A német nemzetiszocializmus sohasem tagadta azt, hogy nem tartja egyenlő értékűnek az egyes fajtákat, nemzeteket. A német fajkutatás tudománya régen hirdeti, hogy amiként hazugság a liberalizmus tétele: ember egyenlő emberrel – ugyanúgy hazugság az is, hogy a nemzetek és a fajták azonos és egyenlő értékűek. A nemzetek és fajták nem azonos és nem egyenlő értékűek, így nem is képesek azonos teljesítményekre. Nem kutatjuk, hogy a Teremtő miért alkotott tehetségesebb és kevésbé tehetséges fajokat – egyszerűen meghajolunk a teremtés ténye előtt és tudomásul vesszük, hogy vannak fajták, amelyek a fejlődés élén jámak, azt irányítják és tovább viszik és vannak olyanok, amelyek csak élvezik a felsőbbrendű fajták által kimunkált eredményeket.
Hitler csodálatos könyvében, a Mein Kampfban így osztályozza a fajokat: vannak kultúraalkotó, kultúrahordozó és kultúraromboló fajták. Az elsők közé sorolja az árja fajokat, megállapítva, hogy a ma létező kultúra megteremtői az árják voltak. A nem-árja fajták csak átvevői, illetve hordozói, úgy is mondhatnók: haszonélvezői az árjakultúrának. A zsidóságot pedig lelki habitusa és parazita életmódja miatt a kultúraromboló fajok közé sorozza. A zsidóság nem alkotott faji kultúrát, bármilyen hangsúlyozott is a fajisága.
A sokat emlegetett nürnbergi törvények gyakorlati konzekvenciái a nemzetiszocializmus faji teóriájának. A politika eltorzította magyarázata során a nürnbergi törvényeket is, és azokban nem látott mást, mint kegyetlen és indokolatlan antiszemitizmust. Pedig e törvények meghozatalánál nem az antiszemitizmus volt a kiindulópont: a kiindulópont volt a progermánizmus. A fajkutatás a leszármazástan és örökléstan tudománya kétségkívül beigazolta, hogy a magasabbrendű fajok keveredése az alacsonyabb rendűekkel lecsökkenti a magasabb faj értékátlagát, denaturálja az értékes faji jelleget és a keverék csökkent értékű lesz. Az egyént egyéni tulajdonságok, a fajokat, fajtákat faji jellegek jellemzik. A szangvinikus, lobbanékony, dús költői fantáziájú, teátrálításra hajlamos spanyol éppen olyan zárt faji jeleggel jelentkezik, mint a hallgatag, csendes beszédű, szívós, munkás, realitások iránt fogékony, lassú mozgású svéd vagy norvég. Vannak rokonfajok, ahol az elütő bélyegek felfedezése nehezebb. A fajták közötti hangsúlyozott ellentéteket azonban a laikus is felismerheti.
Kevesen tudják a nürnbergi törvényekről, hogy azoknak tiltó határozmányai nemcsak a zsidósággal szemben érvényesek, hanem egyéb, csökkent értékű idegen fajtákkal szemben is, mint amilyenek például a cigányok. A nürnbergi törvények szerint tehát nemcsak a zsidó nem köthet házasságot német nővel, de nem köthet a cigány sem, az arab sem, vagy abesszin szőnyegkereskedő sem, csakúgy, mint a berlini néger dzsesszdobos.
Szükséges volt mindezt előrebocsátani, hogy érzékeltethessük a német álláspontot a magyarsággal, ezzel az Európában egyedül álló, idegen fajiságú nemzettel szemben. Velünk szemben éppúgy, mint minden létező tiszta, vagy kevert fajtával szemben megvan a kikristályosodott német álláspont. A fajok értékhierarchiáján a nemzetiszocializmus nem óhajt változtatni. Az álláspontja merev, de biológice indokolt és igazságos. Úgy veszi a tényeket, ahogy azokkal találkozik, és a szerint értékel, hogy az egyes fajták milyen értékeket termeltek, mint kollektív kincseket az egész emberiség számára. Az értékskála felállításában nincs semmi megalázó; a természet háztartásában sem megszégyenítő az, hogy a válfajok elütnek egymástól. A német fajkutató tudomány ítéletét nem zavarja az, hogy a németség újból háborúba keveredett a szintén északi rasszhoz tartozó angolokkal. Ez hibás politika következménye, és semmi köze nincs ahhoz, hogy fennáll a faji rokonság az északi fajták között. E rokonsági, tehát biológiai szempontok vezetik a németséget akkor, amikor az északi germánság gyű̈jtőfogalma alá besorolja kivétel nélkül Észak-Európa nemzeteit és tudományos propagandával igyekszik azokban felébresztetni a faji összetartozandóság érzését – azt, amelyet a liberalizmus emberöltői teljesen elhomályosítottak. Tragikus tévedése volt Európa rokonnemzeteinek az, hogy a rokonság tudata csak későn, önmarcangoló háborúk után ébredt fel bennük. Igaz, hogy az előzmények is hiányoztak: a fajkutatás felfedezései. A tudomány úttörő tevékenysége és pozitív megállapításai nagyban hozzájárulnak a jövőben ahhoz, hogy a rokonfajok között a háború esélye minimumra redukálódjék.
