A mai nap – szeptember 9. – tiszteletére.
Bulgária a felszabadulása (1878) óta a puccsok és felkelések országa volt, egésze a kommunista hatalomátvételig (1944). Szinte latin-amerikai viszonyok voltak ebből a szemszögből.
Íme ezek, a szükséges történelmi háttérrel.
A bolgár történelmi hagyományban csak „hónap és nap” vagy csak „hónap” alapján nevezik ezeket az eseményeket, ez alól kevés kivétel van.
1881. április 27-én lezajlik az elő önpuccs: a bolgár fejedelem leváltja a kormányt, ideiglenesen hatályon kívül helyezi az 1879-ben megalkotott bolgár alkotmányt, majd rendeletekkel kormányoz egészen 1883-ig. Az ok: az alkotmány alkotmányos monarchiát ír elő, míg a fejedelem növelni szeretné saját hatalmát. Kezdetben Oroszország támogatja a fejedelmet, de aztán az megretten a túl nagy orosz befolyástól, így inkább kiegyezik az ellenzék mérsékelt részével, ami után 1883-ban visszaállításra kerül az alkotmány hatálya.
Az első igazi puccs az Augusztus 9-i puccs (1886), amikor oroszpárti tisztek lemondatják a bolgár fejedelmet, aki akkor már súlyos konfliktusban áll Oroszországgal. Az ok: a megromlott viszony a fejedelem és Oroszország között. Ez a puccs csak pár napig tart, mert 11-én ellenpuccs kezdődik, mely leveri az augusztus 9-i puccsot.
A következő esemény 1918-ben van, amikor a vesztes világháború végén kb. 8 ezer bolgár katona fellázad és megindul Szófia felé. A kormány a legnépszerűbb ellenzéki háborúellenes párt, az agráriánusok vezetőjét küldi a helyszínre, hogy kezelje a helyzetet. Alekszandar Sztambolijszki azonban inkább csatlakozik a felkelőkhöz, akik kikiáltják a köztársaságot. A „Radomiri köztársaság” – ez a bevett neve az eseménynek a történelemben – 8 napig tartja magát, ez után a bolgár hadsereg kormányhű egységei és német csapatok leverik őket.
A bolgár agráriánusok sajátos ideológiával rendelkeznek. Amolyan magyar kisgazda eszme, de annál balosabb, viszont határozottan antimarxista. Ma már gyakorlatilag nem léteznek – számtalan törpepárt van, mely magát utódnak tekinti -, de a XX, sz. 40-es éveinek végéig a legnépszerűbb párt voltak a társadalom alsó rétegeiben. Olyan szinten, hogy jogilag az Agrárpártot a kommunisták se tiltották be, az formailag létezett mindvégig a kommunista diktatúra alatt, persze a valóságban a kommunista hatalom bábjaként, de jelképeiben megvolt: pártkongresszusok, pártház, zászló, címer, parlamenti képviselők, saját lap, stb.
Az I. vh. utáni káoszban a hatalom annyira meggyengül, hogy Alekszandar Sztambolijszki a felkelésben játszott szerepe ellenére amnesztiát kap, majd visszatér a politikába. 1919 elején már miniszter, októbertől miniszterelnök. Az 1920-as választásokat az Agrárpárt meg is nyeri, innentől teljes legitimációval kormányoz.
A bolgár cár ekkor még súlytalan személy. I. Ferdinand kénytelen lemondani 1918-ban a vesztes háború miatt, helyére fia, III. Borisz kerül, aki akkor még alig 24 éves, s egyáltalán nincs felkészítve a szerepére. Tehát Sztambolijszki az ország szinte teljhatalmú vezetője. Sztambolijszki lassan mindenkiből ellenséget csinál: mind a szociáldemokraták és a kommunisták, mind a polgári pártok ellene fordulnak.
Mindennek eredménye a Június 9-i puccs (1923). Az ellenzéki pártok, a hadsereg és macedóniai felkelők együttes erővel átveszik a hatalmat, a kormány tagjait és az agrárpárti parlamenti képviselőket bebörtönzik, magát Sztambolijszkit pedig meggyilkolják. A puccsban az összes ellenzéki párt aktívan részt vesz, a kommunistákat leszámítva, akik semlegességet hirdetnek: saját magyarázatuk szerint nem kívánnak részt venni a „két burzsoá tömb” egymás közti belharcában, de ezzel végülis ők is támogatják a puccsot közvetve.
A puccs után koalíciós kormány alakul, melyben a fő szerepet egy magát részben fasisztaszimpatizánsnak nevező párt viszi, de pl. szociáldemokrata miniszterek is vannak.
