Első levél:
Kedves Francikám!
Ne csodálkozz, ha annyi idő után csak most válaszolok új regényem, „A festmény és a fattyú” megjelenésekor hozzám intézett baráti nyílt leveledre. Betegeskedésemen túl a mi postajárásunk is felelős ezért. A mi levélhordóink – ez is tipikus dél-amerikai dolog – nagy esőzések idején, vagy ha náthásak, nem ülnek fel biciklijükre. Aztán, ha nagyon felgyűlt a kihordani való, az első üres telek szemétdombján könnyítenek rajta. Elsősorban a sok itteni kereskedelmi prospektussal meg nyomtatvánnyal. Az idegen nyelvű újságokat pedig ilyen kiselejtezni való értéktelen nyomtatványnak nézik.
Ha idejét múlta is a cikkedre való válaszom, annak nyomán bennem maradt egy kérdés, mely egyre időszerűbb, tehát így, nagyon elkésve is, szólni kell róla:
Te is célzol arra, milyen furcsa, hogy éppen nekünk, akik odahaza legélesebb kritikusai voltunk az elmaradt szociális berendezkedésnek, a feudális időkből maradt jogtalan előjogoknak, kell most a hazulról özönlő szennyes rágalomáradattal szemben az ezeréves Magyarország eszményeit védeni, melyekből a mi közéleti és irodalmi szereplésünk negyedszázada alatt is, az odahaza most „Horthyfasizmus”-nak, „kalandos revizionista fehér terror”-nak címzett korszak alatt sok minden elevenen élt még. Sőt erősen ösztökélt bennünket a szocialista megújulásért vívott fiatalkori harcainkban.
Reakciósak lettünk? Feladtuk e fiatalkori eszményeinket? Ezekre a kérdésekre szeretnék Neked felelni. Tán nem is egyetlen cikkben. Hiszen ha valaki most tőlem azt kérdezné, hogy határozhatod meg világnézetedet ilyen ellentmondások közben, ma is azt felelném, amit ezelőtt több mint fél századdal, a „Hárommillió koldus” megírásakor vallottam: mi a húszas évek ellenforradalmának gyermekei vagyunk! Amit hirdettünk és hirdetünk ma is, az akkori szörnyű fegyverletételi tragédia, az összeomlás és a még szörnyűbb országcsonkítás élményeinek hatása alatt született meg bennünk.
Jól emlékszem, amikor 1920 őszén, érettségi után, a pesti Közgazdasági Egyetem padjaiba mint elsőéves „gólya” beültem, három próféta járta be együtt a csonka országot, megújulást, önvizsgálatot, megtorlást hirdetve: Prohászka püspök, a lángoló egyházi szónok, az evangéliumi szocializmus hitvallója, kinek egyik könyvét Rómában indexre tették. A féktelenül önhitt, zabolátlan írózseni, Szabó Dezső mázsás szatíráival, és a magyar újságírásnak tán egyik legnagyobb művésze: Milotay István, az egyetlen a magyar sajtóban, aki az 1918-as országrontás ellen hetilapjában kimert nyíltan állni, és nyomdájának szétdúlása után sem hagyta abba a harcot Károlyi Mihályék végzetes gyáva megalkuvása ellen.
Nem hiszem, hogy valaha is volt Nyugaton olyan egyetemi diáknyomor, mint azokban az években, mikor én a vadonatúj Közgazdasági Egyetemen tanulmányaimat megkezdtem. A legnagyobb téli fagyban is fűtetlen diákszállások, nyomorakciókban kiosztott szabástalan, kurta télikabátok, ingyen menzák levesei, és ragacsos mákoscsuszái. Óh, jól emlékszem, hogy milyen nagy örömnek és jótéteménynek tűnt, ha a frontokról vagy hadif̈ogságból hazakerült több száz kollégám közül egyik-másiknak sikerült meghívni háziasszonya konyhájába a még fűtött sparherd mellé társait, hogy a kollokválás előtt egymást felkérdezhessék. Dideregtünk, éheztünk, mégis nagyon felmelegedett a lelkünk az ellenforradalmi láztól. Szentül hittük, mi fogjuk megváltani az újjászületésért lángoló akaratunkkal a bukás legmélyére süllyedt ezeréves magyar államiságot.