Hol helyezkedik el a magyarság a német faji értékskálában? Ennek a kérdésnek részünkről való feltevése fontosabb e percben mindennél. Az Európában rokontalan és társtalan magyarság, amelyet még nyelvének teljes különállása, egyedülvalósága is szeparál a román, a germán vagy a szláv nyelvcsalád népeitől – beékelve a nagy germán kolosszus délkeleti oldalába, bizonyos értelemben rá van szorulva a germán kolosszus megértésére, becsülésére, segítségére és jóindulatára. Ez következik mindenekelőtt a nagy számok törvényéből. E számok ezt mondják: a germán kolosszus egykilencedét kitevő magyarság egykilencedannyit jelent a németség szemében, mint amennyit a mi szemünkben jelent a kilencszer akkora számú németség. Ha a gazdasági élet síkjára vetítjük le e számbeli különbözetet – úgy az a következő képet mutatja: a mi külkereskedelmünk összforgalmának kb. a fele a német piaccal függ össze; viszont a kicsi Magyarország a nagy Német Birodalom külkereskedelmi összforgalmában, épp a kicsisége miatt, nem egészen két százalékkal esik a latba. Ebből józanul az következik, hogy a mi számunkra sokkal fontosabb a német piac, mint amilyen fontosságot kisebb voltunk mellett mi jelenthetünk a német piac számára. Ennyit jelent a gyakorlatban a nagy számok törvénye – gazdasági síkon.
Nemzetek egymás közötti jó vagy rossz viszonya nem csak gazdasági tényezőktől függ, de abban erős szerephez jutnak érzelmi és hangulati tényzők is. A nemzeteknél is ugyanaz a helyzet, mint az egyéneknél: mindenki szívesebben választ erős, befolyásos, gazdag barátot; de a nagyobb erő vagy gazdagság mégsem előfeltétele a jóbaráti viszony kialakulásának. A németek felénk forduló megbecsülése inkább hangulati, érzelmi megalapozottságú, semmint a gazdasági megfontoltság, a belátás, vagy a haszonra törekvés eredménye. Ez egyébként is következik a nagy számok fentebb vázolt törvényéből.
Senki nem vitathatja azt, hogy ez a német becsülés fajtánkkal szemben messzi századokba nyúlik visza. Szent István királyunknál kezdődött, amikor kemény csatákban megtanulták ismerni egymás harci erényeit a magyarok és a németek. Dinasztikus és egyéb érdekek szomszédságunk tíz évszázada során sokszor szembeállítottak egymással bennünket, de a katona- és katonás fajtákat jellemző tárgyilagossággal kölcsönösen egyre jobban megismertük faji értékeinket. A világháború négy éve tette rá a koronát erre a kölcsönös megbecsülésre. Katonafajtánk dicsősége ebben a véres négy esztendőben ragyogott a legfényesebben, és nem volt ember, aki a magyarság példátlan katonai erényeit el nem ismerte volna. E háború óriási méretei és az együtt átharcolt négy év hosszú időtartama egészen közel hoztak egymáshoz bennünket; német hadosztályok harcoltak a Kárpátokban és Erdélyben, magyar hadosztályok német hadseregek kötelékében az orosz fronton, a nyugati fronton és a balkáni fronton, s így ez a négy, együttesen átharcolt világháborús esztendő soha el nem szakítható kapcsolatot teremtett a magyar baka és a német muskétás között. Mi megtanultuk ismerni a német földet, annak fiait, közlegényeit és tisztjeit, nyíltságukat és keménységüket, meleg bajtársi érzésüket, kényes becsületüket; a nálunk járt és velünk harcolt németek megismerték a mi földünknek különleges varázsát és szépségét, a magyar népi vegetáció színes és lebilincselő voltát, és megismerték mindenekelőtt a magyar katonai erényeket, azokat, amelyek ezer év viharán át is megtartottak bennünket itt, ahol ma élünk, e gyanús zugában Európának, a népvándorlás keresztútján, utána pedig két nagy faj politikájának és kultúrájának kényes érintkező vonalán. Nincs még egy nemzet Európában, amely oly tudatosan vallaná a magyar faj meglévő faji értékeit, mint a német. Ebben az egymás megbecsülésében két katonafajta találkozik és ezért őszinte is az egymást becsülésük. És ezért is könnyű ezt a becsülést szélesebb síkban továbbépítve azt, életreszóló komoly barátsággá formálni.
