Soha senki mást nem neveztek a futball királyának. O Rei, így hívták a brazilok, a Király. Az egyedüli embert, aki a férfi labdarúgás háromszoros világbajnoka. Pelé, azaz Edson Arantes do Nascimento 82 éves korában hunyt el.
„Minden, ami vagyunk, neked köszönhető. Végtelenül szeretünk. Nyugodj békében” – írta Pelé lánya a közösségi oldalán.
Az évek óta vastagbélrákkal betegeskedő Pelé november 30-án került kórházba. Rögtön felröppentek a hírek állapotának romlásáról, és kiderült: szívelégtelensége van és egész testére kiterjedő ödémát diagnosztizáltak nála.
1940. október 23-án született egy Três Corações nevű faluban, Minas Gerais államban. Apját João Ramos do Nascimentónak, édesanyját Céleste Arantesnek hívták. Az apa, aki Pelé első példaképe lett, Dodinho művésznéven futballozott, a Három Szív nevét viselő település csapatának legjobbja volt, ám a fia születése előtt fél évvel, 1940. március 9-én a São Cristovão elleni 90 percen elszenvedett sérülése megakadályozta abban, hogy leszerződjön a régió első számú klubjához, az Atlético Mineiróhoz.
A kezdetben Dicónak becézett gyermek négyéves volt, amikor a família Bauruba költözött, miután Dodinhót – a fájós térde dacára – az ottani Club Lusitana szerződtette.
/* (c)AdOcean 2003-2018, portfolio_hu.Infostart_2018.mobile_site.cikkek.banner_cikkozi_extra */
ado.slave(‘adoceanindexhuokdtbqijve’, {myMaster: ‘dBfmGy0C0lT8mfY5Mfg2WBNH8U_KL2dR9EYdt6o1mXz.47’,
onServerEmission: function(){document.getElementById(„y-adoceanindexhuokdtbqijve”).classList.add(„uysdfa6ds”);},
onServerEmissionEmpty: function(){}
});
A kisfiú figyelte a mérkőzéseket, szinte itta magába az édesapja mozdulatait, megpróbálta utánozni őket, és egy idő után már maga is végre tudta hajtani az ellesett cseleket az utca porában vagy a bitumenen. Tizenharmadik éves volt, amikor a családfő óhajára az akkor már a Bauru Atlético Clube nevet viselő egyesület leigazolta. Pelé a kék-fehér-feketék ifigárdájával megnyerte a városi bajnokságot, ott figyeltek fel rá. Edzője, az 1934-es vébén a brazil válogatottban szereplő Waldemar de Brito beajánlotta a Santos FC-hez. A kisfiú inkább a riói Vasco da Gamához szeretett volna kerülni, míg az apja a Flamengóhoz irányította volna.
Végül dona Celeste döntött, a Bauruhoz legközelebb eső városba engedte el a fiát, Santosba.
Pelé 1956. augusztus 8-tól számított a Santos FC futballistájának. Szeptember 7-én játszotta az első mérkőzését, 7:1-re diadalmaskodtak a Santo Andréba való (tehát nem a „nagy”) Corinthians FC ellen. A még nem egészen 16 esztendős újonc góllal debütált. Akkoriban fedezetet játszott, mert középcsatár posztjáról Jair da Rosa Pinto kirobbanthatatlannak tűnt. A Jajának becézett Jair, az 1950-es vébéezüstérmes válogatott veteránja azonban egyre inkább háttérbe szorult a szikrázóan tehetséges Pelé mögött, 1960-ban el is igazolt a São Paulo FC-be.
Az új csillag már 1957-ben São Paulo állam gólkirálya lett, ezt a címet aztán zsinórban kilencszer is megszerezte.
1958-ban a Santosszal megnyerte az állami bajnokságot.
