Orbán Viktor az önkormányzati választások estéjén „győzelmi” beszédében – a kampány során hangoztatott retorikával ellentétesen – arról szólt, hogy készen áll az együttműködésre. Az „érzékeny veszteségeket elszenvedő” kormánypártok képviselőinek írt levelében már arra hívta fel az érintettek figyelmét, hogy ha egyes testületekben kisebbségbe is szorultak, ők az „országépítők” („a haza nem lehet ellenzékben” analógiájára).
A kormánypárti országos választási sikersorozat megtörésével kétségtelenül új helyzet állt elő: a kormánypártok támogatottsága ugyan nem bicsaklott meg, mégis, az előzetes várakozásokhoz képest az ellenzék túlnyerte magát.
Ez olyan politikai társbérleteket eredményezett, amelyeknek a száma, településméret szerinti jelentősége miatt a kampány során belengetett, fejlesztési forrásokkal való zsarolás, példastatuálás megnehezült. Az ellenzéki vezetésű települések hálózatosodása további politikai garanciákat jelenthet a „kivéreztetési” forgatókönyvekkel szemben.
A Fidesz egy olyan helyzetben találta magát, amihez egyelőre nincsen „megoldó képlete”. A politikai célok adottak, de a centrális erőtér megbomlását eredményező ellenzéki technikai együttműködés és a kormánypárti tematizáló képesség meggyengülése következtében kialakult helyzethez még nem sikerült hozzáigazítani sem a kommunikációs stratégiát, sem letisztázni a viszonyrendszert és a játékszabályokat.
Amit most látunk leginkább a kormány-főváros viszonyában, az a partnerség lehetőségének, a szerepleosztásnak az erőpróbája. Ha politikai konszolidációval, újfajta kormányzati attitűddel számolni hiú ábránd is marad, az együttműködés „üzemszerű minimumára” mindenképp szükség lesz.
A kormányoldalról érzékelhető a kettős beszéd és a megosztási kísérlet, az ellenzéki oldalról pedig egy egységteremtési és erődemonstrációs törekvés – konstruktívan tálalva, de kihasználva a megszerzett zsarolási potenciált.
Az első Orbán-kormány alatt, erősebb politikai verseny, sok szempontból turbulensebb közéleti viszonyok mellett már volt példa egy elmérgesedett kormány-főváros viszonyra, amiből valójában egyik fél sem profitált sokat. Igaz, a Fidesz akkoriban még polgáribb arcát mutatta, és az önkormányzatiság is jobb bőrben volt a hatalomkoncentráció alacsonyabb foka, a szélesebb önkormányzati hatáskörök és az erősebb lobbierő miatt. Egy nyílt háborúskodás azonban ma sem lehet érdeke egyik félnek sem.
Az önkormányzatok a fejlesztési támogatásokon (a működési támogatásokon keresztül is) kiszolgáltatottak a központi kormányzatnak. Csakúgy mint a hitelfelvételi ellenjegyzésen vagy éppen a közjogi feltételék esetleges módosításán keresztül. Például az iparűzési adóbevételek közösségi közlekedésre fordításának kormányzati megkötése rögtön rá is mutat egy neuralgikus pontra, hiszen e terület finanszírozási igényének kielégítése már a „színre színt” időszakban (a fővárosban Tarlós-éra) sem volt zökkenőmentes.
Nem véletlen, hogy az új főpolgármester által sokszor emlegetett „szabad városok paktuma” épp ezt a fejlesztéspolitikai függőségi viszonyt igyekszik kikerülni az EU-s források közvetlen (kormány közbeiktatása nélküli) lehívásának megteremtésével – az erősebb brüsszeli lobbierő érdekében – a jogállami kritériumra hivatkozva. Emellett pedig arra a kormányfővel kötött ‘gentlemen’s agreenent’-re hivatkozik (ennek tartalmát kormányhatározatok formájában is szívesen látná), ami jóhiszeműséget és az önkormányzati autonómiával járó döntési szabadságot irányoz elő.
A kormány képviselői többször megjegyezték: mintegy 4 ezer milliárd forintnyi fejlesztés van folyamatban/függőben Budapesten. Ez a volumen is mutatja, hogy gazdasági, társadalmi, politikai szempontból sem mellékes, mi lesz e projektek sorsa. Az jól érzékelhető, hogy a kormány a korábbi gyakorlatnak megfelelően igyekszik meghatározni a kínálati oldalt, míg az ellenzékivé vált városvezetés politikai, szakpolitikai, városkoncepciós feltételek támasztásán keresztül, keresleti oldalról befolyásolná a nagyprojektek megvalósítását.
A célok nem összebékíthetetlenek (ahogyan az atlétikai világbajnokság 2023-as rendezése ügyében rendelt, a napokban publikált közvélemény-kutatás eredményei is mutatják), ám ez csak akkor járható út, ha erőpolitizálás és ultimátum-párbaj helyett van tere olyan kompromisszumoknak, amelyek folytán az összes érintett magáénak érezheti e beruházásokat, vállalásokat.
Ez egy politikai sakkjátszma is egyben, amelyben a kormány a partnerség hangoztatása mellett igyekszik azt a narratívát erősíteni, hogy az ellenzéki városvezetés nyitott kapukat dönget, nem kellően kompromisszumkész, vagyis pártpolitikai célok mentén, felelőtlenül jár el, hiszen közhasznú fejlesztéseket sodor veszélybe, illetve hiúsít meg.
Ehhez társul egy narratívagyártási kísérlet is, aminek lényege, hogy a másik fél csapjon rá előbb a kinyújtott kézre. Ez hivatkozási alappá válhat a későbbiekben.
Elmondható, hogy a politikai társbérlet technikai működőképessége a közeljövőben dől el, és e viszonyrendszer nagyban befolyásolja majd a kormánypártok és az ellenzék 2022-es esélyeit is.
A politikai tét túlmutat az egyes települések közigazgatási határain, beszéljünk akár a kormány-ellenzék relációról, akár az ellenzéken belüli szereplők együttműködési, településvezetési-üzemeltetési képességeiről. Utóbbi tényezők nem elhanyagolhatóak a kormányképesség szempontjából sem.
Az ellenzék, az egyes ellenzéki szereplők számára a fő kérdés az, sikerülhet-e a következő három, illetve öt évben meggyőző politikai teljesítményt felmutatni, vagyis maradandót építeni egy aknamezőn.
A szerző politológus.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