Ma, amikor Nyíregyházán kalapot kell emelnie a magyarnak a habzószájú, szadista tömeggyilkos, magyar parasztok százainak hóhérja Számuelli szobra előtt és a legbecsületesebb magyar írónak is tiszteletteljesen kell leírnia odahaza legalább egyszer, ha sikert akar, hogy minket a dicsőséges orosz bolsevizmus hadserege „felszabadított”, csak Orgoványról és Izsákról, a „gyalázatos műveletlen darutollas fehérterror” korszakáról szabad beszélni az ellenforradalom éveivel kapcsolatban. A budai királyi Vár egyik szárnyában Munkásmozgalmi Múzeum címmel kiállítást rendeztek be, ahol a 133 napos első magyar kommün gyilkosai mint hősök és mártírok lettek bemutatva.
Nem is olyan régen, egy általam különben igen nagyra becsült, Kanadában élő irodalomtörténészünk is a Márai nyolcvanadik esztendejét ünneplő, egyébként igen értékes elmefuttatásában a „darutollas betyárság” korszakát emlegeti, mely üldözte és félreállította a magyar irodalom legnagyobb váteszeit.
Egyebek közt Szabó Dezsőt is. A kiváló irodalmár bizonyára nem volt ott, mikor a „darutollas” fiatalok ezrei a Gólyavárban meg a Zeneakadémián úgy ünnepelték Szabó Dezsőt, mint századunk egyetlen magyar íróját sem. Az ő „Elsodort falu”-ja éppen a darutollas évek fénykorában olyan példányszámot ért el, mint magyar regény sem azelőtt, sem azóta. Nem mi, a darutollasok vagyunk az okai, hogy paranoia határán járó önhittségében a „Segítség”-ben oly csúnyán kikarikírozta Prohászkát, Milotayt, majd Ravasz László kálvinista püspököt is, kik nekünk ideálképeink maradtak.
Jól emlékszem arra is, mikor Szekfű Gyula, az egyik legélesebb eszű magyar történetíró, ki mint Rákosi moszkvai követe fejezte be pályáját, igen szorgalmasan vett részt az ellenforradalom új kulturális szervezetének, a Magyar Irodalmi társaságnak igazgatósági ülésein, hogy az 1918/19-es országrontás szellemi előkészítésében Iudas Nyugattal szemben Napkelet néven adjanak ki irodalmi szemlét. De arra is emlékszem, mikor az Ady-nemzedék egyik legnagyobb poétája, Kosztolányi Dezső naponta bejárt Milotayhoz krokijaival és a maga kissé különös akcentusával „fegyveches” azaz fegyveres leszámolást sürgetett az országrontókkal szemben. (Erről Milotay aztán, mikor Kosztolányi visszaszerződött a körúti sajtóhoz, vezércikket is írt.)
Arról lassacskán már idekünt sem illik beszélni, hogy az ellenforradalom megszületésekor két ízben is Teleki Pál, a leglelkiismeretesebb és legtudósabb magyarok egyike volt az ország miniszterelnöke. Ő volt a szülőapja a mi Közgazdasági Egyetemünknek is azzal a céllal, hogy a magyar keresztény középosztály fiait a régi egyoldalú, csak jogászi és csak humanista egyetemi oktatás helyett a modern világáramlatok által megkívánt közgazdaság-tudományok felé terelje. Nem hiszem, hogy egyetemi ifjúság valaha is mohóbban szívta volna magába a kor kívánta tudásanyagot, mint mikor mi az első világháborúból hazajött kopott katonabekecses, bakancsos kollégák százaival együtt az új egyetem egyenlőre kölcsönkapott helyiségeiben, a régi képviselőház Sándor utcai üléstermében, meg a Gólyavár előadótermében a Marxról, Spenglerről, Werner Sombart közgazgazdasági nézeteiről, Amerika szédületes iparfejlődéséről, a legmodernebb szövetkezetpolitikáról stb. stb. szóló tanári előadásokat hallgattuk. A darutollas korszak első négy évében olyan előadók ültek nálunk a tanári katedrán, mint Teleki Pál, Kornis Gyula, Klebelsberg Kunó, Cettler Jenő… A darutollas fiatalság tapsai közben lettek nagy költővé Mécs László, Reményik Sándor, Nyirő József és társai. Mi, az ellenforradalom gyermekei, kezdtük meg a hangos hírverést Erdélyi József és Sinka Pista új népi költészetéért. Mi ünnepeltük legjobban Kodolányi Jánost, mikor a „Boldog Margit”-ot meg a „Vas fiai”-t megírta. A „Földindulás” című komor drámáját is mi hoztuk színre. Én személyesen még egy nagyobb regényelőleget is kijártam neki, egy soha meg nem írt történelmi regényre. A Márai-cikk szerzője most azt állítja, a mi korszakunk hivatalos költője vitéz Somogyvári Gyula volt. Gyulát én valóban igen derék és lelkes valakinek ismertem. De nem emlékszem, hogy nevét irodalmi rovatban kiírtam volna, versét valahol, valakinek közlésre ajánlottam, verseskötetét sem olvastam.