Addigra már válogatott futballista volt: 1957. július 7-én, mindössze 34 felnőtt bajnokival a háta mögött bedobták a mély vízbe. A brazilok a Maracanában fogadták Argentínát, és az egyáltalán nem lámpalázas újonc, a klubtársa, Del Vecchio cseréjeként beszállva gólt szerzett. Más lapra tartozik, hogy a találkozót az Albiceleste nyerte meg 2:1-re. Három nap múlva São Paulóban vívták a visszavágót, a Seleção valóban vissza is vágott, az egyik találatát újra Pelé jegyezte. Ezzel a 2:0-s sikerükkel az aranyzöld mezesek elhódították a Copa Rocát.
Pelé 1957-ben (mindent figyelembe véve) 66 gólig jutott, a szövetségi kapitány, Vicente Feola egyszerűen nem hagyhatta őt ki a vb-keretből. Persze akadtak akadékoskodók, akik fennen hangoztatták, éretlen még, nem való a legnagyobb nemzetközi futballseregszemlére. Úgy tűnt, az égiek sem akarják, hogy szerepeljen a svédországi tornán, mert megsérült a térde. (Akkoriban az édesanyja sűrűn emlegette, hogy a családfő egy hasonló sérülés miatt nem mehetett el profinak az Atlético Mineiróhoz.) Kétséges volt, mikorra épül fel. Végül elutazott a tornára, de az első két csoportmeccsen (az osztrákok elleni 3:0-s győzelmen, valamint az angolok elleni 0:0-n) nem tudott pályára lépni.
Talán Feola akkor még jobban bízott a tapasztaltabb futballistáiban. Ám a futball-világbajnokságon történetének első gól nélküli mérkőzése után az „öregek” meggyőzték a szövetségi kapitányt, állítsa be a csapatba Garrinchát és Pelét. Június 15-én a szovjetek ellen már így festett a támadóötös: Garrincha, Didi, Vavá, Pelé, Zagallo.
A szovjetek elleni két találatról Vavá gondoskodott, viszont a következő összecsapást, a walesiek elleni negyeddöntőt Pelé nyerte meg (1:0). Egy előrestukkolt labdát jellegzetes tartással mellre vett. Hagyta, hogy a megszelídített labda a jobb lábára essen, de ne a földre, akkor jobbal csinált egy „esernyőt”, ráfordult, és egy pattanás után jobbal, mintegy tíz méterről, laposan a hosszúba lőtt.
Az elődöntőben a franciáknak három gólt is lőtt, majd következhetett a finálé. 1958. június 29-én a házigazdák ellen léptek pályára a brazilok. Rosszul kezdődött a mérkőzés az első világbajnoki címükért hajtó brazilok számára: Liedholm a svédeknek szerzett vezetést. Ám Pelé átadásából Vavá hamarosan kiegyenlített, sőt, még az első félidőben újabb gólt szerzett. Pelé az 55. percben szinte lemásolta a walesiek ellen bemutatott átemelős varázslatát, 17 és félévesen gólt szerzett a világbajnoki döntőben. Sőt: gólokat: az utolsó percekben magasabbra ugrott a kiválóan fejelő hazai védőknél, majd a hosszúba bólintott (5:2).
„A meccs előtt úgy reszkettem, akár a falevél”
– ismerte be később. A lefújás után zokogásban tört ki, Gilmar vállaira borulva itatta az egereket. Volt abban a kis srácokra jellemző, megejtő őszinteségből, ahogy nem próbálta leplezni meghatottságát és boldogságát. Világbajnok lett – pedig még nem is volt nagykorú.
Akad egy trófea a sok között, amit a Fekete Gyöngyszemnek nem sikerült megkaparintania, ez pedig a Dél-Amerika bajnokának járó. 1959 tavaszán Argentína adott otthont a szubkontinens legrangosabb tornájának, Pelé nyolc találatával gólkirály lett, Brazília veretlen maradt, mégsem tudta megelőzni a házigazdát. A futball királya soha többet nem vett részt kontinensbajnokságon.
Az új évtized nyitányán megindult a játékosszerző ügynökök hajtóvadászata utána, a legmárkásabb európai nagymenők impresszáriói kecsegtették jobbnál jobb ajánlataikkal, a szurkolók majd’ széttépték féktelen rajongásukban, a magánélet intimitására semmi esélye sem volt.
