A Magyar Futár 1941-1944 között, a II. világháborúban élet-halál harcát vívó magyar nemzet legismertebb képes politikai folyóirata volt. Rajniss Ferenc tulajdonos-főszerkesztő lapja a kezdeti 70 000 példányszámról rövid idő alatt elérte az 570 000 példányszámot, becslések szerint ezáltal csaknem kétmillió embert elérve. Rajniss 1939-1945 között országgyűlési képviselő, előbb a magyar Élet Pártja, majd az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja tagja, később a párt irányítója, 1944. október 16-tól 1945. március 7-ig vallás- és közoktatásügyi miniszter. A főszerkesztőt a háború után a zsidóbolsevik népbíróság elé állították, és mint "háborús bűnöst" kötél általi halálra ítélték, és 1946. március 12-én ki is végezték. Hosszú évekig a Magyar Futár egyes számainak puszta birtoklása is bűncselekménynek számított, ezért sokan inkább elégették, mások pincékben, padlásokon rejtegették.
Az alábbi írás a Magyar Futár 1944. március 29-i, IV. évfolyam 13. számában jelent meg a főszerkesztő tollából.
Magyar milliók szíve dobolta nyugtalanul ezt a riasztó kérdést az elmúlott héten s kegyetlenül nehéz volt belekiáltani a választ a tájékozatlanság sűrű ködébe… Mi történt? Hogy juthattunk idáig? Micsoda rejtett s lappangó szándékok, vagy események lódították meg váratlanul a magyar sors kerekét?… Hová lett pillanatok alatt a főváros gazdagabb negyedeinek gondtalan életzsibongása?… Hogy csuklott össze a magabiztos és elszemérmetlenkedett politikai korlátoltság?… Aki valóban magyar, jóban és rosszban mindhalálig, akit nem érdekel a farizeusok mellveregetése és a gyávák felelőtlen gonoszsága, aki nem hízeleg a lezúduló erő előtt, de nem is sértegeti azt, amikor biztonságot érez, s aki magyarságát népének és hazájának védelmében éli, az csak fájdalommal és megdöbbenéssel nézhet vissza az elmúlott hétre. Minden harcunk és küzdelmünk, amelyet hosszú éveken át, a nemzetiszocialista világszemlélet jegyében folytattunk, arra való volt, hogy a dolgozó magyarság érdekeit a becsülettel vállalt és egyedül lehetséges szövetségi keretekben megvédjük s áldozatkészségünkkel és elszántságunkkal biztosítsuk Európában, a független és szabad Magyarország boldogabb létét! Tiszta lelkiismerettel tekintünk vissza politikai múltunkra s jogos keserűséggel állítjuk, hogy mindennap kigúnyolt, s aljas zsidó tréfákban meghempergetett s tudatlan úri előkelőséggel visszautasított józan tanácsaink meghallgatása esetén, soha sem kerülhetett volna sor a közelmúlt eseményeire! Ezt hisszük, valljuk és hirdetjük, örök szégyenére azoknak, akik bárdolatlan, kétértelmű és árulásba aljasodott politikai viselkedésükkel, országunk megpróbáltatását könnyelműen felidézték! Hiábavaló lesz minden szerecsenmosdatás, mert nem engedjük meg, hogy az ellenséggel cimboráló elemek, a reánk szakadt következményeket használják fel hazafias felháborodásuk elhitetésére, amíg számot nem adnak az okokról, amelyeket ők halmoztak össze gyújtóanyagnak, a következmények kirobbantására… A méregkeverők ne gyászoljanak s ne sirassák a hazát, miután az elpusztításáért előbb mindent megtették! A becsületes embereknek pedig az a kötelességük, hogy — történt, ami történt — segítsenek, segítsenek és segítsenek, felrázni milliókat a tespedésből, mert a mocsárba tévedt, elvakult, kis politikai csoportocskák helyett, most már csak a magyar nemzet óriás tömegei vonulhatnak fel a történelem széles és szilárd országútjára, feledtetni a múltat és megnyerni a jövendőért vívott csatát!…
Ki a bűnös?…
