A kommunista diktátor kicsinyes és makacs személyiség volt, fejlődése megrekedt a kamaszlélek szintjén. Sztálintól megtanulta: „Üsd a sajátjaidat, hogy az idegenek féljenek tőled!”
Ennek iskolapéldája volt a Rajk-per, amelyen még a minden hájjal megkent, tapasztalt szovjet állambiztonsági tisztek is kiakadtak.
A Moszkvából 1944–45 folyamán a Vörös Hadsereg védőszárnyai alatt hazatérő kommunisták a szovjet megszálló hatóságok iránymutatásával és aktív segítségével néhány év alatt teljesen felszámolták a háború után kiépült felemás magyar demokráciát. Rákosi Mátyás a törvények felett állva teljhatalommal intézte a párt és Magyarország ügyeit.
Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra 1947-ben elvégezte Rákosival az úgynevezett Rorschach-tintafolttesztet. Ha máshonnan nem is, filmekből mindenkinek ismerős lehet ez a pszichológiai diagnosztikai eszköz, amikor a szakember „tintapacákat” mutat a vizsgált személynek, és arra kéri, mondja el, mit lát azok egészében vagy egy-egy részletében.
Mintegy negyven év múltán a válaszokat Bagdy Emőke pszichológus professzor, pszichoterapeuta újra kiértékelte anélkül, hogy tudta volna, kiről van szó – Rákosi történelmi tevékenységét, személyi kultuszát ismerve az eredmény tényleg önmagáért beszél. A szakvélemény szerint az illető személy szellemi, intellektuális képességei és memóriája átlagon felüli. Céljai elérésében gátlástalan, cselekedeteiben nem morális vagy etikai elvek vezérlik. Hiú, nőies, kifelé azonban megpróbál erőt és férfiasságot sugározni.
Hajlamos az erőszakra, kíméletlenségre mindenkivel szemben, akit magánál különbnek érez, az érzelmeket igyekszik kikapcsolni az életéből.
Jellemző rá az önszempontú valóságmagyarázat, a sablonos, dogmatikus gondolkodás. A történész megjegyzi: akik olvasták Rákosi terjedelmes visszaemlékezéseit, pontosan érthetik, miről van szó. Kórlélektanilag paranoid – paranoiditása betegesen erős –, kicsinyes és makacs személyiség, fejlődése megrekedt a kamaszlélek szintjén. Önmagát másokhoz képest alulértékeli, de ezt viselkedésével túlkompenzálja, hajlamos a túlzott önszeretetre, másokra nem képes tekintettel lenni.
Politikusként illik rá a machiavellista jelző. Az intrikák nagymestereként alaposan feltérképezte ellenfeleit – akik egyébként sokszor koalíciós partnerei, párt-, sőt egykori harcostársai voltak –, és folyamatosan gyűjtötte róluk a kompromittáló adatokat. Aki pedig ilyennel nem szolgált magától, arról gyártatott. Ám ha éppen azt látta célszerűnek, akkor joviális, megnyerő is tudott lenni. Nagy hasznára volt a Péter Gábor vezette államvédelem: a különböző politikusok lehallgatott telefonbeszélgetései, a megfigyelésükről készült beszámolók mind Rákosi asztalán landoltak.
Így aztán a koalíciós időkben a kommunisták többnyire úgy ültek tárgyalóasztalhoz, hogy pontosan ismerték riválisaik álláspontját. A konkurens pártok prominensei után a leszámolások idővel Rákosi szűkebb politikai közösségének, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) vezető funkcionáriusait is elérték. A mintát itt is a Szovjetunió szolgáltatta, Rákosiék az 1930-as évek második felében lezajlott koncepciós perek logikáját követték, amelyek során Sztálin fizikailag is leszámolt a hatalomból korábban már kiszorított, a pártból kizárt riválisaival. A különbség annyi volt, hogy Magyarországon ezek a folyamatok rövidebb idő alatt, sokszor mindössze néhány hónap vagy egy év alatt mentek végbe.