A korábban félanalfabéta ifjú filmet forgatott, különféle fogyasztási cikkeket reklámozott (cigarettát és alkoholt elvből sohasem), részt vett a Santos fárasztó utazásokkal járó portyáin (egy fellépéséért 10-15 ezer dollárt számolt el a klub), és állnia kellett vitézül a sarat.
Tűrte Pelé, tűrte, ameddig tűrhette a hajszát, egyszer aztán kifakadt:
„Néha azt sem tudom, hol vagyok. Már lassan félek kimenni az utcára. Egyetlen lépést sem tudok nyugodtan megtenni.
Ha valahol otthagyom az autómat, mire visszatérek, csődület veszi körül, nem tudok elindulni. A templomban még imádkozni sem hagynak nyugodtan. Ha nagy ritkán elutazom valahova, kétnaponta szállást kell változtatnom, hogy békém legyen. Mindennap kapok házassági ajánlatot, s állandóan kérésekkel bombáznak, hogy legyek az újszülöttjük keresztapja.”
Bonyolította a helyzetét, hogy egyre gyakrabban fájt a térde, de nem maradt idő a gyógyítására, ugyanis a Santos FC nélküle sokkal kevesebb gázsit vehetett fel a túrákon. Mindenki a őt akarta a pályán látni. Volt is mit csodálni, különleges látványt jelentett, ahogy a csatár cseleinek sodró ritmusa egyszerre csak bonyolult tánccá alakul át. Mozdulata maga volt a muzsika – az olyasfajta zene, amelynek lüktető dallamát a mérkőzésekre menet az autóbuszon, majd az öltözőkben a társaival hallgatta.
Az 1960-as évtized elején a Santos egyik diadalát a másik után aratta. 1962-ben Pelé, bár hat büszke címet gyűjtött,
- São Paulo állam bajnoka és gólkirálya,
- a Brazil Kupa győztese,
- a Libertadores-kupa és
- a világkupa nyertese, valamint
- világbajnok lett,
mégis peches szezont zárt, hiszen a chilei vébén megsérült. Május 30-án Mexikó ellen gólt is szerzett Viña del Marban, aztán három nap múlva, a csehszlovákok elleni csoportrangadón elszakadt az izma, és a továbbiakban nem tudott a csapata szolgálatára lenni. Szerencséjére a társak nélküle is megvédték világbajnoki trónusukat.
Abban az évben a Copa Libertadores hárommenetes döntőjéből csupán az utolsón, mondhatni, hogy a döntők döntőjén volt képes futballozni. Furán alakultak az eredmények. Augusztus 28-án Coutinho duplájával 2:1-re legyőzték a Peñarolt Montevideóban. Akkor a drukkereik egy része úgy érezte, hátra lehet dőlni, markokban a kupa. Nagyot tévedtek, ugyanis szeptember 2-án a Vila Belmirón visszavágtak az uruk (2:3). A harmadik találkozón, a Buenos Aires-i Monumentalban végre szerepelhetett a közben felgyógyult világsztár is. Szerzett két gólt, s
a vezérüket visszakapott fehér mezesek magabiztosan legyűrték az éppen Guttmann Béla által dirigált uruguayi sztárcsapatot (3:0).
A világkupáért a friss BEK-győztes Benficával mérkőzött a Santos (3:2, 5:2). A nagyobb gólkülönbségű diadalt Lisszabonban aratták, ahol Pelé mesterhármast szerzett. A két meccsen ötször járt túl a „sasok” legendás kapusa, Costa Pereira eszén.
Az 1963-as esztendőben a Santos folytatta a masírozását, megnyerte a Brazil Kupát, a Libertadores-kupát, a Világkupát, sőt a Rio-São Paulo-tornát is. Pelé hol bírta a gyűrődést, hol nem. 1964 nyarán a brazilok a Nemzetek Kupájára (Taça das Nações) Angliát, Portugáliát és Argentínát hívták meg. Az argentinok meglepetésre 3:0-ra legyőzték a világbajnokot, Pelét a svájci játékvezető, Gottfried Dienst kiállította. A csatár megelégelte az őt faragó José Augustín Mesiano durvaságait és ököllel megütötte. A sértettnek eltörött az orra.