A német nemzetet ma Hitler jelenti. Akarata törvényt szab a Birodalom számára, és nézőpontjai megszabják és eldöntik a Birodalmat környező szomszéd területek sorsát. Tudjuk, hogy Hitler vezér és kancellár miként vélekedik a magyarságról. Soha nem titkolta őszinte és erős rokonszenvét velünk szemben. Egy alkalommal, baráti bizalmas körben, tehát olyankor, amikor a legnyíltabb a lélek és legbeszédesebb a szív, jellemzésünkre ezt a szót használta: H e r r e n v o l k. Ezzel az egy szóval értékelt és mért le bennünket, és talán ez az egy szó jelent ma mindent számunkra. Nehéz lefordítani magyarra – hasonló szavunk nekünk népek értékelésére nincsen. Ha szó szerint fordítjuk, csak megközelítjük a szó tartalmát, de nem adjuk vissza hűséggel azt. Talán ez a fordítás adná vissza leginkább a lényegét a Herrenvolk szónak: úri fajta!
E meghatározás semmi esetre sem használható a szó köznapi értelmében. Maga Hitler sem úgy értette azt. A magyar „úri” szó azt akarja kifejezni, hogy valaki nem paraszt, nem iparos, hanem az úri középosztály tagja. Az „úri” jelző nálunk inkább az elkülönülést akarja kifejezni, osztálytagozódásra utal elsősorban, és csak az „úri gondolkokozású” összetételben fedi körülbelül a német értelmet: ebben a vonatkozásban azt kívánja kifejezni, hogy valaki szellemben, morálban, stílusban áll felette a póriasabb, durvább és az életstílus iránt nem fogékony embernek. Tehát a szellem úri voltát, azaz felsőbbrendűségét nem érzékelteti azzal az elevenséggel az „úri fajta” szóhasználat, mint ahogyan a németben a Herrenvolk érzékelteti azt, hogy az a nép, amelyre ez a meghatározás alkalmaztatik, gondolkozásban, nemességben, kényességben felette áll valamelyik másik, alacsonyabbrendű fajtának.
A német dialektia ezzel a szóval valóban valamely nemzet felsőbbrendűségét alkarja kifejezni, és egyúttal azt is, hogy ez a felsőbbrendű fajta felsőbbrendűségénél fogva hivatva van arra, hogy uralmi jogokat gyakoroljon alacsonyabb nívójúak felett. Aminthogy a nemzetiszocializmus – az egyéni életben is elismeri a magasabb értelműek és magasabb morálúak szuverén jogát arra, hogy a tömegeket vezessék. Amikor a Német Birodalom vezére ezt a szót használta velünk szemben jellemzésül: Herrenvolk – lényegében azt fejezte ki, hogy fajtánkban meglévőnek tudja azokat a felsőbbrendű képességeket, amelyek egy uralmi szerep betöltéséhez szükségesek. Itt viszont ügyelni kell arra, hogy az „uralmi” szót ne értelmezzük úgy, mint erőszakból származó imperializmust. A nemzetiszocializmus a kizsarolásban és elnyomásban jelentkező imperializmust nem ismeri el sem jogosnak, sem etikusnak. A vezetésre hivatottak joga ki is merül a tömegek irányításában, instruálásában, előrébb vitelében – de azon túl nem terjed, mert már átlépne az elnyomásba.
