, amelyek a fennmaradt szarvas-, hal-, madár-, és teknősbékacsontokon kívül valószínűleg bőrből és fából készültek, egész Európában egyedülálló leletnek számítanak. Ritkaság az az ülő nőt ábrázoló szobrocska is, amely sajnos csak töredékesen maradt fenn. Dús csípőjével, kebleivel híres „kolléganőjére”, a vestonicei Vénuszra hasonlít.
Az állatplasztikák közül a leggyakoribbak a bikaábrázolások: csaknem minden agyagedény füle ezt az állatot formázza. (A bikaábrázolások szerepe a legrégibb földművelő népek körében eléggé közismert: termékenység – szimbólum, a faj, a család, a törzs fennmaradását biztosító férfierő jelképe.) Új elem a kőkorszaki művészetben a csicseri leletek között gyakran szereplő napábrázolás, úgy is, mint önálló képzőművészeti alkotás (sugaras napkorong). Érdemes megemlíteni, hogy a kőeszközök csaknem fele obszidiánból készült. Az üvegszerű, fekete lávakőzet még a közelben sem fordul elő, tehát csakis kereskedelem útján juthatott ide.
Kőkorszaki templom?
A csicseri ásatások legnagyobb szenzációja kétségkívül az a 3,8m x 3m x 2,3m méretű sírgödör volt, amely a többi tizenegy sírral egy vonalban, azok közepén helyezkedett el. A homok- és agyagrétegek alatt a régészek négy, egymás fölé helyeztt sírt találtak, amelyek közül a három alsót szándékosan szétdúlták. Az objektum fölött valaha épület állt, ebből és a többi leletből ítélve itt a közösség sámánjait, varázslóit temették el.
A halottakat erősen összezsugorított helyzetben, térdüket szorosan mellükhöz préselve helyezték el, délnyugat- északkeleti irányba tájolva. Homlokuk előtt edénytöredékeket, gerincük mögött állati csontokat, miniatűr kőbaltákat és más csiszolt kőszerszámokat, valamint agyag Vénuszok maradványait találtak a kutatók. Koponyájukon halotti maszk maradványai. Fejük alá kutyakoponyát helyeztek, mellé kisebb – nagyobb agyagcsörgőket. Mind a négy rétegben kiégett kör, nagyjából egymás fölött. Mind a négy rétegben előfordul egy magas agyaglábakon álló, „végtelen” ornamentikával gazdagon díszített edényke. Mivel ez más sírokban egyáltalán nem fordul elő, speciálisan a sámánok temetésén használták.
A sírokban talált tárgyak erősen miniatürizáltak, tehát nem használati, hanem jelképes, mágikus eszközök voltak. (Korábban néhány tudós azt a nézetet hangoztatta, hogy ezek tulajdonképpen gyerekek számára készült játékok.) Mindezt összevetve mind a négy sámánt ugyanolyan szertartás szerint búcsúztatták a földi léttől, és később ugyanilyen szertartásosan dúlták fel hármójuk sírját, szórták szét csontjaikat. Az említett tárgyakon kívül erőszakos halált halt gyerekek és nők csontjai is előkerültek.
A régészek nagyon óvatosan bánnak a kategorikus kifejezésekkel, egyértelmű meghatározásokkal. Az általuk makacsul „kultikus objektumnak” nevezett sír – épület együttes olyan hely volt, ahol az emberek vallásos szertartásokat hajtottak végre, rendszeresen, ugyanolyan eszközök igénybevételével. Az épület a település központjában helyezkedett el, csakúgy, mint a mai templomok. Az efféle intézmények ebből a korból Európában eddig ismeretlenek voltak. A csontvázakon elvégzett genetikai vizsgálatok szerint a sámáni tisztség öröklődött a családban. Az indoeurópai népeknél efféle funkcióöröklési hagyománnyal csak jóval később, a fiatalabb bronzkorban találkozhatunk.
Hogyan történhetett a temetés?
