Istenem, add, hogy kilencedike után újra kinyisson az IKEA. Persze, persze, legyen mindenki egészséges; aki beteg, gyógyuljon meg, ürüljenek ki a kórházak.
De arra a nagyobbítható étkezőasztalra tényleg szükségünk van. Annyi mindenről lemondtunk már, annyi mindent megvontak tőlünk, annyi mindent megvontunk magunktól, annyiszor mondtuk, hogy rendben, a nagyobb jó érdekében begubózunk, összehúzzuk magunkat – szóval legalább azt add, hogy szűk hatan kényelmesen leülhessünk együtt ahhoz az asztalhoz. Amit azért vétel előtt jó lenne fizikailag is körbejárni, mennyire stabil, hogy bírja a terhelést. Elfér-e a közepén az az adventi koszorú, amihez a fenyőgallyakat tegnap forgácsoltuk le a lehető legkíméletesebb módon elmúlt karácsonyok gyökeres, utóbb kiültetett fáinak aljából, miközben a kora délutáni ólomszürke ég alatt nyakunkba csorgott a jeges eső. (Ezt ne vedd panasznak; szeretném hinni, hogy az időjárás egyszerűen csak időjárás. És bocsásd meg a mi mindennapi szarkazmusunkat. Mi pedig hálát adunk azért, hogy idén erre, mármint a koszorús DIY-kodásra ismét lazán jutott idő.)
Add még, hogy legalább az omikron elkerüljön minket. Hogy rosszabb már tényleg ne legyen. És atyaég, nehogy bezárjanak az iskolák! Tudod, viszonylag leleményes, önmaga elfoglalására, szórakoztatására alapvetően képes felnőtt emberként sem könnyű elviselni ezt az ismétlődő ingermegvonásos kísérletet. Gyerekként, kis- vagy nagykamaszként maga a gyötrelem. Azt pedig te sem kívánhatod, hogy hetekig, hónapokig az legyen a nap fénypontja, amikor leülhetnek szörnyekre lövöldözni a képernyő elé. (És kérlek, azt a fenyegetést, hogy oké, akkor áram sem lesz, tényleg felejtsük el. Mi lenne így például a fényfüzérekkel, nem igaz?)
De visszatérve az eredeti tárgyunkhoz, az asztalhoz – igazság szerint kellene egy új étkészlet is. Mindig megbecsültük, amink volt, de ami volt, annyira foghíjassá vált az évek alatt, hogy az már szégyen. És ha nem nyitnak ki újra a lakberáruházak, akkor marad a látatlanban rendelés. Meg a tompa lelkifurdalás, hogy az elmúlt másfél év alatt közelebbi kapcsolatot ápoltunk az ilyen-olyan csomagokkal érkező futárszolgálatos srácokkal, mint azokkal a szeretteinkkel, akiktől elválaszt egy-egy határ. Mert megrendelni gyakran muszáj volt, ellenben igen ritkán tűntek megfelelőnek a körülmények, hogy ide-oda utazgatva megkockáztassuk a személyes találkozást. Add, hogy azok a szeretteink, akik távol vannak tőlünk, biztonságban legyenek, szeretettel gondoljanak ránk. (Ugyanez vonatkozzon a futárszolgálatos srácokra is.)
Mit is kérhetnék még…? Jut eszembe, lehetne tenni valamit annak érdekében, hogy kedves polgártársaink az ünnepek közeledtével ne rabolják le eszetlenül a boltok polcait? Nem szokásunk a felhalmozás, így nekünk adott időben lenne szükségünk egy kis káposztára, húsra, halra (datolyára és mogyoróvajra) stb. Ha nem kapunk, akkor vega szusit eszünk, de az már milyen dolog?
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