…Boldogok vagyunk, hogy a nagy Német Birodalom vezérének ajkáról elhangzott ez a szó, ez a meghatározás, fajtánknak ez a kiemelése az átlagból és föléje emelése az átlagnak. Boldogok vagyunk abban a tudatban, hogy ez a nagy Alkotó Lélek, ez a világtörténelemnek eddig ismert legnagyobb Építőmestere megajándékozott bennünket megkülönböztető bizalmával. Katonafajtánk örök erkölcsi értékeinek szól ez a megkülönböztetés. Meg is szolgáltuk ezt a címet és jelleget, amelyet soha nem ajándékozna például valamely színes fajnak, meszticnépnek, cigánynak, vagy egyéb alsóbbrendű keverékfajtának. Harcos múltunk drágán megvásárolt ellenértéke az, hogy a Német Birodalom vezére szemében Herrenvolk-számba mehetünk. A magyarság számára tán a legnehezebb történelmi feladatot a jövőben az jelenti, hogy be kell bizonyítania: méltó a Herrenvolk elnevezésre. Egy nemzet sem vállalkozhatik többre, mint amennyire fajtája képességeiből futja. A fajta értékállaga határozza meg azt a felső vonalat, amelyen túl a nemzet nem fejlődhetik. Azok a fajták, amelyek nem kultúraalkotók – csak addig fejlődhetnek, ameddig képesek a kultúraalkotó fajták vívmányainak adoptálására. A faji jelleg nagyon hosszú természetes fejlődés eredménye, s ha az már egyszer kialakult, az állandóság, a statika jellemzi, és legfeljebb a faj legkiválóbb reprezentánsainál jelentkezik a faji jelleg felnagyított formája.
Ha ebből a szempontból vizsgáljuk fajtánkat, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy egészében véve olyan a faji jellegünk, amely képessé tesz bennünket arra, hogy primitívebb és alacsonyabbrendű fajtákkal szemben az európai színpadon megjátszhassuk ezt a felsőbbrendű, megkülönböztető szerepet. Bár a magyar fajkutatás tudománya még fiatal tudomány, de kutató tudósaink már feltörték a rögöt, már megközelítőleg tisztán látjuk átöröklött faji bélyegeinket, jellemzőinket. Tényként fogadhatjuk el a fajkutatás tudományának azon megállapítását, hogy történelmi fejlődésünk sorát két vérág, tehát két vérség, azaz két fajta jellemző bélyege folyt bele, kapcsolódott őssze fajtánk testi és lelki lényébe. Nem kutatjuk – ez a történelem feladata – hogy ez a két vérség összeolvadása mikor, miként és milyen külső tényezők behatására következett be a távoli múltban; tényként fogadjuk el, hogy az megtörtént. Ködbevesző történelmi időkben, a népvándorlás előtt és alatt történt e két külön vérség felvétele a magyar élet fájába. Az egyik az úgynevezett „ugoros” vérség, a másik a „turkos-tatáros” vérág, a török-tatár vérbeütés. Ezt a tényt nemcsak nyelvkutatásunk eredményei igazolják, de azon túlmenőleg az embertani, tehát anthropológiai vizsgálatok is. Bizonyos az is, hogy a fajnemzet alapanyaga az Uráltól északra fekvő területen élő finnugor népelem volt; a népvándorlás alatt és részben utána ezt hígította fel, ezt szaporította meg a turkos vér beütése. Ősi szavaink, nyelvtani szabályaink utalnak az ugoros ősi alapelemre; jövevényszavaink és a világosbőrű, világos szemű, világos hajú, erőscsontú magyar típusok mellett majdnem egyenarányban megtalálható alacsony termetű, bogárszemű, sötétbőrü és sötéthajú turkos típusaink pedig igazolják a népvándorlás során történt török-tatár vérfelvételt. A mongol szórványbeütés is innen ered. Az Alföld magyarsága általában erősebben viseli a turkos bélyegeket, míg a dunántúli és az északi területek az ugoros alapelemet hangsúlyozzák. A két elem temperamentumbeli eltérése, különbözősége is szembetűnő: az ugoros típus, amelyet főként parasztságunknál találunk meg, sokszor meglepően tiszta alapformájában, nyugodt vérmérsékletű, szemlélődő, földet szerető, nagy munkabírású, temperált fajta; ezzel szemben a sűrűvérű, lobbanékony, virtuskodó, vállalkozó, huszárrohamokra mindíg hajlamos hajdúsági magyar vagy