1966-ban az volt a kérdés, meg tudja-e másodszor is védeni Brazília a világbajnoki koronáját. Angliában kísértette Pelét a múlt. Július 12-én már a 15. percben megadásra kényszerítette a bolgárok kapusát a Goodison Parkban, ám utána megsérült, és a magyarok, valamint a portugálok ellen nem tudott játszani. Nélküle mindkét selejtezőjüket 3:1-re elbukták a brazilok, történetük során először (és eddig utoljára) nem jutottak túl a csoportkörön.
Az 1970-es Mundialra viszont jól felkészülten, kipihenten, remek erőállapotban érkezett. Az lett az egyetlen a négy világtornája közül, amelyet zavartalanul végigjátszhatott, nem hátráltatta semmiféle sérülés. A Seleção mind a hat találkozóját megnyerte, a Király négyszer volt eredményes, egyszer-egyszer a csehszlovákok és az olaszok, kétszer a románok ellen. Tizenkét esztendő után megint szerzett gólt vébédöntőben, amelyen a Squadra Azzurrának esélye sem volt az aranyéremre.
Pelé harmincévesen harmadjára is világbajnok lett, más itt, a csúcson hagyta volna abba, ő a folytatás mellett döntött. Pedig szinte már mindent elért: 1969. november 19-én,
a Vasco da Gama elleni találkozón büntetőből már az ezredik gólját is belőtte.
A hetvenes évek elején elsősorban a Santosra koncentrált. A válogatottságtól 1971. július 8-án, a jugoszlávok elleni 2-2-vel visszavonult. Hivatalosan 92 mérkőzést vívott a brazil mezben, 77 góllal. 1974. október 2-án a Santostól is elköszönt, amely akkor éppen a PontePretát fogadta (0–0), Pelé futkározott néhány percet a gyepen, aztán a könnyeit törölgette az öltözőbe vonult. Akkor kijelentette, elég volt, többé nem akar futballozni, fáj a térde. A Santosban
- 1114 meccsen
- 1091 gólt jegyzett.
Eredeti szándékával ellentétben csupán hét hónapot hagyott ki.1975 májusában engedett az amerikaiak csábításának, és elszegődött a New York Cosmoshoz. Nem aprópénzért tette, a két és féléves szerződéséért cserébe felvehetett nettó ötmillió dollárt, kapott egy magánrepülőgépet (kisgyermekként úgyis gyakorta fantáziált arról, hogy ha felnő, pilóta lesz), illetve egy pompás jachtot. A nagyvonalú elképzelés az volt, hogy Pelé és más világsztárok missziót teljesítve hozzájárulnak az európai futball, a soccer meghonosításához a jenkik földjén, hogy az NASL nézettsége megközelítse a hagyományos ottani sportokét, az amerikai futballét, a jégkorongét, a kosárlabdáét, a baseballét.
A Királyt néhány valódi nagymenő követte a zöld-sárga-fehérekhez, mint például Franz Beckenbauer, Giorgio Chinaglia, Carlos Alberto, Johan Neeskens. A néhány éves felfutás után a liga tönkrement, de tagadhatatlanul külön attrakciót jelentett. Pelé 1977-ben vonult véglegesen vissza, attól kezdve idejét a futball népszerűsítésének szentelte.
1981-ben Magyarországon is járt, forgatott Menekülés a győzelembe című filmben. 1990 októberében, az 50. születésnapja tiszteletére rendezett gálán újra felhúzta a futballcsukát, a brazilok mérkőztek a világválogatottal. 1994-ben kinevezték hazájában sportminiszterré.
Azután még többször is eljött Budapestre, hol reklámemberként, hol a brazil öregfiúk gálacsapatát kísérve.
Egyszer azt mondta: „Édson Arantes do Nascimento meghal majd egyszer, sorsa olyan, mint bármelyik emberé. De Pelé örökké élni fog.”
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