Ellenben igenis jól emlékszem, hogy az ellenforradalom szellemiségéből kinőtt legnagyobb keresztény reggeli újságunk a Magyarság micsoda szellemi elitet gyűjtött maga köré, majd egy évtizedre. Például a zenei rovat vezetésére az Operaház volt igazgatóját, Kern Aurélt nyerte meg, helyettese a zenekutató Molnár Imre, a Nemzeti Zenede igazgatója lett, belső munkatársként. A harcias hangú sportrovat élén egy aranyérmes olimpiai bajnok, dr. Kiss Géza állt, helyettese Gallovich viszont a stockholmi olimpián lett ezüstérmes. A szerkesztőség titkárának a Tudományos Akadémia volt titkárát, Lambrecht Kálmánt szerződtették. Ő fogadta először az olyan gyakori vendégeinket, mint Krúdy Gyula, az India-kutató Baktay, Odry Árpád stb. A mi színházi rovatunkban nevelkedett a tudós költő-dramaturg polihisztor Harsányi Kálmán mellett a Nemzeti Színház későbbi igazgatója, Német Antal. Ott jelentkezett először Kovách Aladár is, ki Német Antalt követte aztán a Nemzeti Színház igazgatói székében. Tíz éven át főmunkatársunk volt Milotay helyettese, Pethő Sándor. Legkülönb szobrászaink egymásnak adták a kilincset. Még a színes és tréfásabb híreket is olyanokkal íratták a belső munkatársak több mint harmincat kitevő gárdájából, mint Komáromi János, egy sor kedves, bájos felvidéki regény szerzője…
Folytassam? Ez volt a darutollas betyárság műveletlen, minden magasabb szellemi megmozdulást elfojtó korszaka? Hát nem akkor kerültek be először a magyar parlamentbe a falu csizmás parasztképviselői? És nem ekkor készült először a nagybirtokokat érintő magyar földreformtörvény? Ha ezt a Nagyatádi nevéhez fűződő földosztó törvényt nagyon is kilényegtelenítette Bethlenék pártpolitikai alkudozása. Nem ebben a korszakban lendült fel nálunk a modern általános testnevelés, mely annyi olimpiai győzelemnek lett alapja? És cserkészetünk nem ekkor indult el nemzetközi híre felé?
A „reakció” korszaka volt ez? Igen, igen. De minek a reakciója? Büszkéknek kellene lennünk arra, hogy annyi megaláztatás után, a trianoni nagy nyomorban elsők egyike voltunk Európában, akik megalkuvás nélkül, teljes mellszélességgel, forradalmi szenvedéllyel álltunk ki az ellen a világrombolás ellen, mely most az egész nyugati kereszténység sorsát fenyegeti. Elsők egyike voltunk, kik meghirdettük: a marxizmust irányító moszkvai leninista bolsevizmussal nincs megalkuvás, kiegyezés.
Büszkéknek kell lennünk, hogy mi ennek az ellenforradalomnak gyermekei voltunk és maradtunk máig.
Hogy a mi nagy ideáljainkból a trianoni korszakban sokat nem tudtunk megvalósítani, az más lapra tartozik, Francikám. Arról folytatólag külön cikket kell írnom, hogy a nagy ellentmondás, ami a „Hárommillió koldus” szerzőjének egykori vádló hangja és az ezeréves magyar hivatásról szóló mostani „reakciós” írásaim között van, az emigráció széplelkei számára érthető legyen.
(Hídfő, 1981. április)
Második levél:
A magyar ellenforradalom fia vagyok, voltam és maradok – vallottam Neked előző levelemben. Most megpróbálom kifejteni, milyen reakció ez? Miért aktuális ma is, hat évtizeddel a húszas évek magyar ellenforradalma után?
Szathmáry Lajos híres chicagói gyűjteményében láttam egyszer Magyarországról készült térképmetszetek egész sorát. Mit a török hódoltság idején itt járt külföldi hadimérnökök, ha jól emlékszem olasz, francia, német kartográfusok rajzolták.
