(…) Szlovák, szerb és román szempontból a dualista [osztrák-magyar] állam megítélését a nemzetiségi kérdés határozza meg. A magyar politikai elit többsége, annak hatása alatt, mi történt az 1848-as szabadságharc idején (…), fellépett a nem magyar nemzetiségekkel szembeni előzékeny politika ellen.
Egyértelmű túlsúlyba került Magyarország központosított állammá történő átalakításának igyekezete, és ezt az államot egyetlen politikai nemzet, a magyar alkotta volna. Egyes magyar baloldali és liberális politikusok tiltakozását a többi magyar párt Szent István országával való hazárdírozásnak tekintette. Nem volt másról szól, csak az akkori kor bevált asszimilációs gyakorlatának bevezetéséről német és orosz példára a nemzetiségi kisebbségek kárára, amit egyébként a bolgárok és a románok is alkalmaztak.
(…) Az 1860-as években, amikor a magyar politikai életben Deák Ferenc, Eötvös József és Mocsáry Lajos jelentős helyet foglaltak el, sikerült átültetni egy nemzetiségi törvényt. Meg kellett volna nyugtatnia az ország nem magyar nemzetiségeit, és meg kellett volna őriznie az ország egységét és stabilitását, illetve magyar jellegét. A törvény nemzetiségi, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, a magyar politikai nemzet egyenrangú tagjának nyilvánított minden embert. A törvény lehetővé tette az adott nemzetiség anyanyelvének használatát az összes iskolában, településen és megyében.
A történelmi Magyarország politikai fejlődése azonban azon politikai pártok erősödését hozta el, amelyek a központosított, egynyelvű nemzetállam létrehozásán fáradoztak a többi nemzetiség rovására. A garanciákat nem tartalmazó nemzetiségi törvényeknek lényegében nem volt semmilyen hatása a nem magyar népek életére.
A magyar politikai körök homogenizációs törekvése szándékosan a nem magyar politikai elit eltörlésére irányult, likvidálni akarták a kulturális, gazdasági és művelődési csoportokat, melyeket az ország egységét veszélyeztető tényezőknek tartottak.
A dualizmus alatt jelentős mértékben államosították az iskolákat. Amíg az iskolákat a falvak, városok vagy az egyház tartotta fenn, dönthettek az oktatás nyelvéről. Mikor a magyar állam vált a fenntartóvá, bevezették a magyar nyelvet, mint az oktatás nyelvét. (…)
A mai Szlovákiára vetítve a történelmi Magyarország népszámlálási adatait, elmondható, hogy a szlovákok, pontosabb az anyanyelvüknek a szlovákot megjelölők száma, jelentős csökkenésbe kezdett. 1880-tól (…) 1910-ig a szlovákság száma csökkent: 1880 – 63,08 %, 1890 – 62,12 %, 1900 – 60,69 %, 1910 – 57,66 %. A magukat magyarnak vallók száma a mai Szlovákia területén pedig 21,1 százalékról (1880-as adat) 30,3 százalékra nőtt (1910-ben).
Az egy millió fős veszteséget nem lehet teljes egészében az asszimiláció és a magyarok számlájára írni, egy részéért a migráció felelős. A vizsgált 30 évben 300 ezer ember költözött ki.
A magyar nyelv elsajátítására tett erőfeszítések és sokrétű intézkedések ellenére a várt eredmény elmaradt. Főleg vidéken és Magyarország határvidékein még a 20. század elején sem beszélték az államnyelvet. Az 1900-as évek adatai szerint a magyarországi nem magyar nemzetiségűek 83 százaléka nem beszélte az államnyelvet.
Az agresszív asszimilációs politika és a nemzetiségek önkormányzatiságának bárminemű formájának durva elutasítása végeredményben nem vezetett Magyarország stabilizációjához. Épp ellenkezőleg, hosszú időre aláásta lakosainak hűségét Szent István koronájához. Az 1914 nyarán kitört háború ezt a folyamatot csak felgyorsította.
DennikN.sk, 1867: Vyrovnanie, po ktorom všetci napokon prehrali
Nyitókép: postoj.sk
A cikk az 1867-es kiegyezés szentesítésének 150. évfordulója alkalmából íródott.
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