a délsomogyi fajta tisztán őrzi a turkos vérbeütést. Külön spéciest alkot a kun-magyar, amely szintén a török-tatár vérség hordozója. Természetes, hogy az idők folyamán a keveredés állandóan folyt, és így a vegyes bélyegű típusok gyakorisága, sőt egyes helyeken túlnyomó volta állapítható meg. Ha azt vizsgáljuk, hogy szerencsés volt-e az ugoros és a turkos vérség összeházasodása, és vajon a keverék típus szerencsés új variánst jelent-e – azt kell mondanunk, hogy inkább szerencsés volt, mint kedvezőtlen ez a történelmi erők behatására bekövetkezett összeházasodás. Mindkét fajta faji adottságainak megfelelően a maga életterületén hasznosult, és az egész nemzet számára termelt eredményeket. Történt már történelemkutató részéről kísérlet arra – Málnási Ödön könyvére gondolunk –, hogy az ugoros és a turkos elem szerepét tisztázza történelmünkben. E kísérletet bizonyára további kutatómunka fogja követni, mert kétségtelen az, hogy a magyar életben a két különböző faji elem különbözőképpen jelentkezett; különösen eltérően jelentkezett a politikában. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a turkos elem katonanemzetünk életében csak úgy, mint a politizáló nemzet életében; vállalkozó kedvével, harcias készségével, lobogó temperamentumával mindenkor a kezdeményező és a vezető volt, míg az ugoros elem kontemplatív (szemlélődő, befelé élő) lelki habitusa mellett a mezők parasztszázezreit szolgáltatta egyrészt, tehát a magyar élet alapját, – márészt a kitűnő kemény katonaanyagot – a gyalogságot, a turkos vezetők, parancsnokok számára. Ezt nem szabad úgy értelmezni, mintha ez alól a generális szabály alól nem akadna kivétel – de általánosságban a fajkutatás tudománya ezt bizonyítja. Hogy egyéni típusban is érzékeltessük e kettősséget, felemlítjük a zalai kurtanemescsalád fiát, a bölcs és nyugodt Deák Ferencet, mint tiszta ugoros típust, vele szemben a turkos vérelem típusaként a lobbanékony, örök forradalmár, örök lázongó, dacos, harcos, detronizáló Bercsényi Miklóst. E két típusnak száz és ezer hasonmása fedezhető fel ezeréves múltunkban.
Talán az ellentétek egymást kiegészítő törvényszerűsége az, amely azt eredményezte, hogy mindkét típus megtalálta a maga érvényesülését, lehetőségét nehéz és véres századaink alatt. A kérdés most az, hogy a mai modern időkben előnyt jelent-e a vérségét aránylag tisztán megőrzött két típus és előnyt jelent-e a kettő keveredéséből előállott tömegtípus? Erre a kérdésre is nyugodtan válaszolhatunk azzal, hogy a jövő magyar feladatai számára mindkét típus kiválóan hasznosítható lesz. Különösen a turkos elemre várna hálás szerep, mert ezekből kell kikerülnie a vállalkozó, nagy feladatok után két kézzel kapó új, jövőbeli vezetőrétegnek. Az, hogy ez lelkiségét tekintve lovagias katonafajta, így tehát kényesebb becsületérzékű az átlagosnál – ez a garanciája annak, hogy a rábízott és reá váró feladatokat sikerrel fogja megoldani. Nem tagadjuk, a nemzet életfájáról leoperálandó zsidóság megfelelő elemmel való behelyettesítésére gondolunk itt. Arra a szerepkörre, amelyet a zsidóság ma betölt a magyar életben – lelki adottságai miatt a tiszta ugoros elemünk aligha alkalmas. Ahhoz túl nehézkes és mindenek előtt kontemplatív lelkiségű, nem pedig kombinatív. Azonkívül a vezetésre való képesség kifejezetten katonás tulajdonságokat tételez fel: kell tudni parancsolni; abban, aki a parancsolásra, vezetésre vállalkozik, meg kell lennie bizonyos fölénynek párosulva szuggesztív erővel. A tétovázó, rezervált lelkiségű ember, csak úgy, mint a hosszan mérlegelő, rendszerint elmulasztja azt a pillanatot, amikor a sikeres vállalkozás megindítható, vagy a kezdeményezés éppen esedékes volt. A magyar katonatiszttípus tisztán fejezi ki ezt a vezetésre képes és alkalmas emberanyagot.