Az ország kétharmad része már réges-régen török megszállás alatt volt. Kis mezővárosok százai tűntek el, egész megyék elnéptelenedtek. Az egész nyugati világ jól tudta, a török úgy berendezkedett basái, szpáhikapitányai alá rendelt közigazgatásával, mintha már örökre bekebelezett volna minket az előrenyomult ozmán birodalom. A nálunk járt külföldi kartográfusok azonban mindezt mintha tudomásul se vették volna. A Hungaria, Ungheria, Ungarn stb. név alatt fölrajzolt terület kivétel nélkül másfél századon át a Kárpát-Medence legnagyobb részét jelentette. Körülbelül azt a földrajzi egységet, amit mi Nagy-Magyarországnak, vagy a magyar Szent Korona alá tartozó területegységnek tartottunk. Ebben különbség alig volt köztük és a között a már újkori kartográfiával készült térkép között, melyet Oláh Miklós esztergomi érsek, majd özvegy Mária királyné flandriai kancellárja rajzoltatott a már Mohács után megjelent, Magyarországról szóló könyvéhez.
Voltak ugyan a bécsi udvarnak tervei Magyarország tartományokra osztására és az egységes német nyelvű „Gesammtmonarchie”-ba való beolvasztására. Főleg, mikor szabadságharcainkat akarták megbosszulni. De az ilyen kísérlet mind hamar meghiúsult. Ahogy az ezekre irányuló nyomás megenyhült, a Kárpát-medencében a magyar hegemóniát, a magyar Szent Korona alá tartozó területegységet senki nem vonta kétségbe. Erdély ugyan a fejedelemség megszűnése után külön koronatartománnyá lett nyilvánítva és egyenesen a Bécsben székelő erdélyi kancelláriával kormányozták, de a kancelláriában magyar urak ültek. Mikor Kossuth szabadságharcát megtorló véres Bach-korszak megszűnt, a nemzet és az uralkodóház között kötött kiegyezés rögtön visszakapcsolta Erdélyt Magyarország testéhez. Jóváhagyta az 1848-as magyar forradalom törvényét az Unióról.
Éppen hetedik gimnazista voltam, mikor ezt az ezer év óta annyi vihart megért, a világközvélemény előtt mindig jóváhagyott területegységet három oldalról is megrohanták, és mi kardcsapás nélkül át is adtuk kétharmad részét, három és fél millió magyar őslakójával együtt a körülöttünk összefércelt vadonatúj országoknak. Csoda-e, ha az anyatejjel magunkba szívott és gyermekkori tanulmányokban belénk edződött országegység tudata hónapokig nem hagyta felmérni a nagy tragédiát, ami velünk történt. Míg a trianoni béketárgyalásokról nem üzentek haza Apponyi, Teleki Pál, hogy ők tulajdonképpen foglyok, még a kerítés rácsain át sem engedik őket a külvilággal érintkezni, nem eszméltünk rá, hogy itt valami végleges, végzetesen eldöntött történik: Nagy-Magyarország felett meghúzták a halálharangot! És tőlünk még az elítélt bűnöző szabad védekezési jogát is megtagadták.
Múlt levelemben már elmondtam, mi követte a szörnyű felocsúdást. Mi volt a reakciója, először szinte egyetemesen, annak a keresztény középosztályhoz tartozó nemzedéknek, ahová én is számítottam. Ha a reakció szó visszahatást jelent, választ, szakítást valamire, akkor igenis, ma is reakciósak vagyunk. Még akkor is, ha az idők folyamán sokan el is hagytak minket, megtagadták a zászlót, melyre akkor oly hangosan esküdtek fel.
Odahaza ma prófétának kiáltják ki Jászi Oszkárt. A mai politikai események egyik nagy úttörőjének, mert még az első világháború előtt fel merte vetni a „Keleti Svájc” tervét. Egy Kárpát-medencében lakó nemzetiségek föderációját, az ezredik évéhez közeledő szentistváni magyar állam helyett. Arról persze nem beszélnek, hogy ugyanez a nagy tervező hogyan viszonyult a valósághoz. Hogy 1913-ban, tehát az első világháború előtt egy esztendővel – tanulmányt írt egyik baloldali folyóiratban arról, hogy a népek között többé igazi háború nem lehetséges, az emberi gondolkodás és a technika haladása a nagyhatalmak közt kizár mindenfajta fegyveres összetűzést… És ezt a balkezes körúti doktrinert bízta meg Károlyi Mihály, hogy mikor a románok már kardcsapás nélkül Aradot is elérték, siessen oda a pesti „forradalmi” kormány nevében különvonaton és ajánlja fel nekik a Magyar Svájc gyönyörű tervét. A kormány előbb az ellenállásnak még a csiráit is leszerelte, a váradi kadétiskolát visszaparancsolta a Király-hágón épített állásaikból, Kassa fölött Margitfalváról is hazakergette a cseh legionáriusokkal küzdeni akaró magyar honvédeket. Nem tűrt meg fegyvert a honját védeni akaró magyar kezében. Így állt oda a honmentő Jászi a közben már megsokasodott, állig felfegyverkezett román területhódítók elé.
Azt mondja az angol politikai bölcselkedés: vigyázat, ha igazi forradalomban felajzott népekkel szembe kerülsz, mert azok a legvalószínűtlenebb erőfeszítésekre is képesek! A nagy francia forradalom a legnagyobb belső káosz közben is győzni tudott kifelé seregeivel. A mi negyvennyolcas szabadságharcunk sem lett volna képes olyan hőstettekre, mint a következő év diadalmas tavaszi hadjárata, Windischgrätz legyőzése, Buda visszafoglalása, Erdély felszabadítása, ha nem áll mögötte az egész Nemzetet a legmélyéig átható forradalmi láz. Lenin sem győzhetett volna olyan ínség és felfordulás közben a három felől támadó ellenforradalmi seregekkel szemben, ha a tömegek legmélyén nem tudta volna felébreszteni az igazi forradalmi szenvedélyeket. Károlyi Mihályék 1918-as „őszirózsás forradalma” már csak azért sem lehetett a Nemzet igazi forradalma – bárhogy ünneplik is odahaza a kommunisták mint az igazi szocialista forradalom előfutárát – mert rendes kardcsapásra sem volt képes. Pedig mennyivel több joga lett volna hozzá, mint a pár száz éves települési múltra hivatkozó palesztinai araboknak, a majdnem ezerkilencszáz évvel ezelőtt megszűnt és azóta csak a szent könyvekben élő Izraelnek. Vagy hárommillió írnek, kik a múlt század eleje óta tűzzel-vassal, bombarobbanással védekeznek a szigetre benyomuló angol világbirodalmi befolyás ellen. Kevés népnek lett volna annyi igazi történelmi, erkölcsi, etnikai joga a végsőkig való ellenállásra az ezer éve a Kárpát-medencében elhelyezkedő, azt mongol inváziótól, töröktől, Bécstől védő magyarságnak.
A mi reakciósságunk máig is azt kutatja, ki a felelős azért, hogy 1918 őszén a nemzet ezeréves egészséges ösztöne csődöt mondott. Mi ma is a Károlyi Mihály körül összecsődült, nem hozzánk tartozó intellektueleket, a Jászi Oszkárokat, Kunfiakat, Diener Déneseket, Hatvaniakat, majd a nyomukba betódult Kun Béla, Landler, Pogány, Szamuelly, Korvin elvtársakat látjuk képzeletünkben először felvonulni ennél a felelősségre vonásnál és velük szemben ma, hatvanhárom év után is reakciósak, igenis, reakciósak maradunk.
A következő levelemben el kell mondanom, hogy maradt meg bennünk sokunkban az ellenforradalmi szellem és igazi lényege, miközben annyian elpártoltak tőle. El kell mondanom, hogy 1920 igazi tanulsága mennyire élt sokunkban az egész – most odahaza úgy legyalázott – Horthy-korszak negyedszázada alatt.
(Hídfő, 1981. május)
Harmadik levél:
Elképzelem, előző két levelem olvastakor hány olvasónk kiáltott fel magányában: Mit akar ez az Oláh György a húszas évek ellenforradalmának több mint fél évszázaddal ezelőtt elvirágzott eszméivel? Mi közünk nekünk, mai magyaroknak egy második, még borzalmasabb világháború után, az atomkorszak kellős közepén az emigráció küzdelmei közben egy olyan eszmekörhöz, mely akkor is csak pár évig tartotta lázban a mi keresztény értelmiségünket, és már a húszas évek közepén annyian hátat fordítottak neki, sokszor éppen a leghangosabban lelkesedők?
