PUPEK – káeurópai tablóképek a Szivektől – Fotógaléria Juhász Katalin2025. 10. 27., h – 17:02
Ezt az előadást jócskán megelőzte a híre. Olyannyira, hogy a műsorfüzetben a fotók mellett szinte csak külföldi kritikákból származó idézetek szerepelnek, több nyelven. Az idei Festival Off d’Avignon egyik szenzációja volt az Ifjú Szivek Táncszínház új darabja, amelyet nehéz besorolni, de nem is kell.
Múlt szombaton végre a pozsonyi közönség is láthatta a PUPEK – Minden kelet és nyugat között című többnyelvű… produkciót. Még szerencse, hogy létezik ez sokmindenre ráhúzható szó, mert tényleg bajban lennék a műfaji meghatározással. Már maga a helyszín is sem volt szokványos: a Nemzeti Színház stúdiószínpadát bérelte ki Hégli Dusán társulata erre az estére, ahol általában meseelőadások mennek, de például Esterházy Péter Mercedes Benz-ét is itt játszották, szóval a gyerekek és a nyitott lelkű felnőttek tözshelye ez a terem. Ahol talán most először nem volt bennem semmiféle szégyenérzet, amiért képtelen vagyok megkülönböztetni a szatmári táncokat a csallóköziektől, sem a székieket a bodrogköziektől.
A néptánc ugyanis csak egyike volt a számos összetevőnek, amelyekből az előadás összeállt.
Ráadásul – ezt még én is regisztráltam – sokszor elemelt, átkoreografált változatban kerültek színre a különböző tájegységek táncai, és a viseletek sem hagyományosak voltak, inkább a modern mozgásszínház jelmezeit idézték, csak itt-ott, jelzésszerűen bukkant fel néhány hosszú szoknya, főkötő, díszes öv, miegymás. Hégli Dusán valószínűleg a tánckultúra egyetemességére, a mozdulatok egyszerre ősi és mai lényegére akart rámutatni. De ezúttal nemcsak az ő vízióját láthattuk a színpadon, mivel volt egy rendezőtársa is: Hégli Bence.
Milyen érzés lehet, ha apa és fia együtt hoz létre valamit? Ezt a kérdést (még) nem tettem fel nekik, de megkockáztatom, hogy minden ilyen közös alkotás – legyen az legózás, kőművesmunka vagy gulyásfőzés – közelebb hozza egymáshoz a nemzedékeket, erősíti a kötelékeket. És erre manapság nagyobb szükség van, mint valaha. De nem akarok patetikus lenni, hiszen nekik sem ez volt a céljuk a darabbal, amely Milan Kundera gondolataira épül.
Kundera és a néptánc
Mi köze van Kunderának a néptánchoz? Nagyjából annyi, mint Roger Watersnek, Sosztakovicsnak vagy a Nobel-díjas lengyel költőnek, Czesław Miłosznak – akik mind szerepelnek az előadásban. A téma Európa köldöke, az a bizonyos PUPEK. Nyilván szerepe van a csupa nagybetűnek, úgyhogy hagyom így. Mert szerintem itt semmiféle hatásvadászatról nincs szó. Ha lenne, akkor nyilván több időt hagynának nekünk, nézőknek egy-egy magvas gondolat megemésztésére. Ehelyett gyakran egyszerre több dolog zajlik a színpadon, és el kell döntenünk, hogy a táncosokat nézzük, vagy Hégli Bencét, az „idegenvezetőt” hallgatjuk, aki egy perc alatt olyan mennyiségű súlyos Kundera-szöveget mond el, amennyivel másnap délig köszönettel ellenénk.
Végigvezet minket Közép-Európa történelmén, megvilágítva sok mindent rólunk.
Megtudhatjuk, miért érezzük magunkat csapdába Európa köldökén, két egymással ellentétes világ között őrlődve. A kultúránk nyugat felé tájol minket, hiszen ha azt mondjuk: Európa, a nyugatot értjük alatta. A politikai berendezkedésünk viszont a „barbár” kelet felé húz. A táncosok hol rájátszanak erre a kettősségre, hol pedig egyértelműen utat mutatnak, amit vagy észreveszünk, vagy nem.