A szovjet példát másoló magyarországi nyilvános és zárt koncepciós pereket Rákosi Mátyás végig kézi vezérléssel irányította, bár a történész megjegyzi: később, amikor egyes ügyek kényelmetlenné váltak, igyekezett a felelősséget másokra hárítani. A vallatási és kihallgatási módszerek, a koncepcióalkotás, a beismerő vallomások kicsikarása lelki és fizikai erőszakkal, zsarolással a legkeményebb sztálini idők szovjet forgatókönyveit követték, persze szükséges mértékben a magyar viszonyokhoz igazítva.
A szerencsés korban született laikusban nyilván felmerül, hogyha erkölcsileg nincs is magyarázat, de milyen gyakorlati célja volt mindennek. Hazugságokkal vádolni, lelkileg és testileg megtörni, megalázni, majd megbélyegezni és börtönbe zárni – esetenként kivégezni – azokat az embereket (is), akikkel Rákosi Mátyás vagy az éppen aktuális legszűkebb elit tagjai évtizedeken át vállvetve harcoltak? Együtt az illegalitásban, börtönben, száműzetésben. A válasz magában a rendszer működésében, logikájában keresendő.
Üsd a sajátjaidat, hogy az idegenek féljenek tőled!
A diktatúra kiépítését, az elnyomást, a népszerűtlen intézkedéseket a kor kommunista logikája szerinti szakadatlan harci készültség indokolta: a problémákat, nehézségeket mindig a külső és belső ellenség ármánykodása okozza, a szocializmus építésével párhuzamosan az osztályharc folyamatosan élesedik, az ellenség mind dühödtebben támad, egyre több ügynökét próbálja bejuttatni a párt soraiba. A paranoia és hisztéria uralta légkör pedig kiváló alkalmat jelentett a párton belüli ellentétek „rendezéséhez”, a sokszor csak feltételezett riválisokkal való leszámoláshoz.
Szintén a rendszer sajátságának tekinthetjük, hogy párton belül sem mindig voltak tisztázottak, kőbe vésettek a hatalmi viszonyok, így ezeket a „meccseket” időről időre le kellett játszani. A korszak legjelentősebb, és Rákosit, valamint az „üsd a sajátjaidat” elvének gyakorlati működését is pontosan illusztráló koncepciós per a Rajk László és társai ellen indított eljárás volt 1949-ben.
Rajk minden szempontból megfelelő alanynak bizonyult a rá kiosztott szerep eljátszására. Nem tartozott a moszkoviták közé, hanem a hazai illegális mozgalom tagja volt, megjárta a spanyol polgárháború frontjait, ráadásul családi kapcsolataiban is voltak „sötét foltok”. Egyik bátyja, Rajk Endre nyilas államtitkár volt, a két testvér a nehéz időszakokban kölcsönösen segítette egymást. Rajk László belügyminiszterként a párton belül és a kommunistákkal szimpatizálók körében komoly népszerűségre tett szert, erőskezű, határozott politikus hírében állt. Rajkot ugyanakkor komoly felelősség terheli a magyarországi többpártrendszer felszámolásáért, a koncepciós ügyekért, a választási csalásokért, az egyházak üldözéséért, tevékenységük ellehetetlenítéséért és még sorolhatnánk.
Kulcsszerepet játszott annak az erőszakapparátusnak a megteremtésében és működtetésében, amely végül őt magát is elpusztította. Rákosi nem alaptalanul látott konkurenciát Rajkban, akinek népszerűsége vetekedhet az övével. A népi kollégisták mozgalma, a „Fényes szelek” nemzedéke például sokkal inkább Rajkban látta a maga vezetőjét, mint Rákosiban. Első lépésként – a sztálini gyakorlatnak megfelelően – Rajkot a kommunisták számára kulcsfontosságú belügyminisztérium éléről áthelyezték az akkor lényegesen súlytalanabb külügyminiszteri posztra.
Majd 1949. május 30-án Rajk Lászlót letartóztatták. A vád kezdetben „trockizmus” volt, ez a szocialista táboron belül akkoriban a kiátkozást jelentő szitokszónak számított. A változó politikai helyzet függvényében viszont később „titoizmusra” módosították, vagyis az egykori belügyért és társait azzal gyanúsították, hogy az önállóságához ragaszkodó politikája miatt Sztálin által árulónak bélyegzett Josip Broz Tito jugoszláv kommunista vezetővel szövetkezve – hátuk mögött „természetesen” a nemzetközi imperializmus támogatásával – kémtevékenységet folytatnak, és meg akarják dönteni a népi demokratikus, szocialista államrendet Magyarországon.
Maga a tárgyalás 1949. szeptember 16-án indult, és a kezdetektől az ítéletig magán viseli Rákosi keze nyomát. Előzőleg júliusban és augusztusban Rákosi két alkalommal járt Sztálinnál, a vádiratot is személyesen egyeztette vele. Illetve – mivel véleménye szerint a szovjet elvtársaknak komoly tapasztalata volt az ilyen ügyekben – szovjet állambiztonsági tanácsadókat kért a per előkészítéséhez és lebonyolításához. Ez utóbbi azonban kétélű fegyvernek bizonyult.
A szovjet állambiztonság Magyarországra küldött „szakértői”, Mihail Belkin és Nyikolaj Makarov rendkívül kényelmetlenül érezték magukat. Rendre azt jelentették Moszkvába, hogy őket az ügy „objektív kivizsgálására” küldték Magyarországra, de feladatukat nem tudják lelkiismeretesen ellátni, mert Rákosi képtelenebbnél képtelenebb elemeket akar belevenni a vádiratba.
Sokszor voltak jelen kihallgatásokon, ilyenkor pedig – állításuk szerint – szembesültek vele, hogy a magyar pártvezér utasítására a vallatók milyen elképzelhetetlen, valótlan beismeréseket csikarnak ki a letartóztatottakból. A dilemmájuk az volt: ha ilyenkor hallgatnak, akkor őket teszik felelőssé az esetleges kudarcért, ha felhívják a magyarok figyelmét a kikényszerített vallomások képtelen voltára, akkor szembemennek Rákosi instrukcióival. Még azt is megjegyezték, hogy magyarországi jelenlétük láthatóan feszélyezte Rákosit.
Mindez persze nem azt jelentette, hogy a szovjet állambiztonság minden hájjal megkent, koncepciós perek során edződött, magas beosztású tisztjei a törvényesség őrei lettek volna, a valós tényállás őket sem különösebben érdekelte. Mindössze arról volt szó, hogy a pert más koncepció mentén kívánták levezényelni. Úgy ítélték meg, hogy Rákosi túlbuzgó beavatkozása csak feleslegesen akadályozza őket a munkájukban.
Valóban olyan mozzanatok játszódtak le, mint Bacsó Péter A tanú című filmjében. Rákosi dolgozószobájában hallgatta a per közvetítését, az ítélet már a per előtt készen állt, Rákosi még azt is megszabta, mit mondjon az ügyvéd, hogyan védje Rajkot.
A Rajk-ügy azonban ráégett Rákosira, 1953–1956 folyamán erősen visszaütött, komoly szerepet játszott a végső bukásában. Ő maga a visszaemlékezéseiben – szokás szerint – megpróbálta elhárítani magáról a felelősséget, egy helyütt azt írja, hogy a Rajk-ügy volt az imperialisták legsikerültebb provokációja, amely felbecsülhetetlen károkat okozott a kommunista világmozgalomnak. Máshol pedig az egészet az ugyancsak megbukott, 1953-ban váratlanul ki is végzett Lavrentyij Berija provokációjának nevezi, akiről akkor, 1949-ben még nem sejtette, hogy az imperialisták ügynöke…
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