Vita helyett megküldöm Neked, Francikám annak a röpiratnak a fotokópiáját, melyet 1930 júniusában, tehát jó egy évtizeddel az ellenforradalom megindulása után adtunk ki a Wesselényi Reformklub betiltásakor. Az ellenforradalom három nagy igehirdetői közül Prohászka püspök már négy éve meghalt, Szabó Dezső a Nagy Összeférhetetlen már régen lángot okádott a keresztény kurzusra, „görénykurzusnak” gúnyolta. A harmadik, Milotay István pedig majdnem egyedül küzdött lapjában a hosszú lapulás után újra feltámadt körúti újságírás ellen. Azok ellen az intellektuelek ellen, akik az 1918-19-es Károlyi Mihály-féle országrombolásban és a 133 napos első magyarországi proletárdiktatúrában szerepet vállalva megpörkölődtek, de lassan már előbújtak rejtekhelyeikről.
Közel száz magyar fiatal gyűlt össze híres klubunk megalapításakor, a különböző ifjúsági egyesületek, diákszervezetek vezérei is, a magyar keresztény középosztály elitje, akik az ellenforradalom éveiben serdültek fel. Olvasd, milyen hitvallással léptek ki a porodra: „A Trianon elleni küzdelmüket nem támogatják olyan koreszmék feszítőerői, mint Mohács után az ottomán áradat elleni harcunkat, vagy Kossuth szabadságharcát kísérő világszimpátia. Bukásunkat most nem fogadta Nyugaton az új világeszmék hőseinek kijáró együttérzés. Elszigetelten maradtunk. Képzelt biztonságunkban egyszerre szakadt ránk az egész mennyezet: a nemzetiségi erők feltámadása, a középkorba illő vagyoni aránytalanságunk és a parasztmilliók elhagyottságának minden következménye. Egyszerre ébredtünk tudatára a fajunkban annyira elhatalmasodott idegen elemeknek és vezetőosztályaink elkorcsosulásának…“
Mi szólna más ezekben a beköszöntő mondatokban, mint tíz éve kitört ellenforradalom lángolásában született megújulási eszmék józanabb, letisztultabb, tömörebb megfogalmazása? És hogy nem maradtunk meg a fiatalkor idealizmusára annyira jellemző szép retorikánál, azt mindjárt tettek, gyakorlati indítványok egész sora bizonyította, mint olvashatod. Elsőnek harminc közülünk való, jó nevű katolikus fiú nyílt levelet intézett Serédy hercegprímáshoz, hasson oda, hogy az egyházi nagybirtokok kisbérlők kezébe jussanak. A javaslatunkat visszautasító sok sajtótámadásra is felkészültünk. Ankétokon bizonyítottuk, hogy a bérlőszövetkezetek pótolni tudják a nagybirtok-gazdálkodás minden előnyét. A magyar katolikus egyháznak Prohászka szerint itt is példamutatóan kell elől járni. Aztán Hadik gróffal, a nagybirtokokat képviselő OMGE elnökével csaptunk nyilvánosan össze. Megdöbbentő statisztikai adatokat hoztunk nyilvánosságra a mezőgazdasági cselédek felháborító lakás- és munkabérviszonyairól. A szellemi és testi nyomorról, analfabétáink magas százalékarányszámáról, amibe egész Európában páratlan munkateljesítményük közben életviszonyaik kergetik őket. Átírtunk Szeged városának sok száz kis bérlőjük válságos anyagi helyzete miatt. Maga az alpolgármester jelentette be válaszában, hogy a bérletek bérét leszállítottuk, sőt a hátralékok törlesztésére tízéves határidőt adnak. Sikerrel álltunk ki több ezer badacsonyi bányász kenyerét elvesztő hatósági rendelkezések ellen. Munkástanfolyamokat állítottunk fel, a katolikus legényegyletek fővárosi központjában saját magunk kezdtünk heti kurzust a marxizmus tévtanainak veszélyéről. Javaslat készült nálunk Pest megye tavaszi közgyűlésének a gyufapénz telepítési akciók számára való való felhasználására. A Budapestre érkező külföldi agrárszakértők egész sorát hívtuk meg klubunkba. Viharos üléseken akadályoztuk meg azt, hogy a Benesék zsoldjában álló felvidéki Sarlós-mozgalom 1930. március 15-én vörös drapériával cseh és román színekkel ellátott koszorút tegyen le a pesti Petőfi-szoborra. Ez több ülésen át tartó lázas ankétot váltott ki, melyeken az ellenforradalomban felnőtt új nemzedék hirdette meg álláspontját olcsó irredenta szólamok helyett a Duna völgyében élő nemzetiségek jövendőjéről. A vendégül megjelent Eckhardt Tibor nagy taps között figyelmeztette az ifjúságot, hogy a Grand Orient nevű szabadkőműves páholy programjába vett egy új Duna-konfederációt. Az