Néhány éve még csak a magyar liberálisok akarták megmondani, hogy milyennek kell lennie egy igazi konzervatívnak, jobboldalinak.
Olyan méretű és olyan mértékű kommunikációs háború alakult ki mind Magyarországon, mind a modern világban mindenütt, amelynek füstje mára már teljesen képes elfedni nemcsak a társadalmi, hanem a fizikai valóságot is. Ma már a kommunikációs térben nem jelennek meg tények, csak ténynek álcázott befolyásoló eszközök. Egy közölt ténnyel kapcsolatban csak abban lehetünk biztosak, hogy a közlő olyan ténynek álcázott tartalmat közöl, amelynek a befogadóra tett hatása megfelel az érdekeinek, illetve a megbízója érdekeinek.
Hasonlóan a vélemények sem vélemények már, hanem célorientált befolyásoló eszközök, amelyek azt az illúziót hivatottak szolgálni, hogy léteznek valódi emberek, akiknek ez az igazi véleménye.
Ezek a „tények” már csak a kommunikációs térben tények, de nem reflektálnak a valóságra.
Ilyen „tény” volt például az is, amit a Politico véleménycikke akart belehelyezni a köztudatba, miszerint „Orbán Viktor erélyesen támogatja Ukrajna Oroszország általi lerohanását”.
Ha Orbán Viktor vagy a hivatalos magyar diplomácia ilyeneket mondott volna, azon a napon felfüggesztették volna Magyarország NATO-tagságát.
Még a magyar ellenzéki sajtó nagyobb része sem merte átvenni a mondatot, inkább az elhagyás technikájával élve szemlézte az egyéb csúsztatásokból összerakott politikai támadást. A baj csak az, hogy ez a nyilvánvaló hazugság egy állítólagos mértékadó lapban megjelenve hivatkozási alappá válik, mint milliónyi társa és egy alternatív politikai univerzumot hoz létre, amelyben a valóságos migránsok versengenek olyan állításokkal, hogy csak menekültek vannak.
Ez így persze nyakatekerten hangzik, és az emberi kommunikáció történetében, legyen az szájhagyomány, pergamen vagy kőnyomatos újság, esetleg közösségi oldal, ez mindig is így volt valamennyire. A hazugság megmarad.
Volt azonban egy nagyon lényeges különbség, mégpedig az, hogy a közelmúltban még volt valóság, amelyben az emberek ellenőrizni tudták legalábbis az állítások egy részét. Az emberek többé-kevésbé beláttak a lokális valóságuk minden zegzugába. Az őket érő kommunikációs hatásokat (nem csak a pőre információkat) össze tudták vetni a mindennapi tapasztalattal. Ez a mindennapi tapasztalat pedig képes volt felülírni általában a valósággal össze nem egyeztethető, befolyásolásra törekvő kommunikációt.
A szocializmust át- és túlélői még felidézhetik, hogy a teljes egészében pártirányítás alatt álló magyar média működtetőinek szándékai ellenére hogyan „tájékoztatta” a lakosságot. Néhány év alatt megtanultuk, hogy miben hazudik szimplán, mit hamisít meg és mit hallgat el nemes egyszerűséggel a pártállam médiagépezete.
Már a hetvenes évek közepére beállt az az állapot, hogy a sulykoláson kívül a valóságot önállóan értékelő emberek viszonylag precíz tájékoztatást kaptak a „sorok között olvasva” a rendszer szándékairól és módszereiről, illetve közvetlen céljairól. Egy viszonylag stabil társadalomban és rendszerben, stabil sajtóviszonyok között, a politikai állandóság korában, amikor a mindennapi valóság viszonylag könnyen megismerhető volt, aki vette a fáradságot, az pontosan tudhatta, hogy mi történik valójában.
Ez Nyugaton is így volt, azzal a különbséggel, hogy a profitorientált kereskedelmi média ott hamarabb falta fel a tömegkommunikációs teret és cserélte le a társadalmi nyilvánosságot fogyasztói nyilvánosságra. De Nyugaton az ezredfordulóig a média valóságképe és a köznapi, utcai valóságérzékelés teljesen egybeesett, és a politikai kommunikáció is kénytelen volt a kényelmetlen valóságra reflektálni.
