A Magyar Narancs című ellenzéki újság az alábbi hírrel örvendeztette meg olvasóit – és a „megörvendeztetés” sajnos esetünkben most is szó szerint értendő, és biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ezt kikérné magának. Érdemes az írást végig idézni:
„Sajátos módját választották a járvány elleni küzdelemnek az önkéntesek
A járványügyi helyzetre való felkészüléssel elégedetlen Békés megyei, magukat a nyilvánosság előtt megnevezni nem kívánó önkéntesek szájmaszkok készítésébe fogtak. Azt nem is akarják véka alá rejteni – nehéz is volna! –, hogy munkájuknak és terméküknek üzenetértéke is van.
A névtelenséget kérő önkéntesek egyike narancs.hu-nak elmondta, hogy kapacitásaik korlátozottak. Ennek ellenére a Viharsarokban, az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozóknak, valamint minden, a parlamentben ellenzékiként dolgozó képviselőnek is felajánlják és eljuttatják terméküket, akár már a törvényhozás jövő heti ülésének idejére is.”
S mivel ebből nem derül ki, mi is a „politikai üzenet”, hát álljon itt örök mementóként: az „önkéntesek” ezekre a maszkokra azt nyomtatták rá, hogy O1G. Történt mindez azon a napon, amikor három millió maszk érkezett Kínából (valamint védőruhák tízezrei, lélegeztetőgépek), s miután egészen pontosan tudható, miből mennyi áll rendelkezésre.
Tényleg van az emberi hitványságnak és aljasságnak az a foka, amiről szinte lehetetlen emberi nyelven szólni.
Ez az a szint.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ezek a „névtelenséget kérő” valakik (ezt a kérésüket mondjuk megértem), nem pusztán remek viccnek tartják saját akciójukat, hanem a politikai véleménynyilvánítás szabadságának, demokráciának, egyfajta politikai akciónak, amely szerintük nem csupán nagyszerű és legitim, hanem nagyon bátor is. Bátorságuk amúgy pont a névtelenségig terjed. Nyilas és ávós házmesterek, amint éppen megírják névtelen levelüket a hatóságnak a házban bujkáló zsidóról meg az árurejtegető kulákról. Ebből következően a „politikai üzenet” tökéletesen illik lelki világukhoz is, szellemi képességeikhez is.
És bár gyakran áltatjuk magunkat azzal, hogy ez a lelki világ, ez a szellemi képesség, s leginkább ez az erkölcsi rothadtság valami újdonság, magunknak teszünk szívességet, ha belátjuk, ez egyidős az emberrel. S ha az előbb azt állítottuk, hogy az emberi hitványság és aljasság ezen fokáról szinte lehetetlen emberi nyelven beszélni, akkor forduljunk a zsenikhez, akik –velünk ellentétben- minderről a legcsodálatosabb emberi nyelven szóltak, örök érvénnyel. Például Arany János a Toldiban, amikor Györgyöt jellemezte. Nézzük csak, amikor György váratlanul megérkezik a szülői házhoz, öccse, Miklós pedig szintén hazaér:
7
György az édesanyját hidegen köszönté,
Bár ez a lelkét is majd elébe önté!
„Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.
Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.
„Szénát hord szegényke künn a béresekkel,
Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: „Nem kell!”
Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,
Mintha a szivébe nagy kést mártanának.
8
Nem kell? – Ím azonban kelletlen, hivatlan
A fiú betoppan; szive égő katlan,
Belsejét még most is fúrja és faragja
Szégyenítő búja, búsító haragja.
Mégis, mindamellett – mily Isten csodája! –
Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:
Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,
Valami – nem tudom én azt kimondani.
9
Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,
Karja ölelésre nyílik akaratlan;
De az eltaszítja testvérét magától,
Gőgösen fordul el jó atyjafiától.
A szegény anyának könny tolul szemébe,
Kőszívű fiának sírva lép elébe,
Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,
Ott reménykedik, de György korholja durván:
10
„Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,
Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;
Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,
Majd derék fajankó válik úgy belőle.
Most van a dandárja[1] réten a munkának,
De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;
Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,
S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.
11
„Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:
Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,[2]
Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,
Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.
Most tehetd ablakba: húsa és kövére
Szépen nő naponkint anyja örömére…
(…)
Itt és így tárul fel előttünk Arany János zsenijének villanófényénél az emberi aljasságnak az a foka, amelyet a „viharsarki” „névtelenek” képviselnek.
De ha már belevágtunk, járjunk a végére a jellemtelenségnek és hitványságnak. Az elfogyasztott lakoma után ez történik Toldi Lőrinc házában:
2
Toldi György meg, amint torkig itta-ette,
Egy öreg karszékbe úr-magát vetette,
És az eresz alól gyönyörködve nézi,
Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;
Majd, midőn meglátta a telek lábjában
Ülni öccsét Mikóst nagy-busan magában,
Föltámad lelkének szennyes indulatja,
S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:
3
„Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,
Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;
Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?
Meg kell a palánkot döngetni körűle!”
4
Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,
Kaptak a beszéden a szilaj legények,
Döng a deszkabástya Miklósnak megette,
Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette.
Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,
Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,
Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,
Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.
5
Toldi tűr azonban, bárha nem békével;
Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;
Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,
Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.
Mert e nép eperszem volna haragjának,
Bosszuló karjától úgy elhullanának,
Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,
Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.
6
Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,
Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;
Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,
Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.
De, midőn egy dárda válla csontját érte,
Iszonyatosképen megharagutt érte,
S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,
Toldi György bosszantó népe közé dobta.
7
Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?
Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?
Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!
Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!
Elvadulsz, elzüllöl[1] az apai háztól,
Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:
Ki egyet agyarral halálosan sérte,
Ugy aztán kimarta őt a többi érte.
8
Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,
Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:
Mint olajütőben szétmállott a teste,
És az összetört hús vérolajt ereszte.
Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,
Két szemét halálos hályog eltakarta,
S aki őt eloltá, az a veszedelem
Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.
9
György haragja pedig lészen rendkivűli,
Mert vitéz szolgáját igen keserűli.
Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,
Kit hogy elveszessen, most esik kezére.
Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,
Eltakarja törvény és igazság örve,
És, hogy öccsét bíró hírivel megrontsa,
El kell fogni nyomban, az kemény parancsa.
A mai Toldi Györgyök maguk varrta maszkokkal kedveskednek a hozzájuk hasonlóknak. Dárdát, malomkövet nem bírnának felemelni.
Malomkövet mi sem.
De azért ha valaki tudja, kik ezek, ne rejtse véka alá tudását. Biztos vagyok benne, hogy ott Békésben ismeri valaki a rókalelkűeket. Fedje fel őket, bátran. S majd adott alkalommal felkeressük őket, hogy megajándékozzuk valamennyit egy életre szóló találkozás örömével.
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