egész mögött Benesék machinációja rejtőzködik. A kisantantrendszer végleges megszilárdítása, nem pedig a Duna-völgyben együtt élő nemzetiségek független szabad életének megteremtése: A fiatal klubtagok sorozatos felszólalása fejezte ki a mi nemzedékünk egyöntetű véleményét, mi elnyomott szlovák, rutén, horvát testvéreinkkel a teljes egyenjogúság és autonóm nemzeti élet elvei alapján kívánjuk rendezni a dunavölgyi együttélést a cseh és szerb imperializmus teljes kizárásával. Az új idők, új nemzetiségi szemléletet követelnek, de nem a nyugati szabadkőművességgel szövetkezett Masaryk és Benes imperializmusa alapján. Az egész cseh sajtó pergőtüzébe kerültünk. Minket vádoltak elmaradottsággal és feudális reakcióval, akik működésünket azzal a kijelentéssel kezdtük: „Ennek a klubnak nem lehet tagja, aki egészségesnek tartja, hogy a mai Magyarország tizenhat millió holdnyi mezőgazdasági területéből majdnem hatmillió hold nagybirtok és ötven holdig terjedő kisbirtokok területe kevesebb az ország összterületének felénél… Ennek a klubnak nem lehet tagja, aki nem érzi, hogy Magyarország valójában már elkésett a parasztság polgárosításával…“ stb. stb. A legszebb az volt ebben a mi akkori mozgalmunkban, ezt röpiratunkból kiolvashatod, hogy nem választottunk vezéreket, nem játszottunk elnökösdit meg alelnökösdit. Egy tíztagú intézőbizottság irányított mindent. Gyűléseinkre a szélsőjobboldali Turul diákszövetség vezérei éppen oly szívesen jártak el, mint a már-már félmarxista elemeket befogadó Bartha Miklós Társaság, és szónokaink közt ott voltak a Rákosiék vértörvényszéke által bitófára ítélt vitéz Endre Lászlótól a későbbi vörös vérügyészi szerepet vállaló Katona Jenőig és Csorba János makói parasztvezér fiatal ügyvédig (az ostrom utáni Budapest első polgármesteréig) az ellenforradalomban felnőtt új magyar fiatalság minden színárnyalata.
Természetes, hogy klubunkat félévi működés után rendőrség tiltotta be. A nyíltan marxista Népszavához hozzá sem nyúltak. Vámbéry Rusztem Szovjet felé kacsingató „Huszadik század” című folyóirata is vígan megjelenhetett. Veres Péter nyugodtan írhatta bele a marxista tanokra oktató falusi szegénységhez intézett elmélkedéseit.
Ma több mint félszázad után persze ezt a minket akkor türelmetlenül elhallgatni akaró kormánypolitikát, az ún. „konszolidációt” is másképpen kell megítélnünk, mint akkor, mérhetetlen felháborodásunkban.
Mikor az ellenforradalom kitört, az egy végletekig tönkretett, minden gazdasági életlehetőségétől megfosztott országcsonknak prédikált magas rendű eszményeket a megváltásról és az újjászületésről. Hogy a húszezer vagonjától és hatezer mozdonyától megfosztott MÁV betört ablakú, félnapokat késlekedő kényszerjáratok után pár év alatt megint Közép-Európa egyik legelőkelőbb vasútja, fehér kesztyűs kalauzokkal, fényes étkezőkocsikkal, betartott menetrenddel, annak ára volt.
Komoly ára volt annak, hogy postánk, csendőrségünk, rendőrségünk, villanyszolgáltatásunk, ivóvízellátásunk, állomásépületeink, teherszállításunk csakhamar megint messze felülmúlta a környező balkáni államok színvonalát. Mint tőkeszegény országnak nagyon meg kellett fizetnünk azért, hogy teljesen lerongyolódott pénzünk a trianoni korszak végére Közép-Európa egyik legerősebb valutája lett, százszor különb, mint a győztes románok leije vagy az olasz lírával, német márkával is versenyezhetett. A trianoni magyar társadalom egyik legnagyobb teljesítménye mindez. De ellenforradalmi eszményeink hivatalos feladását követelte. Az amerikai nagytőkének, főleg a Speyer cégnek közületek számára kikínált hosszú lejáratú kölcsönöknek meg a népszövetségi ellenőrzésnek nemcsak gazdasági feltételei voltak. Benesék árulkodásának így is nagy befolyása volt a nyugati szabadkőműves nagytőkés világban. Mai szemünkkel a legnagyobb dicséret a teljesen leszegényedett, meggyötört trianoni magyar társadalomra, mikor Smith Jeremiás hozzánk kiküldött népszövetségi gazdasági ellenőrző főbiztos még jóval megbízatásának lejárta előtt megjelent Horthy Miklós kormányzónál: „Én már búcsúzom, itt nincs több tennivalóm!”