A zenekar szintén furcsán viselkedik: néha aláfest, máskor ellenpontoz, például komolyzenei vonósnégyesként Sosztakovicsot játszik, vagy belesimul egy Pink Floyd-dalba – a Fal legismertebb „slágerébe”, mely arról szól, hogy nekünk nincs szükségünk edukációra, gondolatkontrollra, tanárokra. Az előadás ezen pontján a dalszöveg más értelmet kap, ahogy mindig is másként értelmeztük itt, Közép-Európában. Maga Roger Waters sem gondolta volna, mekkora hatással lesz ránk – szerintem még most sem tudja. Külön dicséret illeti azt a két táncos fiút, akik flottul elgitározzák ezt a nyugaton és keleten más-más okból nemzedéki himnusznak számító dalt.
Káeurópai tablóképek
Tulajdonképpen minden egyes jelenet egy-egy káeurópai tablókép. Aztán összefutnak a szálak, megjelenik a kultúra féltése, az itteni sajátosságok kidomborítása, és ez a zavarba ejtő kettősség hirtelen értékké válik, amelyet védenünk kell, de amelyet tovább is kell(ene) gondolnunk, okosan, kreatívan, és minél hamarabb. Mert később már késő lesz.
Csupán egy jelenetet emelnék ki. Jan Palach, a szabadságért magát felgyújtó prágai fiú hangját halljuk. Fogalmam sem volt, hogy létezik ez a felvétel, ahol egy rendőrnő ki akarja szedni a haldokló fiúból, hogy vannak-e társai, készülnek-e mások is hasonló rendszerellenes „demonstrációra”. A párbeszédet elnyomja a zene és a tánc, szinte csak a kivetítőről olvashatjuk, ami zavaró, de tudatosan az. Az alkotók akarták így.
Sok mindent megtudhatunk saját magunkról, a kelet-európai lét abszurditásáról. A PUPEK nem könnyű előadás. Durva dolgokat hallunk Hégli Bencétől, aki könnyedén, szinte szórakoztatva vezet végig minket a századokon, sokat időzve a huszadikban. Kicsit olyan ő itt, mint pár éve Puck-ként a kassai Thália Színház történetének egyik legjobb előadásában, a Szentivánéji álomban. Vagyis nagyon olyan. Néha táncol a többiekkel, beleolvadva a látványvilágba egy-egy percre, aztán visszavedlik mesélővé.
A színpadon keverednek a nyelvek – magyar, szlovák, cseh, egy kis lengyel – , gyakran egy mondaton belül. Már csak emiatt is kitüntetett pozícióban érezheti magát a szlovákiai magyar néző, hiszen nem kell olvasnia a feliratokat. A pozsonyi bemutatón részt vevő Zuzana Čaputovának bezzeg kellett, irigyelhet is minket rendesen. Ezt persze ironikusan értem, a darabban ugyanis sokszor felbukkan az irónia, de csak bújtatva, szőrmentén.
A lényeg a közép-európai néplélek megfejtése. Ezen dolgoznak mindannyian. A nyolc kiváló táncos, a négy kiváló zenész, és az idegenvezető, aki ugyebár az egyik rendező, illetve a dramaturg is.
Jó lenne elkérni a szövegkönyvet, hogy kiválasszak néhány fontos mondatot ezen írás végére – futott át az agyamon szombat este. De végül nem kértem el. Mert szinte az egészet ide kellene másolnom. A PUPEK – Minden kelet és nyugat között kötelező néznivaló. Az Ifjú Szivek Táncszínház történetének talán legfontosabb előadása. Remélem, nagyon sokáig műsoron lesz, és tájolni is fognak vele. Mert ritkán születik tájainkon olyan színházi előadás, amely egyszerre hordozza a kortárs színpadi nyelv kísérletező bátorságát és a közép-európai kultúra sokrétű hagyományát.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