Mint mondottuk, nem lesz könnyű feladat a jövőben betölteni azt a szerepkört, amelyet kioszt számunkra a most épülő új Európa. De nem kétséges egy pillanatig sem, hogy sikeresen teljesíthetjük szerepünket, különösen ha ügyelünk is arra, hogy a jövő magyar társadalmának vezetői azok sorából kerüljenek ki, akik éppen faji öröklött bélyegeik folytán hivatottak is a vezetésre. A fajkutatás tudománya által megállapított elméleti igazságokat követnie kell a mindennapi életben a helyes gyakorlatnak. Igenis uralkodó tényezővé kell tenni a magyar életben a faji gondolatot, és még az egyének pályaválasztásánál sem szabad elmellőzni a fajkutatás tudományának megállapításait. Aminthogy a nemzetiszocialista Németországban szigorú vizsgálat, a családfa százévre való lenyomozása és kivizsgálása előzi meg azt, hogy vajon valaki bekerülhet-e abba a felső rétegbe, amely a vezetést a jövőben megkapja. Életszükséglet számunkra, hogy a máris mértékenfelüli keveredést megakadályozzuk, és a pozitív fajvédelem segítségével igyekszünk a jövő számára lehetőleg tisztán átmenteni fajtánk értékállagát. Az erre vonatkozó törvények meghozatala soká nem késhet. Minden esztendő veszteség, mert folyik a bűnözés a vér tisztasága ellen. A fajkutatás tudománya napnál világosabban bizonyította be, hogy minden nemzet a legnagyobbat akkor vétkezi önmaga ellen, amikor nem gondoskodik arról, hogy hosszú fejlődés során kialakult faji jellege megóvassék minden, annak értékét csökkentő, nem kívánatos keveredés által. A nemzetet biológiai egységnek, biológiai produktumnak fogva fel, egyedül a tudomány illetékes arra, és nem a politika, hogy megszabja a faj eredményes és tudatos védelmének eszközeit. A terv már megvan, egy magyar Fajkutató Intézet felállítására azt elvben el is fogadták – viszont a megvalósítással sem szabad késlekednünk. Minden eszközt meg kell adni ahhoz, hogy ez a szakintézet minél hamarább megkezdhesse áldásos működését. Csak a faji értékeiket tudatosan védő fajták számíthatnak nyugodt, biztos fejlődésre. Végre nekünk magyaroknak is el kell érkeznünk oda, hogy kívülről jött ösztönzésre nemcsak terveket kovácsolunk – de elhatározó lépéseket is teszünk fajvédő intézményeink sürgős felállítására.
Dióhéjban vázoltuk azt, a tömegek előtt ismeretlen valamit, amely végül mégis létezik, történelmet csinált a múltban és történelmi feladat vár rá a jövőben: a magyar fajtát, mint biológiai produktumot. Fölvázoltuk néhány vonallal testi és lelki konstrukcióját, hogy érzékeltethessük annak átlagon felüli értékét. Nem akartunk érzékenységet sérteni, és ezért nem hasonlítottuk össze fajtánkat más, környező kisebb népek fajiságával, faji értékével. Ez veszedelmes kísérlet volna ma még, mert éppen e környező kisebb nemzeteknél még igazán gyermekcipőben jár a fajkutatás tudománya és ahol nem tudnak ezekről a kérdésekről tudományosan gondolkozni, ott a tudományos vitatkozást felváltja az elvakult sovinizmus – így is nevezhetnők: a közveszélyes sovinizmus –, amely mindenkor csak lázítani tud, a viszály magvát hinti el, gyűlölködésre nevel más nemzetek ellen, és lehetetlenné teszi a békés légkör kialakulását. De nem is az a fontos, hogy környező szomszédaink tőlünk keletre és délkeletre milyen értékű faji bélyegeket hordoznak A mi szempontunkból az a lényeges, hogy legalább megközelítőleg pontosan mérjük le a saját fajiságunk értékét. Helyes értékelés egyetlen lehetősége: tudományosan vizsgálni, a fajkutatás mérő eszközeivel dolgozni – mert csak így kerülhetjük el, hogy semmit nem értékeljünk túl, de ne is értékeljünk le. A fenti kép nem volna teljes, ha egy mondatban nem mutatnánk rá arra, hogy minden fajnak nemcsak előnybélyegei vannak – de rendszerint vannak kevésbé hasznos, sőt éppen ártalmas tulajdonságai is. Ugyanez áll a mi fajtánkra is. Széchenyi István írásaiban sok helyütt korbáccsal ostorozta ezeket a mi rossz faji tulajdonságainkat, amelyeket végzeteseknek tartott. Ebben nem volt igaza, mert a végzet, Istennek hála, azóta is elkerülte határunkat, pedig több mint száz év múlt el azóta, ami nem jelentéktelen idő egyetlen nemzet életében sem. Szabó Dezső az Elsodort faluban egy helyütt így jellemzi fajtánkat: „napkeleti gőgös, királyi fajta”. Három jelzőt használ a magyar írófejedelem, és talán három jelzőben találjuk meg legtisztábban azokat a rossz fajbélyegeket, amelyek ellen tudatosan küzdenünk kell. Természetesen megint csak nem a politika fegyverével – hanem szakszerű faji, biológiai megalapozottságú fajvédelemmel. Valóban Keletről hoztuk magunkkal a sokszor túltengő fantáziát, a fény és pompa mértéktelen szeretetét – és azt a gőgöt, amely nehezen illeszkedhet bele akár az európai együttesbe, akár a nemzet szocializmusára épített új rendbe. Aki a saját hibáit tudatosan tudja, az könnyebben harcol e rossz tulajdonságok ellen. A kultúráltság és az intelligencia, amely elősegíti az önfegyelmezést – aránylag könnyűvé teszi a harcot az egyén káros tulajdonságai ellen. Nevelési rendszerünkből nem maradhat ki a jövőben ez a tudatos harc a hátrányos faji bélyegek ellen. Úgy vagyunk ezzel, mint a tuberkulózissal: jobb, ha az orvos megmondja az egyénnek azt, hogy családja inklinál a tbc-re, mert ennek tudatában óvakodni fog attól, hogy akár könnyelműen kitegye magát a fertőzésnek, akár pedig olyan életmódot folytasson, amely elősegíthetné a hajlamosság kifejlődését tényleges betegséggé.
