Ha a november elsejei gyertyagyújtás felszaggatja a sebeket, és túl fájó, akkor nem dolgoztuk fel a szerettünk elvesztése miatti gyászt. Az emlékezés nem kell hogy fájdalmas legyen, ha pedig mégis az, érdemes segítséget kérni.
A rítusoknak nagy szerepe lenne a gyász, a halál feldolgozása során, de az emberek egyre inkább távol maradnak, és nem követik a hagyományokat. Kiürültnek érzik őket, helyettük viszont nem építenek fel saját rituálékat – fogalmazott Révész Renáta Liliána, pszichológus, gyásztanácsadó az InfoRádiónak. A szakértő szerint ezeknek van egyfajta segítő pszichológiai funkciója, ám ha ezek elmaradnak, akkor nem tudják betölteni a szerepüket. Egy régi gyász és egy friss gyász között a feldolgozottságnak kellene lennie a különbségnek, viszont sajnos sokszor azt látja, hogy régebbiek sincsenek feldolgozva, pontosan azért, mert elmaradnak az ehhez szükséges nagyon fontos lépések.
A pszichológus úgy véli, az emberek nem pontosan értik, hogy az emlékezésnek nem feltétlenül kell fájdalmas emlékek előhozásával járnia. Sokkal inkább az elhunytról kellene megemlékezni, aminek nem kell fájdalommal járnia. A szerettünknek volt egy élete, és annak a halál vagy a betegség csak egy kis részét képezi, van tehát nagyon sok egyéb is, amire emlékezhetünk.
Az előrehaladott gyász során megtörténik a feldolgozás, az elhunytra már nemcsak fájdalommal emlékezünk vissza, hanem mindazzal, amit nekünk ő jelentett.
Bármikor történt is azonban a gyászesemény, ehhez a ponthoz egy záros határidőn belül el kell jutni. Ha ez nem történik meg, akkor az egy megrekedt gyász, ez pedig akármeddig eltarthat – mondta Révész Renáta Liliána elmondta. Vagyis ha valakinek a november elseje egy fájdalmas sebeket felszaggató esemény, akkor ott nem történt meg a valódi feldolgozás.
A pszichológus szerint a társadalmi kommunikáció szomorú ünnepként kezeli ezt a napot, holott az emlékezésnek alapvetően nem feltétlenül kellene szomorúnak lennie. Ez nem csak egyéni szintű tévedés, elcsúszás, hanem társadalmi szinten egyszerűen nem tudunk mit kezdeni a halál tényszerűségével. Mint mondta, a régiek pont ezért hangoztatták, hogy a halál nem győz le minket, még akkor sem, ha elkerülhetetlen, mert emlékezünk az elhunytra. Azért terítünk meg neki, azért mondatunk misét érte, mert még mindig fontos nekünk.
„Ő maga, az elhunyt szerettünk a fontos, nem a szomorúság, nem a vele kapcsolatos fájdalmak”
– mutatott rá.
Azzal kapcsolatban, hogy gyermekeket érdemes-e ilyenkor kivinni a temetőbe, azt felelte, hogy tulajdonképpen ott ilyenkor nem történik semmi olyan, ami esetleg káros lehetne, pláne megemlékezéskor. Sőt, szerinte kifejezetten fontos lenne, hogy beszéljünk velük a rokonainkról, említsünk meg egy emléket róluk, ami neki is fontos. A felmenők tisztelete minden kultúrának fontos eleme volt, ezért gyökértelen, aki semmit sem tud a felmenőiről, a nagyszüleiről, esetleg a dédszüleiről. Szerinte ezeknek a történeteknek kincseknek kellene lenniük, ráadásul sokszor kifejezetten izgalmasak is. Úgy véli, nem arról kell beszélni, hogy a szerettünk hogyan halt meg vagy miben, hanem arról, hogy milyen ember volt, mi mindent csinált, mi az, ami miatt mi kötődünk hozzá, és ami miatt fontos, hogy most ellátogatunk a sírjához és megemlékezünk róla.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
