Hát igen, vannak Nagy Idők és vannak nagy pillanatok. És adjunk hálát a Sorsnak, hogy ismét részesei lehetünk.
Most, amikor hazánk nagyjai a lelküket teszik ki a magyar jövőért és szabadságért, amikor Hadházy felmászik a korlátra, amikor Kunhalmi elterül a folyosón a hatalom brutalitásától, amikor a megújult MSZP elnöke átmászik a kerítésen, amikor a galamblelkű Gréczy szintén, amikor Vadai felejthetetlen szavakkal (elég volt, elég volt, elég volt, elég volt, elég volt, elég volt, elég volt) lelkesíti a többmilliós tömeget, amikor Szél éjt nappallá téve küzd a demokráciáért, amikor Bangóné az életét is adná, hogy beolvassák a petíciót, amikor TGM vállán újra vörös zászló leng, amikor a szintén galamblelkű Gyurcsány forró teát oszt a nélkülözőknek, amikor ilyen egységbe forr az ország emeszpéstől-momentumostól-jobbikostól-dékástól-párbeszédestől-elempéstől, akkor könyörtelenül elénk tolul a már-már vádnak is beillő szörnyű, de megkerülhetetlen kérdés: miért alszunk és sunnyogunk, amikor hazánk nagyjai a lelküket teszik ki a magyar jövőért és szabadságért?
De mi csak sunnyogunk. Nem volt elég a külföld aggódása, Brüsszel jót akaró figyelmeztetései, Judith Sargentini őszinte féltése, Frans Timmermans bölcs tanácsai, Guy Verhofstadt szuggesztív hatása, nem beszélve a nemzetközi sajtóról, a civil szervezetekről, megannyi féltő és aggódó jóakaró (benevolentis) intésétől, hát nem volt elég.
Pedig meg kellene becsülni ezeket a nagy pillanatokat. Ott álltam apámmal a Kossuth téren 2002-ben a két választás között, aztán hazamentünk. Ott álltam apámmal 89-ben a Kossuth téren a viharban, amikor George Bush beszélt, aztán hazamentünk. Ott álltam apámmal 56-ban a Bem téren, aztán hazamentünk. Ott álltam apámmal 57 május elsején a Hősök terén, aztán hazamentünk. Ott álltam nagyapámmal a Kossuth téren, amikor Károlyit követelte a nép, aztán hazamentünk. Ott álltam nagyapámmal a Nemzeti Múzeumnál, amikor Petőfi szavalt, aztán hazamentünk. Ott álltam nagyapámmal a Vérmezőn, amikor Martinovicsékat, aztán hazamentünk. Ott álltam dédapámmal, amikor Budát visszafoglaltuk, aztán hazamentünk. Ott álltam ükapámmal, amikor izzott Dózsa György trónja, aztán hazamentünk. Ott álltam, amikor kihalt az Árpád-ház, ott álltam, amikor megkoronázták Szent Istvánt, ott álltam, amikor bejött Árpád, mindenütt ott álltam, de aztán mindig hazamentünk.
Most pedig itt állok és nem tudok hazamenni.
Eljött ismét a Nagy Idő. Hadházy a korláton, Gréczy a kerítésen, Kunhalmi a folyosó kövén, Vadai a színpadon, Gyurcsány a sátorban.
Márai a tengerben, Wass Albert a sírban, Ábel a rengetegben, Pisti a vérzivatarban, Herényi a Népszavában, Demeter az LMP-ben, Lendvai nyugdíjban, Sargentini Brüsszelben, Macron Párizsban, Ronaldo Torinóban, ének az esőben.
Most, amikor hazánk nagyjai a lelküket teszik ki a magyar jövőért és szabadságért, ki-ki korláton vagy kerítésen harcol a demokráciáért, be kéne fejezni ezt az ezer éve tartó mindig hazamenetelt.
Azonnal be kell olvasni azt a petíciót, azt az országunkat és világunkat megváltó kiáltványt és nem feladni. Nem abbahagyni, nem megfutamodni, nem visszakozni, nem hazamenni, hanem maradni.
Például a kerítésen, mindörökké. Secula seculorum.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