Nem a magyarság zöme! Nem a milliók… Az egyszerű, dolgozó magyar húzta az idők igáját, megkopott a ruházatában, szűkebbre szorult szerény élelmében és küszködött az elsúlyosodó mindennapi gonddal, hogy önmagát és a családját eltarthassa. Az ismeretlen magyar bevonult katonának, kikerült a frontra, teljesítette áldozatos kötelességét és a legnehezebb időkben is, a maga népének boldogulását remélte. A magyar milliókat az élet tanította meg a csapások elviselésére: a szegény ember szegényes sorsa… Ahogy a földműves tudja, hogy a vihar, a jégeső és az aszály kártevéseit ellenőrizhetetlen hatalmak zúdítják kicsi birtokára, úgy tudta a nemzethű magyar, hogy a világháború orkánjának a mi népünk irányt nem parancsolhat, s büntetlenül is helyt kell álljunk a puszta életvédelem frontján. Helyünket pedig kijelölte a múlt, a történelem, a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély és a Délvidék, kijelölte a bolsevizmus elleni harc és az államfő szentesítésével megkötött szövetségi szerződések sorozata. Csak a közösségi ösztönében megromlott emberek felejthetik el azt az ősi törvényt, hogy az élet-halál harcban jobbra-balra ugrálni nem lehet — tökéletes elvérzés nélkül… Minálunk azonban éppen ez a romlott emberfajta nyomta rá sárga bélyegét a gyöngék lelkére! Magyarországon 800.000 idegencélú zsidó zavarja állandóan társadalmunk szellemi egyensúlyát s ezt a nemzetrontó tényt csak a zsidóság béresei tagadják! A zsidótörvények nem tudtak gátat vetni a zsidóság rohamos gazdagodása elé, mert a háborús konjunktúrát, csalással, vesztegetéssel, a feketetőke piacrontó hatalmával s a magyar törvények szellemének és rendelkezéseinek égbekiáltó megcsúfolásával használta ki Juda nyughatatlan népe! A zsidóság már a háború folyamán összekovácsolt új tőkéjét fektette a politikai támadásokba és földalatti összeesküvésekbe, s hiába volt minden figyelmeztetés, mert napról-napra szemtelenebb és elvadultabb lett a baloldali izgatás. S az volt a legnagyobb szégyen, hogy amikor az elesett honvédek árváinak megsegítésére gyűjtéseket rendeztünk, a Goldbergerek és Chorinok töretlen politikai és gazdasági erővel dolgozhattak a nemzeti célok ellen, amelyekért az árvák hős apái vérüket elontották a havas harcmezőkön!… A zsidó sajtó semlegességet hirdetett, s a magyar jól tudta, hogy — ki ellen!… A férfias helytállás becsületét rágalmazta és szennyezte be következetesen az a héber tábor, amely írástudatlan, reakciós grófi szerkesztők, megfizetett Aladárok és sajtószegénylegények szövetségében, hihetetlenül messzeágazó összeesküvést szőtt idehaza és a külföldön, a nemzeti kultúrát és az európai szabadságot védő erők szétmállasztására. A zsidóság azt hitte, hogy virrad: faji alkonyának elomló vörös lángolásában hajnalt látott s ki tudja hányadszor tévedett — 5000 esztendő óta?…
Miért tették?…
Az első világháború vége felé, a forradalom süvítette az Országházban a törvényhozók közé a hírhedt mondást, hogy „antantbarátok vagyunk!… A második világháborúban, kezdettől fogva, burkolt és nyílt propaganda hirdette szabadon, hogy érdekeink védelmét halálos ellenségeinknél kell hogy keressük! Nincs a világon ország, ahol a mozgósított haderő s a fronton küzdő katonák háta mögött, megengedték volna azt a szervezett, irányított izgatást, azt a gyűlölködő ellenvetést és rémhírszolgálatot s azt a lelki lefegyverzést, amely Magyarországon elsősorban a népi erők legyöngítésének titokzatos célját szolgálta. A szociáldemokrata vezérek és a kisgazdapártnak csúfolt budapesti összeröffenés, egyszerűen megtagadta a fegyveres nemzeti ellenállás céljait s memorandumokban fordult a kormányhoz, szorgalmazni az árulást és szövetségeseink hátba döfését. A zsidó sajtó népfrontot sürgetett, s szalonok és kaszinók csőcseléke csatlakozott a felburjánzott baloldali mozgalmakhoz, a nagy Hegedűs úr lapja „igazolványokat“ osztogatott az előfizetőknek, megsúgva nagy titokban a zsidóknak, hogy ezt a kis kartonlapot kell majd felmutatni, amikor beözönlenek az angolok… A politikai hamiskártyások óvatosan áthúzódtak a baloldalra. Előkelő dolog lett hangoztatni, hogy minekünk semmi közünk sincs a véres történelmi drámához s majd meglátjuk, hogy ki győz… Néhány száz ember nyüzsgött a felszínen, de övék volt a sajtó tekintélyes része, övék volt a szalon, a kávéház s a hátsó