Az Isten szeretet címmel tartotta meg március 17-én pénteken reggel a VI. Pál aulában Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka harmadik beszédét a Szentatya és a Római Kúria tagjai jelenlétében.
Szükségünk van olyan teológiára, mely hitünk titkait, köztük elsőként „Isten szentháromságos titkát egyszerűen, érthetően, a maga mélységében, homály nélkül bemutatja, ahogy a Szentírás, a korai Egyház, az egyházatyák tanítása tette”.
Hallgatósága, köztük a Szentatya „vigasztalására” Cantalamessa bíboros harmadik nagyböjti elmélkedése teljes egészét kizárólagosan Istenre összpontosította. A teológia mint Istenről szóló beszéd nem maradhat távol a szinódus valóságától, hiszen teológia nélkül a hit könnyen holt ismételgetés lenne, és így hiányozna az inkulturáció elsődleges eszköze. A teológiának is mélyreható megújulásra van szüksége, amely nem mindig és nem is csak „harmadik személyben” beszél Istenről, kölcsönvett alkalmi filozófiai fogalmakkal, melyeket csak a „beavatottak” szűk köre ért. Megíratott, hogy „az Ige testté lett”, de a teológiában az Ige gyakran csak egy eszme maradt. Szent Pál írta: „Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke”(1 Kor 2, 10–12).
„Hol találhatunk manapság olyan teológiát, amely a Szentlélekre támaszkodik, nem pedig bölcseleti kategóriákra, hogy megismerjük „Isten mélységeit”? – tette fel a kérdést a szónok. Ebben az úgynevezett „fakultatív” tárgyak segítenek, mint a „spirituális teológia”, vagy „pasztorális teológia”. Henri de Lubac francia teológus (1896–1991) ezt írta: „A prédikáció szolgálata nem egy előzetes, elvont és magasabb rendű doktrinális tanítás vulgarizálása, népszerűsítő kiadása. Éppen ellenkezőleg: a prédikáció maga a doktrinális tanítás, annak legmagasabb formájában, ahogyan az első keresztény, vagyis apostoli prédikáció és később az egyházatyák és egyházdoktorok tanítása.
Cantalamessa atya meggyőződése, hogy egy hittételt érthetővé lehet tenni az igazságra nyitott bármely elme számára. Éppen azt tanulhatjuk meg az egyházatyáktól, hogy mélységbe tekinthetünk, anélkül, hogy látásunk homályos maradna! Nagy Szent Gergely pápa a Szentírás igazságáról azt mondja, hogy az „egyszerű és mély, mint egy folyó, amelyben egy bárány is ellépdel, de egy elefánt is úszkál benne”. A teológiának is ezt a modellt kellene követnie, hogy mindenki rátalálhasson a szája íze szerint való táplálékra, az egyszerű ember éppúgy, mint a tanult. Arról nem is szólva, hogy ami a „bölcsek és tanultak” előtt rejtve marad, az sokszor nyilvánvalóvá lesz a „kicsik” előtt. A teológia ma is hatékonyan segíthet abban, hogy az evangélium üzenetét bemutassuk korunk embere számára, új életet adva hitünknek és imádságunknak – állapította meg a szónok.
Ennek a bizonyossága képes kiforgatni és helyettesíteni azt, amit még mindig magunkban hordozunk: „Isten elítél téged!” János apostol ünnepélyes kijelentése – „Isten szeretet” – mint egy lábjegyzet kísérje a keresztény igehirdetést, még akkor is, ha az evangélium a szeretet gyakorlati követelményeire is emlékeztet minket.
A Szentlélekhez fohászkodva elsősorban olyan fényre gondolunk, amely megvilágosít minket a helyes megoldásokban. Ám a Szentlélekre mint szeretetre már kevésbé gondolunk, pedig ebben áll a Lélek első és legfontosabb működése, amelyre az Egyháznak szüksége van. Csak a szeretet épít, a tudás – még teológiai, jogi és egyháztani síkon is – gyakran csak felfuvalkodottá tesz és megosztást kelt.
