POLITIKAI ÜZENET (Némi irodalmi kitérővel)

POLITIKAI ÜZENET  (Némi irodalmi kitérővel)

A Magyar Narancs című ellenzéki újság az alábbi hírrel örvendeztette meg olvasóit – és a „megörvendeztetés” sajnos esetünkben most is szó szerint értendő, és biztosak lehetünk benne, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ezt kikérné magának. Érdemes az írást végig idézni:

„Sajátos módját választották a járvány elleni küzdelemnek az önkéntesek

A járványügyi helyzetre való felkészüléssel elégedetlen Békés megyei, magukat a nyilvánosság előtt megnevezni nem kívánó önkéntesek szájmaszkok készítésébe fogtak. Azt nem is akarják véka alá rejteni – nehéz is volna! –, hogy munkájuknak és terméküknek üzenetértéke is van.

A névtelenséget kérő önkéntesek egyike narancs.hu-nak elmondta, hogy kapacitásaik korlátozottak. Ennek ellenére a Viharsarokban, az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozóknak, valamint minden, a parlamentben ellenzékiként dolgozó képviselőnek is felajánlják és eljuttatják terméküket, akár már a törvényhozás jövő heti ülésének idejére is.”

S mivel ebből nem derül ki, mi is a „politikai üzenet”, hát álljon itt örök mementóként: az „önkéntesek” ezekre a maszkokra azt nyomtatták rá, hogy O1G. Történt mindez azon a napon, amikor három millió maszk érkezett Kínából (valamint védőruhák tízezrei, lélegeztetőgépek), s miután egészen pontosan tudható, miből mennyi áll rendelkezésre.

Tényleg van az emberi hitványságnak és aljasságnak az a foka, amiről szinte lehetetlen emberi nyelven szólni.

Ez az a szint.

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ezek a „névtelenséget kérő” valakik (ezt a kérésüket mondjuk megértem), nem pusztán remek viccnek tartják saját akciójukat, hanem a politikai véleménynyilvánítás szabadságának, demokráciának, egyfajta politikai akciónak, amely szerintük nem csupán nagyszerű és legitim, hanem nagyon bátor is. Bátorságuk amúgy pont a névtelenségig terjed. Nyilas és ávós házmesterek, amint éppen megírják névtelen levelüket a hatóságnak a házban bujkáló zsidóról meg az árurejtegető kulákról. Ebből következően a „politikai üzenet” tökéletesen illik lelki világukhoz is, szellemi képességeikhez is.

És bár gyakran áltatjuk magunkat azzal, hogy ez a lelki világ, ez a szellemi képesség, s leginkább ez az erkölcsi rothadtság valami újdonság, magunknak teszünk szívességet, ha belátjuk, ez egyidős az emberrel. S ha az előbb azt állítottuk, hogy az emberi hitványság és aljasság ezen fokáról szinte lehetetlen emberi nyelven beszélni, akkor forduljunk a zsenikhez, akik –velünk ellentétben- minderről a legcsodálatosabb emberi nyelven szóltak, örök érvénnyel. Például Arany János a Toldiban, amikor Györgyöt jellemezte. Nézzük csak, amikor György váratlanul megérkezik a szülői házhoz, öccse, Miklós pedig szintén hazaér:

 

7

 

György az édesanyját hidegen köszönté,

Bár ez a lelkét is majd elébe önté!

“Hát a másik hol van?” fanyalogva kérdi.

Senki sem hinné, hogy kedves öccsét érti.

   “Szénát hord szegényke künn a béresekkel,

Hívatom -” de György úr ezt rikoltja: “Nem kell!”

Nem kell! és e két szó úgy esik anyjának,

Mintha a szivébe nagy kést mártanának.

 

8

 

Nem kell? – Ím azonban kelletlen, hivatlan

A fiú betoppan; szive égő katlan,

Belsejét még most is fúrja és faragja

Szégyenítő búja, búsító haragja.

   Mégis, mindamellett – mily Isten csodája! –

Egy zokszót sem ejt ki Toldi Györgyre szája:

Lelke gyűlölségén erőt vesz valami,

Valami – nem tudom én azt kimondani.

 

9

 

Amint látja Györgyöt hirtelen, váratlan,

Karja ölelésre nyílik akaratlan;

De az eltaszítja testvérét magától,

Gőgösen fordul el jó atyjafiától.

   A szegény anyának könny tolul szemébe,

Kőszívű fiának sírva lép elébe,

Reszkető ajakkal, keze fejét gyúrván,

Ott reménykedik, de György korholja durván:

 

10

 

“Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,

Ójad fúvó széltül drága gyermekedet;

Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,

Majd derék fajankó válik úgy belőle.