Különösen fajtánk túltengő individualizmusa az, amely ellen tudatosan és keményen kell harcolnunk. Ez az individualizmus hallatlan veszélyeket rejt magában, amellett, hogy megfelelő körülményeik között viszont igen jól hasznosítható. A lovasnomád ősök hagyatéka ez a túltengő jellemvonás. Ez a legfőbb akadálya annak, hogy a magyarság kollektív erőfeszítése gyorsan megszervezkedhessen. Nálunk mindenki a maga útját akarja járni, Az egyéniség kihangsúlyozása vissza is tartja az egyént attól, hogy egy magasabb cél érdekében szívesen vállalja egyénisége alárendelését – magyarán, hogy beálljanak a sorba, és együtt masirozzanak a többiekkel. Az egyéniségnek ez a túltengése nemcsak az országos politikában jelentkezik, de jelentkezik a kisfalvak községi politikájában is – a községi képviselőtestületekben. Itt kicsinyben ugyanazok a szenvedélyes harcok folynak le „kurucok és labancok között,” mint a nagypolitikában és a sértett egyéni hiúság, a nagyravágyás és a gőg, a csakazértis ellentmondás sokszor évtizedekre megakadályoz egy-egy észszerű és célszerű helyi kérdésmegoldást. Az én szenvedélyes szeretete lecsökkenti a közösség szolgálatának készségét és érzéktelenné tesz a kollektiv nemzeti feladatokkal szemben. Ha az angol azt mondja: az én házam az én váram – akkor ezt a kun-magyar, vagy a hajdúsági cívis nemcsak mondja, hanem szinte kiabálja a világnak: egy koronás fő szuverénitásával uralkodik a „portáján” vagy a tanyáján, és nincs az a rang vagy méltóság, amely előtt megemelné kalapját, ha az elhalad a háza előtt, amikor Őkiskirálysága a kapu félfájához támaszkodva nézi az eget, bodor pipafüst mellől. Egész nevelési rendszerünket mihamarább annak szolgálatába kell állítanunk, hogy az énnek ezt a túltengő kultuszát észszerű határok közé szorítsuk, és végét vessük a mindenki kiskirályságának. Ez nagyrészt a céltudatos nevelés kérdése, amely az iskolában kell, hogy kezdődjön, folytatódjon a katonai szolgálat ideje alatt, és befejeződjön az egyes foglalkozási ágakból megalakítandó rendeken belül, amelyek kötelesek beszervezett százezreket vagy milliókat az erkölcsi fegyelmezés eszközével a közösség szolgálatába befegyelmezni. Azoké a nemzeteké a jövő, amelyekben kevés a száma a kiskirályoknak, de rengeteg a nemzetet tudatosan szolgálni kész munkás, paraszt vagy értelmiségbeli. A kollektiv erőfeszítés hozhatja csak meg minden nemzet számára kultúrája és civilizációja elérhető maximumát. A nemzet legjobbjainak egyéni erőfeszítése elporlik, ha munkájuk mellett nem áll a szolgálni kész, tudatos közösség.