ajtó a hatalom forrásaihoz, és övék volt a pénz, destruálni az elszegényedő rétegeket. Mindenki tudta, hogy mi történik, de a naiv mezei diplomaták azt hitték, hogy a játékot a cenzúra jótékony homálya fedi… Az összeesküvőknek az volt a legfőbb ismertetőjegyük, hogy az átlagnál, feltűnően jobb dolguk volt! A zsidó célokat magas rangú állami nyugdíjasok, hiúságukban sértett, megbukott közéleti senkik és spekuláns „előkelőségek“ támogatták s csak azért juthattak szóhoz, mert a régi rendszer barátai és bennfentesei voltak! Háborút viselő ország egy percig sem tűrhette volna meg azt a mocskos szellemi garázdálkodást, amely a becsület, a hűség és az életösztön elemi törvényeit homályosította el! Szabad préda volt minden olyan ember, aki egyszerű határozottsággal vallotta a hivatalos magyar állásfoglalást! A kétszínűség, az álszenteskedés és a határozatlanság fertőjének vadvizei öntötték el a magyar fórumot, s épeszű emberek tudták már, hogy a következetesen kialakított helyzet — tarthatatlan… Csak a rendszer jámbor haszonélvezői bíztak a csodában, s bódult korlátoltsággal hirdették, hogy most háború van, most semmit sem lehet csinálni, most tartsunk össze mindannyian — miközben minden elcsúszott a régi helyéről, a zsidók mindent megtettek céljaik eléréséért s a reakció megtagadott minden összefogást a félreérthetetlen magyar politika híveivel. Elzárkóztak a legelemibb követelményeiktől, megtagadták a politikai amnesztiát, folytatták a bosszúhadjáratot benn az Országban és a hatalmukra hivatkoztak, arra belülről üreges hatalomra, amely szégyenteljesen összeomlott az első történelmi próba napján!…
Érdemes volt?…
Ma már az érdekeltek is tudják a választ, s mi káröröm nélkül, az ország dolgáért vádoljuk a fordulat felidézőit hűtlenséggel és nemzetrontással! Vádoljuk a zsidóságot, s vádoljuk csatlósait, vádoljuk a fegyelmezetleneket és a bujtogatókat, vádoljuk az erélytelenség és a kétkulacsosság tanácsadóit, akik magas rangú, művészies diplomáciát láttak, a két front közötti gyáva tántorgásban! És vádoljuk a cím- és rangkórság néma nagyságait, akik sóhajtoztak, veszedelmet éreztek, de sohasem merték hangosan kifejezni aggodalmaikat, hogy a méltóságos és kegyelmes csendet, valahogy meg ne zavarják…
A szép álomnak csúnya ébredés a vége, s a nemzet főbekólintottan nézi, hogy hová vezették az álnagyságok. Az élen járók fergeteges tapsviharokban szónokoltak elképesztő lapos semmiségeket arról, hogy „merjünk magyarok lenni“, „csak a magyar úton haladjunk“, és „csak a jó magyar embert kövessük…“ Ezeket a beszajkózott frázisokat a cigány vályogvető is el tudja kiabálni az országút szélén, nemcsak a rendjelekkel elborított politikusok serege. A nép azonban azt akarta tudni, hogy mire használjuk a magyar merészséget s hogy merre vezet a magyar út?… Ezt azután elmagyarázták a marxista és demokrata segédcsapatok, a zsidó nagyvállalatokba bevezényelt kegyencék — akik fényes nadrágjukat fényes autókkal cserélték fel —, magyarázták a fizetett ágensek és a zsidó bárók, akik a szentesített törvények nagyobb dicsőségére, dús asztalaiknál vendégül látták „a koreszméktől meg nem fertőzött“ tekintélyes urakat… Hálót borítottak az ilyen összeköttetések az országra, a törvényekre, a kitűzött nemzeti célokra, lekötötték és megbénították a magyar akaratot, s végzetes erőket szabadítottak fel, amelyeknek külföldi és belföldi tevékenysége jogos aggodalmakat ébresztett nagy szövetségesünkben. Elérkezik az ideje a bizonyítékok közzétételének is, és akkor majd a nemzet kérdezi meg a felelősektől, hogy érdemes volt-e az üresfejűek és az elszánt kalandorok becstelen aknamunkáját megengedni?… Ezt a kérdést már azok vetik fel, akiket sohasem kellett biztatni arra, hogy merjenek magyarok lenni!…
– Dobszay Károly: A Horthy-kultusz margójára
– Nyilasfóbiások figyelmébe: mi történt 1944. október 15-én?
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