Vannak ellenállási próbálkozások, Egyes helyeken agráriánusok ellenakciót próbálnak még június folyamán, de gyorsan elbuknak. Szeptemberben pedig a kommunisták felkelést robbantanak ki.
Ez a híres Szeptemberi felkelés (1923), a kommunista Bulgáriában ez fontos hivatkozási pont volt, s el volt nevezve „a világ első antifasiszta felkelésének”. A kommunista felkelés kudarc, sak Bulgária északnyugati részén ölt komolyabb méreteket. A felkelést a kormány 2 hét alatt leveri.
III. Borisz cár lassan beleszokik szerepébe, s kormányozni akar. Ezt segíti a közhangulat, mely kiábrándul a pártokból, s a gazdasági világválság miatti problémák miatt eleve nem hisz az egész rendszerben. Az 1923-ban hatalomra kerültek között is konfliktusok alakulnak ki, a puccs eredeti vezetői ki is kerülnek a hatalomból 1931-ben.
Az uralkodóhoz hű katonatisztek és a Zveno nevű, olasz fasizmussal szimpatizáló, de náciellenes szervezet aktivistái megszervezik a Május 19-i puccsot (1934). Az összes politikai pártot és szakszervezetet betiltják, jelentős államosítást hajtanak végre. A puccsisták nagy része republikánus, de végül kiegyeznek a cárral. A cár elfogadja az új helyzetet, kinevezi a puccsista kormányt, azonban lassan eléri, hogy a vele ellenséges személyek kikerüljenek a kormányból.
1935-1943 között a cár gyakorlatilag az ország tényleges vezetője, a kormányban átveszi a hatalmat, a döntések immár a cár által születnek meg, ebben az időszakban a kormányfők a gyakorlatban a cárnak alárendelt személyek. 1938-tól ismét vannak parlamenti választások Bulgáriában, de azon nem vehetnek részt pártok, csak pártfüggetlen civilek, ügyelve, hogy azok többsége cárpárti legyen, így a tényleges hatalom a cár kezében van.
A kommunista diktatúra alatt ennek az időszaknak a hivatalos neve „monarcho-fasizmus” volt. Vicces módon ez elfelejtődött nagyon gyorsan a rendszerváltozás után, mikor a posztkommunisták megdöbbenve tapasztalták, hogy a volt cár – III. Borisz fia – nem ellenséges velük szemben. Miután 2001-2009 között a kormánykoalícióban együtt voltak jelen a volt cár párja és a posztkommunisták, már kellemetlen lett volna lefasisztázni a koalíciós párt vezetőjének édesapját.
S persze az utolsó puccs a Szeptember 9-i puccs (1944). Ez volt a kommunista Bulgária nemzeti ünnepe. A „puccs” szót persze 1989 előtt nem volt szabad mondani, akkor „felkelésnek” kellett nevezni.
Miután 1944 augusztusában Románia átáll a szövetségesek oldalára, a szovjet csapatok harc nélkül eljutnak a bolgár határra. Augusztus 26-án Bulgária kinyilvánítja, hogy kilép a háborúból, semleges. Miután ez nem hoz eredményt, szeptember 2-án a kormány lemond, s átadja a hatalmat a legális, szövetségespárti ellenzéknek. Szeptember 5-én a Szovjetunió mindennek ellenére hadat üzen Bulgáriának, majd 8-án a szovjet csapatok átlépik a bolgár határt. A következő napon Szófiában a kommunisták és szövetségeseik – az úgynevezett Hazafias Front – veszik át a hatalmat. Sajátos módon a Hazafias Front oszlopos tagja a fasiszta Zveno mozgalom is, mely az 1934-es puccsban központi szerepet játszott. Persze a Zveno hírneve makulátlan, hiszen már akkor náci- és németellenes volt, amikor a náci Németország még hatalma teljében volt.
Így lehetséges az az első hallásra furcsa esemény, hogy a kommunista Bulgária első kormányfője Kimon Georgiev, a Zveno elnöke, 1944-1946 között, amikor a kommunisták még koalíciós kormányban irányítják az országot. Georgi Dimitrov, a kommunisták vezetője, csak 1946 novemberében veszi át tőle hivatalosan a kormányfői posztot, de Dimitrov kormányában is miniszteri posztot kap egészen 1949-ig.
Kimon Georgiev egészen 1969-ben bekövetkezett haláláig parlamenti képviselő, persze ennek 1946 után már csak jelképes jelentősége van.
Georgievet viccesen hivatásos puccsistának hívják, mert mind az 1923-as, mind az 1934-es, mind az 1944-es puccsban aktívan részt vesz, sőt az 1934-es és az 1944-es puccs után bizonyos ideig ő a kormányfő.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