Lehet, hogy nehéz történelmi múltunkban ez a faji hangsúlyozott individualizmus igen sokszor jól hasznosult, amikor egy-egy egyéni kiemelkedő erőfeszítésen magyar sors fordult; bizonyos azonban, hogy a mai modern időkben, amikor a tömegerőt szervezik meg – a túlzott individualizmus nemcsak hogy nem hasznosítható, de azt minden eszközzel le kell törni. A modern tömegmozgalmak korát éljük most, és a nemzetszervezés kérdésénél erről egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk. Lehet, hogy fájdalmas operáció lesz ez a nemzet fajiságán, talán el is tűnik ezzel egy színfolt a magyar ethnosból – de erre az operációra épp úgy szükség van, mint egy hasznavehetetlenné vált és csak zavarokat okozó testrész eltávolítására Az új idők fokozottabb igényeket támasztanak velünk szemben, s feladatunknak csak akkor fogunk tudni megfelelni, ha ennek megfelelően mi is fokozottabb igényeket támasztunk a fajtánkkal szemben.
Az új Európa megalapozásának és megépítésének e csodálatosan szép és csodálatosan izgalmas napjaiban a tekintetünk hálával fordul a Nagynémet Birodalom vezére felé – tisztelgünk és megköszönjük a Herrenvolk-elnevezés és -megkülönböztetés ajándékát. Hogy ezt a jelzőt a történelem e legnagyobb hősétől és legnagyobb építőjétől megkaphattuk, az nem ennek a ma élő generációnak az érdeme; évszázadok, egy évezred töméntelen könnye és vére, gyönyörű és heroikus harcaink szakadatlan sorozata kellett ehhez, és kellett hozzá a világháború óriási próbatétele, amelyet oly csodálatosan állt meg a fajtánk. És még valami kellett hozzá: a katonaruhát levetett magyar paraszt, aki a faluja utcáján, vagy künn a mezőn, a barázda mentén ugyanazzal a kemény és egyenes testtartással, fölemelt fejjel jár, mint a parancskiadáskor a harctéren, vagy a kaszárnyában. Nehéz elválasztani ezt a nyíl ttekintetű, szép és okos embertípust akár a paraszttól, akár a katonától, mert az alkotó fajoknak ez a két örök alaptípusa teljesen eggyéolvadt legbelsőbb lényében.
A Herrenvolk örök parasztja és örök katonája jelenti a Német Birodalom vezérének: köszönjük a bizalmat, a fölemelést, a megkülönböztetést! Tudjuk, hogy ez számunkra kétszeres kötelezettséget, munkát, áldozatot, fegyelmet és úri tisztességet parancsol az idők végtelenjéig.
Herrenvolk voltunk és Herrenvolk maradunk!
(Részlet a szerző Aki megmentette Európát című könyvéből – 1940)
Könyvajánló:
„A magyar könyvpiacon most jelent meg a kiváló magyar publicista, Ráttkay Kálmán dr. „Aki megmentette Európát” című nagyvonalú és értékes tanulmányának második kiadása. Az európai történelem legérdekesebb alakjáról, Hitler Adolfról szól ez a kitűnő munka, amely azonban korántsem életrajz, hanem élvezetes és érdekes összefoglalása az új nacionalista világnézet történetének, céljainak és küzdelmeinek.
Aki végigolvassa Ráttkay Kálmán könyvét, tökéletes áttekintést kap arról, hogy milyen gazdasági, politikai és eszmei erőtényezők hatása alatt indult meg ez a páratlanul álló világnézeti harc, amely romba fogja dönteni a régi liberális rendet. A világháború befejezésétől kezdve végigvezet bennünket Ráttkay Kálmán az új nacionalizmusok harcain. Ismerteti a lövészárkok arisztokráciájának kialakulását, a német nemzeti szocialista programot, az új nacionalizmusok eszmevilágát, majd pedig azt a nagyszabású küzdelmet, amelyet Hitler Adolf és Mussolini folytattak, hogy békés eszközökkel teremthessék meg a nacionalizmus új világát. A „Hitler és a magyarság” című fejezetben az író lenyűgöző érveléssel mutat rá arra, hogy a magyar nemzetnek mi a hivatása, hogyan kell beilleszkednie az új európai rendbe és mik a feladatai, hogy méltóvá váljék arra a szerepre, amelyet a német birodalom vezére akkor jelölt ki nekünk, amidőn „Herrenvolk”-nak nevezte a magyarságot.
Pártpolitikától mentes elsőrangú publicisztikai feladatot oldott meg Ráttkay Kálmán, amikor megírta ezt a minden tekintetben értékes könyvet, mely megérdemli a közönség teljes érdeklődését.”
Marschalkó Lajos
(Függetlenség, 1941. január 12.)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