Vegyünk igénybe a fantáziánkat! A tiszamenti kultúra emberei agyagcsörgők hangja mellett vonultak a templomhoz. (Na jó, „kultikus objektumhoz”). Az épület belsejébe természetesen csak férfiak léphettek be, kivéve az áldozati célra szánt nőket és gyerekeket. A ceremónia kezdetén kiásták és feldúlták a régi sámánsírt, az azelőtt meghalt varázsló csontjait szétszórták, a vele eltemetett edényeket, egyéb tárgyakat összetörték. A feldúlt sírt betemették és a friss talajra ráhelyezték a nemrég elhalálozott sámán összezsugorított testét, fején a díszes, állatcsontokból és szarvakból összeállított maszkkal.
A síron áldozati tüzet gyújtottak a Napnak, a halott mellé fektették a miniatűr kőbaltát, a kőkorszaki ember mindennapos munkaeszközének kicsinyített mását. Feje alá az akkor már félig – meddig megszelídített kutya koponyája került. A Napistennek felajánlott nők és gyermekek nyakát az új sámán metszette el borotvaéles obszidiánkésével. Tűzbe csurgó vérük a Természet erőinek jóindulatát hivatott biztosítani.
Életmód
Hogyan élt a tiszamenti kultúra embere? A finoman csiszolt szigonyok és a gyakran előforduló halábrázolások fejlett halászkultúráról tanúskodnak. Hogy a mai horgászoktól eltérően mindig bőséges zsákmánnyal tértek haza, azt a rengeteg előkerült halcsont bizonyítja. Kiegészítésképpen vadásztak is, éles obszidiánnyíllal vagy pattintott kőhegyű lándzsával terítve le a szarvasokat, őzeket. A halász- vadász- gyűjtögető életmódot azonban egyre inkább háttérbe szorította a földművelés.
Az előkerült őrlőkövek tanúsága szerint táplálkozásuknak egyre fontosabb részét képezték az őrölt gabonamagvakból készült ételek: elsősorban a forró kövön sült lepény, a mai kenyér őse. Az ételkészítés, csakúgy, mint a földművelés és az agyagedények készítése az asszonyok kötelessége volt. A férfiak vadásztak, halásztak, kőszerszámokat készítettek. Egy részüknek már fő foglalkozása lehetett a kereskedelem, agyagedényekért obszidiánt, apró réztárgyakat kértek cserébe.
A sírokban talált titokzatos agyaggúlák a kereskedelemben használatos súlyegységek lehettek. Nyilván lenézték és megvetették „primitív” szomszédjaikat, akiknél még a nők voltak a társadalom vezetői, a férfiak alárendelt szerepet játszottak. Aminthogy azok is szent borzadállyal szemlélték a furcsa idegeneket, akik véres szertartásaikon asszonyokat és gyerekeket áldoztak. Lakóházaik is különböztek a szokásos kőkorszaki „hosszúházaktól”. Kisebb, egyedülálló lakóépületeket emeltek, amelyekben már nem nemzetségek, hanem a szűkebb család lakott. A lakhelyek a „templom” köré szerveződtek, egységet alkotva a közemberek sírjaival, ahol a férfiakat a jobb, a nőket a bal oldalukra fordítva temették el.
Kevesen ismerik
A csicseri leletek jóval előbbre mutatnak, mit az eddig feltárt azonos korú lelőhelyek. A feltárt művészi szépségű tárgyakon, az Európában egyedülálló „kultikus objektumon” kívül nagy jelentőségű, hogy a lelőhely egy közösség bizonyos korszakát mutatja be teljes egészében. Nagy kár, hogy ezt a nevezetes lelőhelyet még a falubeliek közül is csak kevesen ismerik. A feltárást a nagymihályi Zempléni múzeum munkatársai kezdeményezték, a leletek egy részét ki is állították. Maga a lelőhely a feltárás után ismét mezőgazdasági célokat szolgál. Eső után, vagy ha a bulldózerek nagytakarítást végeznek, nem nehéz agyagedény – darabkákat találni. Fekete – vörösre festett kerámiatöredékek, jellegzetes „meanderes” ornamentikával. A tiszamenti kultúra emberének alkotásai.
Tóth Ferenc
(Az írásban szereplő adatok Jaroslav Vizdal: „Potiská kultúra na Slovensku” c. könyvéből származnak.)
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