   Most van a dandárja[1] réten a munkának,

De foga nem fűlik ahhoz e gazdának;

Mint kopó, megérzi a zsíros ebédet,

S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet.

 

11

 

“Így sirattad mindig, én ha mondtam néha:

Nem válik belőle semmi, csak nagy léha,[2]

Hogy parasztnak is rossz, lebzsel készakarva,

Noha birna dolgot, mert erős, mint marha.

   Most tehetd ablakba: húsa és kövére

Szépen nő naponkint anyja örömére…

Hírdetés

(…)

 

Itt és így tárul fel előttünk Arany János zsenijének villanófényénél az emberi aljasságnak az a foka, amelyet a „viharsarki” „névtelenek” képviselnek.

De ha már belevágtunk, járjunk a végére a jellemtelenségnek és hitványságnak. Az elfogyasztott lakoma után ez történik Toldi Lőrinc házában:

 

2

 

Toldi György meg, amint torkig itta-ette,

Egy öreg karszékbe úr-magát vetette,

És az eresz alól gyönyörködve nézi,

Hogyan játszadoznak csintalan vitézi;

   Majd, midőn meglátta a telek lábjában

Ülni öccsét Mikóst nagy-busan magában,

Föltámad lelkének szennyes indulatja,

S nagyfejű legényit ily szókkal biztatja:

 

3

 

“Hé fiúk! amott ül egy túzok magában,

Orrát szárnya alá dugta nagy buvában;

Gunnyaszt, vagy dög is már? lássuk, fölrepűl-e?

Meg kell a palánkot döngetni körűle!”

 

4

 

Mint kutyák közé ha nyulfiat lökének,

Kaptak a beszéden a szilaj legények,

Döng a deszkabástya Miklósnak megette,

Miklós a kudarcon ,búskodik’ felette.

   Mert fölérni könnyű, könnyű nemcsak ésszel,

Hanem ököllel is, és megfogni kézzel,

Hogy csak őt bosszantja mind e vastag tréfa,

Mely ugyan fejétől sem járt messze néha.

 

5

 

Toldi tűr azonban, bárha nem békével;

Birkozik nagy lelke fellázadt dühével;

Majd meggyőzi magát s megvetéssel tűri,

Szolganép belőle a csúfot hogy űzi.

   Mert e nép eperszem volna haragjának,

Bosszuló karjától úgy elhullanának,

Mint a Sámsonétól, kiről írva vagyon,

Hogy ezer pogányt vert egy álcsonttal agyon.

 

6

 

Tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette,

Azzal álla bosszút, hogy csak fel sem vette;

Úgy mutatta, mintha nem is venné észre,

Fülét sem mozdítá a nagy döngetésre.

   De, midőn egy dárda válla csontját érte,

Iszonyatosképen megharagutt érte,

S melyen ült, a malomkő-darabot fogta,

Toldi György bosszantó népe közé dobta.

 

7

 

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?

Fuss, ha futhatsz, Miklós! pallos alatt fejed!

Víz sem mossa rólad le a gyilkos nevet!

   Elvadulsz, elzüllöl[1] az apai háztól,

Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:

Ki egyet agyarral halálosan sérte,

Ugy aztán kimarta őt a többi érte.

 

8

 

Elrepült a nagy kő, és ahol leszálla,

Egy nemes vitéznek lőn szörnyű halála:

Mint olajütőben szétmállott a teste,

És az összetört hús vérolajt ereszte.

   Vérit a poros föld nagy-mohón felnyalta,

Két szemét halálos hályog eltakarta,

S aki őt eloltá, az a veszedelem

Mindenik bajtársnak fájt, csak ő neki nem.

 

9

 

György haragja pedig lészen rendkivűli,

Mert vitéz szolgáját igen keserűli.

Másfelől örül, hogy gyilkos a testvére,

Kit hogy elveszessen, most esik kezére.

   Most ravasz szándékát, melynek úta görbe,

Eltakarja törvény és igazság örve,

És, hogy öccsét bíró hírivel megrontsa,

El kell fogni nyomban, az kemény parancsa.

 

A mai Toldi Györgyök maguk varrta maszkokkal kedveskednek a hozzájuk hasonlóknak. Dárdát, malomkövet nem bírnának felemelni.

Malomkövet mi sem.

De azért ha valaki tudja, kik ezek, ne rejtse véka alá tudását. Biztos vagyok benne, hogy ott Békésben ismeri valaki a rókalelkűeket. Fedje fel őket, bátran. S majd adott alkalommal felkeressük őket, hogy megajándékozzuk valamennyit egy életre szóló találkozás örömével.


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »