Bekövetkezett, amiben sokan egészen ma hajnalig nem hittek. Putyin rendkívüli tévébeszédben jelentette be, hogy az orosz hadsereg célzott támadást intézett ukrán katonai létesítmények ellen. Néhány óra múlva már a szlovák határtól nem is olyan messze található Lembergben (Lviv) is rakéták csapódtak be.
Előzőleg a diktátor elképesztő cinizmussal közölte: a lakosságnak nincs mitől tartania, mert megvédik. Viszont a kijevi védelmi minisztérium már ma reggel áldozatokról számolt be, és a számuk drámaian emelkedhet. Akár Kárpátalján is. Különösen akkor, ha nem jön be az orosz elnök számítása a villámháború sikeréről, amiben egykor Hitler is bízott.
Szertefoszlott azok illúziója is, akik abban bíztak, hogy a Kreml urának seregei megállnak a kelet-ukrajnai szakadárok demarkációs vonalánál, s aztán a moszkvai rezsim majd csak valahogy kiegyezik az Egyesült Államokkal meg a NATO-val. Sajnos ennél sokkal tragikusabb forgatókönyvet választott az orosz diktátor. A jelek szerint minimális célja a legitim ukrán vezetés eltávolítása és egy orosz érdekeket kiszolgáló bábkormány felállítása. Ahogy azt 1956-ban Magyarországon, tizenkét évvel később pedig Csehszlovákiában megtették. Putyin korábbi megnyilvánulásaiban arra is célzott, hogy az egykori szovjet birodalom világméretű – főleg közép-kelet-európai – befolyásának visszaállításáról ábrándozik.
Ezekben az aggodalmakkal teli órákban némi enyhet nyújt, hogy a legtöbb kormányhoz és politikushoz hasonlóan a szlovák közjogi méltóságok is egyértelműen elítélték Ukrajna megtámadását. Zuzana Čaputová nem köntörfalazott. Leszögezte: az orosz rezsim ezzel az invázióval barbár imperialista arcát mutatta meg. A határozott pozsonyi, prágai és varsói, valamint más külföldi állásfoglalásokhoz képest jóval visszafogottabb volt Szijjártó Péter magyar külügyminiszter. Közösségi oldalán ugyan kiállt Ukrajna területi egysége mellett, ám egyetlen árva szóval sem ítélte el Moszkva minden nemzetközi jogot semmibe vevő katonai invázióját. Nyilván azért nem, mert néhány napja, miként korábban is, Orbán Viktor pávatáncos külpolitikájának részeként még Putyinnal bratyizott. Mintha a magyar kormányfő nem okult volna történelmünkből, amely arra figyelmeztet, hogy 1849 óta az orosz rezsimek mindig szenvedést, súlyos megpróbáltatásokat zúdítottak a magyarságra. Az viszont megnyugtató, hogy a miniszterelnök ezúttal is részt vett a rendkívüli uniós csúcsértekezleten, miként Magyarország sem hiányzott a NATO tanácskozásáról. Előtte pedig aláírta az európai konzervatív és radikális jobboldali pártok nyilatkozatát, amely Oroszországot teszi felelőssé az orosz–ukrán határon elfajult helyzetért.
A történtek után talán legalább néhányan magukba szállnak azok közül, akik idáig zaklatták és akasztófával fenyegették a szlovák–amerikai védelmi szerződést támogató képviselőket. S talán rádöbbennek, hogy a pozsonyi honatyáknak, miként minden józan gondolkodású embernek, nem az orosz néppel van bajuk, hanem a bennünket is fenyegető jelenlegi orosz diktatúrával, amely saját polgárait is sanyargatja.
Aggódva kérdezzük, mi következhet ezután. Vajon milyen – nem fegyveres – eszközökkel lehet megálljt parancsolni a betolakodók vezérének. Putyin nem ijedt meg a Washingtonban, Brüsszelben, Londonban és máshol bejelentett szankcióktól. Ha a nyugati hatalmak elzárják Moszkva elől a külföldi pénzcsapokat, akkor a Kreml válaszként akár leállíthatja, csökkentheti a gáz- és olajszállításokat, amivel minket is sújtana. Azt sem feledhetjük, ha Putyin elhiteti lakossága nagy részével, hogy nem katonai invázióba, hanem honvédő háborúba kezdett, amellyel a NATO kétségtelen terjeszkedésére reagál, akkor az oroszok bármilyen áldozatra képesek ezúttal is.
Milliókhoz hasonlóan idehaza is abban reménykedhetünk, hogy az orosz invázió nem torkollik véres ukrajnai háborúba. A világméretű felháborodás esetleg némi önmérsékletre késztetheti még Putyint is.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