Mi, fiatalok persze a betiltás után sem adtuk fel eszményeinkért a harcot. Én magam mindjárt a klub betiltása után adtam ki a „Hárommillió koldus” című könyvemet. Továbbhirdettem, egy rajnavölgyi tanulmányutam alapján, hogy lám Marx Károly bölcsője körül ma egy olyan keresztényszocialista irányzat uralkodik, mely az egész munkásságot kimentette a vörös kommunizmus karjaiból. Milotay az „Ismeretlen Magyarország” című útinaplójában először húzta meg Eszterházy Pál reménytelen szorgalmáról írva a mamuthitbizományok fölött a halálharangot. Mindez még jóval a híres „falukutatók” előtt történt. És ha meggondoljuk, hogy a ránk szakadt világválság közben, mely a trianoni kripta fedelének felnyitásával kecsegtetett, csak hét-nyolc esztendő telt el Imrédy Béla nevezetes kaposvári beszédéig, ahol ötszáz holdban jelölte meg azt a birtokhatárt, mely a földreform kötelezettségeitől mentesülni fog nálunk, egy nyugati kormányfő nem mondott ki ilyet addig, akkor elmondhatjuk: az ellenforradalom nagy reformeseményei a hamu alatt tovább izzottak végig az egész trianoni negyedszázad alatt.
Hogy ennek mind mi köze van a mi mai küzdelmeink eszmevilágához?
Mikor nekem nyolcvanadik születésnapjára köszöntenem kellett Eckhardt Tibort, ki mégiscsak a legnagyobb tehetség volt köztünk az emigrációban, azt írtam neki, én annyi évtized után idekinn is csak a magyar ellenforradalom régi Eckhardt Tiborját köszöntöm, ki fiatal közigazgatási ember korában a Károlyi-féle országrontó rendelkezéseivel szembeszállva felfegyverezte járását és Gyulai-havasok közt hetekig ellenállt még a betörő román bandákkal szemben, aztán a szegedi ellenforradalomhoz csatlakozott. Hiszem, a Károlyi Mihályok és Kerenszkyek szelleme rontja meg most is az egész világot, fegyverletétel felé kergeti a szabad demokratikus Nyugatot a bolsevista világhódítással szemben.
Eckhardt Tibor nem csak hogy nem vette rossz néven tőlem a köszöntést, hanem ezután lett csak igazán barátin őszinte leveleiben. „Szívesebben ülnék Rodostóban, mint hogy itt New York Timest olvassam… Hiába akarják még a németeket eladni Moszkvának, az már maga csinál boltot nélkülük” stb. stb., írta. A nagy végkiárusítás ma is aktuális. A Károlyi Mihályok, Kunfiak és Jásziak, Diener Dénesek, Pogány Józsefek, a keresztnevek száz változata ólálkodik mindenütt a szabad világban, most világméretekre felnagyítva, hogy az igazi bátor ellenállást aláássa. Hogy új Vietnamot kiáltson, ha valahol a Szovjet nyílt terjeszkedésére nyíltan akarnak válaszolni. Ezek a Károlyi Mihály- és Kerenszky-utódok fűrészelik most Margareth Tatcher tekintélyét titkon minden nap. Ők szorgoskodnak a széteső Spanyolországban, Giskard Franciaországában. Ők készülődnek máris üldözőbe venni Haig tábornokot, aki nem akarja bevárni, hogy Moszkva fegyveres világhatalmi fölénye teljes legyen. Ők készülnek Pulitzer-díjakkal kitüntetett tollukkal Reagant is ledöfni a szent szabadság nevében.
Oh, sosem volt időszerűbb a nyugati keresztény világ nagy ellenforradalmának megszületése, ugyanazokkal az eszmékkel, amiktől eltelve mi 1920-ban kicsiben, mindenkitől elzárva belefogtunk!
Oláh György (Cordoba [Argentína])
(Hídfő, 1981. július-augusztus)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