Az internet és a közösségi média totalitássá válásával azonban egy teljesen új folyamat vette kezdetét, a valóság kezdett beköltözni a virtualitásba, mert az emberek egyre inkább nem saját (fizikai valóságról szóló) tapasztalatuknak hisznek, hanem a mesterségesen létrehozott tény- és véleményuniverzumban tapasztaltaknak. A valóságos és a kommunikációs térben szerzett tapasztalatok aránya nagyon durván eltolódott az utóbbiak irányába.
Ugyanakkor a befolyásolás eszközei nem változtak, azok ugyanannyira hatékonyak, viszont a választás illúziója adott. A tartalomfogyasztók jelentős többsége már csak a saját univerzumából tájékozódik, de nemcsak az ellentétes véleményektől van elzárva, hanem a valóságtól is.
A brüsszeli „valóságban” azonban nem ellenőrzik egy miniszterelnöknek tulajdonított hamis kijelentés valóságtartalmát, hanem felhasználják. A propaganda lényege mindig a valóság elfedése, ha a hazugságnak hatalmas a virtuális térben a látszólagos támogatottsága, akkor a valóságot leíró és igaz kommunikáció is propagandává silányul a harcban, mert ez a hazugok érdeke.
Harminc éve még „valóságértelmezések” között folyt a politikai küzdelem, most ott tartunk, hogy az Európai Néppárt egy képviselője szélsőliberális hazugságokat terjeszt egy másik néppárti politikusról, ám az Európai Néppártban nem kell attól tartania, hogy emiatt retorziók érik. Az Európai Néppárt berkein belül folyik már ez a „valóságharc”, a pártcsoport annyira meggyengült, hogy halálos ellenségei teljesen nyugodtan folytathatnak propagandát ellene belülről.
Látnunk kell, hogy az Európai Parlamentben, a brüsszeli politikában a valóság már régóta az utóvédharcát vívja. A mértékadó sajtó rég eltűnt, nem vitatkozni akarnak velünk, hanem le akarnak bennünket győzni és el akarnak tüntetni. Az ő finom eufemizmusukkal élve, ki akarnak bennünket zárni a diskurzusból.
Különbséget kell tennünk a propaganda és a politika között. Európában ma sok kormány nem engedheti meg magának, hogy a sajtó, amely mint tudjuk, szinte mindig liberális, azt a valóságérzékelést erősítse meg, amelyet a választópolgár a mindennapi életében tapasztal. A kormányok nem politizálhatnak, csak erőből propagandát folytatnak, és közben persze „populizmussal” vádolják azokat, akik az emberek véleményét figyelembe véve politizálnának. Mindenféle vitát lehetetlenné tesz az, hogy a legnyilvánvalóbb tényekben sincs megegyezés, sőt lehetőség sem a megegyezésre a konzervatívok és a liberálisok között.
Néhány éve még csak a magyar liberálisok akarták megmondani, hogy milyennek kell lennie egy igazi konzervatívnak, jobboldalinak, most már európai szinten is elkezdődött ez a kampány, amelynek során a liberálisok akarják megmondani azt, ki lehet az Európai Néppárt tagja.
1945 után pontosan ez volt a magyar kommunisták taktikája, mindig meghatározták, kit kell a jobboldali ellenzéki pártoknak eltávolítani maguk közül. Aztán, ha nem ment önként, akkor jött a fekete autó. Az átlagember szabad véleménynyilvánítási jogát már korlátozzák, nincs messze az az idő, amikor a szabad pártválasztásra vonatkozó joga is veszélybe kerül majd.
Le kell szögeznünk, van értelmesen felmérhető valóság, és ami a legfőbb, a mi bázisunk azokból áll, akik ebben a valóságban akarnak élni. Nekik nem propaganda kell, hanem olyan megoldások, amelyek igazán működnek, és olyan kormány, amellyel egyformán látják a valóságot. Választást nyerni viszont egyszerre kell a valóságban és a virtuális valóságban is, mert az európai országok lakosságának egyre nagyobb része már évek óta és egyre inkább ott él.
A jó kormányzás már nem elég, a valóság már nem elég. A valódi beszélgetésbe, a valódi létezésbe kell visszarántanunk azokat, akikkel elhitették, hogy egy propagandafénykép a vízbe fulladt migráns kisfiúról maga a valóság.
Botond Bálint
A szerző szociológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