Henri de Lubac írja: „A világnak meg kell tudnia, hogy a Szeretet Istenének a kinyilatkoztatása felforgatja az istenségről alkotott elképzeléseinket”. Soha nem lehet kimeríteni az „Isten mint szeretet” evangéliumi üzenet összes következményét. Az ugyanis új megvilágításba helyezi hitünk fő titkait – melyek a Szentháromság, Krisztus megtestesülése és szenvedése –, ezáltal könnyebb megértetni az emberekkel ezeket a misztériumokat. Szent Pál Krisztus szolgáit „Isten titkai sáfárainak” nevezi, akik elsősorban a hit misztériumait adják át (1Kor 4,1).
Konkrét megfontolásait a Pápai Ház szónoka a Szentháromság misztériumával kezdte. Miért hiszik a keresztények, hogy Isten egy és hármas? Válaszában arra a tapasztalatára utalt, amelyet iszlám többségű országokban szerzett, ahol Isten igéjét ottani keresztény vendégmunkásoknak hirdette. Ők kérték tőle, segítsen nekik választ adni az egyistenhitű helyi lakosok kérdéseire: „Miért mondjátok ti, keresztények magatokat egyistenhitűnek, ha nem hisztek az egy és egyetlen Istenben?” A válasz nekünk is hasznos lehet:
Mint ahogyan nincs tudás valakiről vagy valamiről való tudás nélkül.
De vajon ki szereti Istent, aki maga a szeretet? A világmindenség? Az emberiség? Akkor ez a szeretet csak néhány tízmilliárd éve létezik, vagyis a fizikai mindenség és az emberiség fennállása óta. De előtte ki szerette Istent mint szeretetet? Hiszen Isten nem tud megváltozni, és nem válhat azzá, ami korábban nem volt. A görög gondolkodók Istent mindenekelőtt „gondolatnak” képzelték. Arisztotelész vallotta, hogy Isten önmagát gondolja, ő a „tiszta gondolat”, „a gondolat gondolata”. Ám ez már nem érvényes Istenre mint szeretetre, mert a „saját magam tiszta szeretete” csak önzés vagy nárcizmus lenne. Választ a kérdéseinkre az a kinyilatkoztatás ad, amelyet a 325-ös Niceai Zsinat hozott: Isten mindig is szeretet volt, ab aeterno, öröktől fogva, mert még azelőtt, hogy létezett volna önmagán kívül álló tárgya a szeretetnek, már benne volt az Ige, az „egyszülött Fiú”, akit végtelen szeretettel szeretett, és ez a Szentlélek.
Mindez nem magyarázza meg, hogyan lehet az egység egyúttal hármasság is, de segít megérteni, hogy Istenben miért kell az egységnek közösségnek és pluralitásnak is lennie. Isten szeretet: ezért Hármasság! Egy Istennek, aki tiszta tudás, vagy tiszta törvény, vagy abszolút hatalom, semmiképpen sem kell hármasnak lennie. Ez ugyanis csak bonyolítaná a dolgokat.
Éppen ezért a keresztények is hisznek Isten egységében, ezért egyistenhívők, de ez nem matematikai és numerikus egység, hanem szeretet és közösség. A prédikáció tapasztalata azt mutatja, hogy ami ma segít a Szentháromság titkának megsejtésében és befogadásában, az éppen a Szeretet. Isten ugyanis „tiszta aktus”, mégpedig a szeretet aktusa, amelyből a szerető, a szeretett személy és az őket összekötő szeretet egyszerre és öröktől fogva emelkedik ki.
Istennek ezt a lényegét, hogy ő szeretet, még az örök életben sem fogjuk teljesen megérteni. Azonban a befogadással valami jobbat kapunk, mintha megismernénk és birtokolnánk őt.
A szeretet-Isten titkait befogadó és értelmező teológia első nagy kérdése: Miért testesül meg az Örök Ige? Istennek szeretetként való értelmezése új távlatot ad a kérdésben. A kiindulópont Szent Anzelm (1033–1109) híres kérdése „Miért lett Isten emberré?” „Cur Deus homo?” A válasz ismert: csak az tudott megváltani minket a bűntől, aki egyszerre ember és Isten. Emberként ugyanis az egész emberiséget képviselhette, Istenként művelt végtelen értékű tette pedig arányos volt azzal az adóssággal, amelyet az ember a vétkével magára vett Isten előtt.
Szent Anzelm válasza örökérvényű, de nem egyedül lehetséges és nem is teljesen kielégítő. A hitvallásunkban mondjuk, hogy Isten Fia „értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért megtestesült”, ám üdvösségünk nem korlátozódik pusztán a bűnök bocsánatára, még kevésbé egy bizonyos, az eredeti bűnre. Ezért van lehetőség a hit további elmélyítésére. Ezzel próbálkozik a ferences Boldog Duns Scotus (1265–1308). Isten – magát a bűnbeesést megelőző – eredeti isteni terv jegyében testesült meg, vagyis hogy a világ – amely „Krisztus által és érte teremtetett” (Kol 1,16) – őbenne találja meg „az idők teljességében” saját „megkoronázását és beteljesülését” (Ef 1,10). Scotus szerint Isten, aki önmagában szeretet, azt akarja, hogy valaki szeresse őt, akit a legjobban szeret saját magán kívül. Ezért „előre látja a természettel való egyesülést, amely a legmagasabb fokon szerette volna őt”. Ez a tökéletesen szerető azonban nem lehet bármilyen teremtmény, mivel véges; csakis az Örök Ige. Így akkor is megtestesülne, ha senki sem vétkezett volna.
Scotus sajnos kezdettől fogva úgy látja Istent, mint akit inkább szeretni kell, semmint hogy ő maga szeretne. Filozófiai szempontból Istent „mozdulatlan mozgatóként” szemléli, akit lehet szeretni, de ő maga nem tud szeretni. „Isten – írta Arisztotelész – úgy mozgatja a világot, mint akit szeretnek”, vagyis a szeretet tárgyaként, nem pedig úgy, hogy ő maga szeret. A Szentháromság nyugati felfogásával összhangban Scotus az isteni természetet, nem pedig az Atya személyét helyezi az Istenről szóló beszéd elejére. A természet pedig a személytől eltérően nem egy szerető alany.
Ebben ortodox testvéreink a görög atyák örököseiként helyesebben láttak, mint mi, latinok – ismerte el őszintén Cantalamessa. Ezen a ponton a Szentírás arra hív, hogy tegyünk egy lépést előre, akár Scotus esetében is, jól tudva, hogy az Istenről szóló állításaink csak a tenger színére írt halvány jelek.
Nem azért, hogy szeretetet kapjon, hanem hogy kiárassza azt. A mennyei Atya, amikor Jézust keresztsége és színeváltozása során bemutatja a világnak, így szól: „Ez az én szeretett Fiam” – nem pedig, hogy aki engem szeret.
A Szentháromságban és az egész univerzumban egyedül az Atyának nincs szüksége a létében arra, hogy szeressék; neki csak szeretnie kell. Ez garantálja az Atya szerepét mint a Szentháromság egyedülálló forrását és eredetét, miközben fenntartja a három isteni személy tökéletes egyenlőségét a természetben. Mindennek a kezdetén ott áll Ágoston és a belőle született iskola csodálatos megérzése: Ágoston úgy határozza meg az Atyát, mint aki szeret, a Fiút, mint a szeretett személyt, a Szentlelket pedig az őket egyesítő szeretetként. És ebben mi latinok is felajánlhatunk valami értékes és lényeges mozzanatot az ökumenikus szintézishez. Cantalamessa atya szerint így a két teológia teljes megbékélése már nem is tűnik olyan nehéznek és távolinak, ami döntő lépést jelentene az egyházak egysége felé.
A teológia harmadik nagy misztériuma Krisztus szenvedése, amire szintén új fényt vet, ha Istent szeretetként értelmezzük. A kulcsmondat Izajás próféta szava Isten Szolgájáról: „az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53, 5), amivel az Egyház megvallotta, hogy az embernek Krisztus halála szerzett üdvösséget (1Pét 2,24). De a sebek, a kereszt és a fájdalom – mint negatív tények és a jó hiánya – tényleg képesek olyan pozitív valóságot előidézni, mint az egész emberiség üdvössége?
Pierre Abelárd francia teológus már a saját korában „visszatetszőnek” találta, hogy Isten kedvét leli Fia halálában. Szent Bernát így válaszolt neki: Nem a halálában lelte kedvét, hanem hogy készséges volt önként meghalni értünk. „Non mors, sed voluntas placuit sponte morientis.” Krisztus fájdalma megőrzi annak teljes értékét, az Egyház pedig sohasem hagy fel azzal, hogy tovább elmélkedjék róla. De ezt a halált nem önmagában az üdvösség okaként, hanem a szeretet jeleként és annak megnyilvánulásaként értelmezi. Ahogy a római levél írja: „Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8).
Szent János evangélista értelmezési kulcsként helyezi az Üdvözítő szenvedésről szóló beszámolója kezdetére: „Szerette övéit, akik a világon voltak, mindvégig szerette őket” (Jn 13,1).
Ez az értelmezés Krisztus szenvedéséből kiveszi azt a zavaró és elégtelen járulékos jelentést, az áldozat gondolatát, ami Istennek (vagy ami még rosszabb: az ördögnek) fizetendő ár és váltságdíj lenne, és ami lecsillapíthatja az isteni haragot.
Valójában inkább Isten maga hozta meg azt a nagy áldozatot, hogy nekünk adta a Fiát, hogy nem „kímélte meg őt”, ahogyan Ábrahám is meghozta az áldozatot, és nem kímélte fiát, Izsákot (Ter 22,16; Róm 8,32). Isten inkább alany, semmint akinek felajánlják a keresztáldozatot.
Beszéde zárásakánt Raniero Cantalamessa arra kérdezett rá, hogy vajon mit változtat meg életünkben a Szentháromság, Krisztus megtestesülése és szenvedése titkainak szemlélése? Olyan meglepetés vár ránk, mellyel felfedezhetjük, hogy
A kiindulópont Pál tanítása: „Isten szeretete kiáradt a szívünkbe” (Róm 5,5). A belénk áradt szeretet ugyanaz, amellyel az Atya mindig is szerette a Fiút, nem másfajta szeretet. „Én bennük és te énbennem – mondja Jézus az Atyának–, hogy a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen és én őbennük” (vö. Jn 17,23;26).
„Isten közvetíti a léleknek – írja Keresztes Szent János – ugyanazt a szeretetet, amit a Fiúnak ad a közös természet jegyében, míg az embernek egyesülés útján adja.”
Ennek következménye, hogy azzal a szeretettel szerethetjük az Atyát, amellyel a Fiú szereti őt, és Jézust is azzal a szeretettel szerethetjük, amivel az Atya szereti őt. És mindent a Szentléleknek köszönhetünk, aki ugyanez a szeretet. Mit adunk tehát Istennek, ha azt mondjuk neki: „Szeretlek”? Semmi mást, csak azt a szeretetet, amit tőle kapunk! A magunk részéről akkor semmit nem adunk? Isten iránti szeretetünk nem más, mint az ő felénk irányuló szeretetének „visszatérítése”, miként a visszhang visszaküldi a hangot annak forrásához? – kérdezte a szónok.
Nem ebben az esetben – adta meg a választ.
Mindez példamutató módon az Eucharisztiában valósul meg. Mit mást teszünk benne, minthogy felajánljuk az Atyának a saját áldozatunkként azt, amit valójában maga az Atya adott nekünk, vagyis az ő Fiát, Jézust? Így mondhatjuk az Atyaistennek: „Atyám, azzal a szeretettel szeretlek, amellyel Fiad, Jézus szeret téged!” Jézusnak pedig: „Jézusom, azzal a szeretettel szeretlek, amellyel mennyei Atyád szeret téged”. Tudjuk bizonyossággal, hogy ez nem illúzió! A kapucinus páter személyesen megvallotta, hogy minden alkalommal, amikor imádkozik, eszébe jut Jákob története, aki amikor megmutatkozik atyjának, Izsáknak, hogy megkapja az áldást, úgy adja ki magát, mint a bátyja, Ézsau. A szónok képzelete szerint az Atyaisten így szólhatna ekkor: „Valóban, a hang valójában nem az én elsőszülött Fiam hangja; de a kezek, a lábak és az egész test ugyanaz, amit Fiam a földre vitt és ide hozott a mennybe.”
És biztos vagyok benne – folytatta a szónok –, hogy megáld engem, ahogyan Izsák megáldotta Jákobot. És megáld mindnyájunkat, kedves testvéreim. Ez a mi keresztény hitünk ragyogása! – zárta Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros, a Pápai Ház szónoka harmadik nagyböjti beszédét.
Forrás: Vatikáni Rádió
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
