Állandó szerzőnk, Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató írását olvashatják.
Kenyér. Táplálék, életfeltétel. A magyar hagyományban is megkülönböztetett tisztelet övezte. Sok keresztény családban ma is keresztet rajzolunk rá, mielőtt megszegjük, és különös volt a járványos bezártság idején, hogy a közösségi média megtelt az otthon sütött kenyér boldogságával, örömével, már-már az illatával is.
De több arca is van a kenyérnek. Túl azon, hogy a legegyszerűbb és legalapvetőbb élelmiszer, sajátos üzenetet is hordoz. Akivel megosztom a kenyerem, azzal az életemet is meg kívánom osztani. Egy kenyéren élni jóban-rosszban való testvéri összetartozást jelent. Ha valakire vagy valamire olthatatlanul vágyakozunk, felsóhajtunk: „úgy hiányzol, mint egy falat kenyér”. Ellenben, ha kenyértörésre visszük a vitát, az hosszan tartó viszályt eredményez. Nem kell kiemelkedő irodalmi műveltség ahhoz, hogy egy szerelmespár szinte kimondhatatlanul szép egymásrautaltságát Shakespeare szállóigévé vált gyönyörű képével fejezze ki: „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér.” Ezt a valóságot ragadja meg Jézus is, amikor kenyérként, mindennapi táplálékként akar jelen lenni közöttünk, bennünk. Ennél közelebb nem jöhetett. A görög eucharisztia kifejezés az eu (jó) és a kharisz (adomány, kegyelem) szavakból jött létre. Mi ez a nagy jó, amit Jézus – az Élet kenyereként – nap mint nap felkínál nekünk?
Kenyér, amit a kezébe vett, megáldott, megtört és szétosztott.
A kenyér sokak hosszú, odaadó, verejtékes munkájának gyümölcse, amelyben a különálló, akár távoli vidékekről származó kalászok termése összegyűlt, és engedte magát lisztté őrölni. De ez így még nem táplál.
Adja magát az áthallás: „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!” Legyetek kenyérré! Épüljetek eggyé ti, a sok-sok különálló kalász, a sok külön kis akarat a megannyi búzamagnyi termésetekkel, és engedjétek magatokat lisztté őrölni! Ne féljetek a mindennapi odaadottságtól, a „magunknak meghalni” fájdalmától, a búzaszem „szerelmes engedelmességétől”! Érdemes! A kenyér az odaadottság és a bizalom jelképe.
Ha az Úr kezébe adom magam, ő mindig kész arra, hogy a széteső liszt-életemet a Lélek kovászával átjárja. És hol a só? Ha szívesen, jó kedvvel megyek elébe, ha nem méricskélve szeretek, ha merem nagy bizalommal rábízni, az ő kezébe tenni hétköznapi ügyeimet, kapcsolataimat, örömömet, bánatomat, akkor jó ízű lesz az életem kenyere.
Kezébe vette, megáldotta. Bármit, amit valóban neki adok, azt a kezébe veszi és megáldja. Ilyenkor kezdődik el a nagy kaland, az átváltozás. Más lesz az értelme, a jelentése, a célja. Átlényegül. (Amint Jézus kezében a kenyér. Nem az anyaga változik meg, hanem a lényege, mert ő lesz jelen benne.) Sokszor megtörténhet ez a mi életünkben is. Nagy életfordulókon, például több évtizeddel az egybekelésünk után is megrendülten gondolok arra, ahogyan az esküvőnk után ízlelgettem magamban a gondolatot: akkor én most már feleség vagyok? Ugyanezt éljük át a gyermekünk születésekor, amikor apává, anyává válunk. És de jó lenne, ha ez a tapasztalat elevenedne meg a keresztség vagy a bérmálás tudatosulásával is. Átlényegülés. Egy életre.
Így minden történés megszentelhető. Ünneppé válhat a csendes erőfeszítés, a kitartó hűség, egy egyszerű reggeli felkelés, egy egyébként „nem szeretem” tevékenység, a vasalás, a pelenkázás, a forgalmi dugóban a mégis-türelem, a beszélgetéseink, minden. Mert ő kezébe veszi és megáldja. Bár pragmatikus, haszonelvű világunk kevéssé tiszteli a jelképek erejét, jól ismerjük ezt a tapasztalatot. Mindannyian átélhettük, hogy tárgyak, helyek, gesztusok, egy-egy művészi alkotás – zenemű, kép, költemény – vagy akár egy természeti jelenség „kis prófétává”, nagy üzenetek egyszerű szimbólumává válhat. Mert az a valaki a kezébe vette és megáldotta…
*
A fiú és a lány kirándulnak a réten. A milliónyi pipacs között sétálva a fiú egyszer csak lehajol, leszakít egyet, és odaadja a lánynak. Az a pipacs ugyanolyan, mint a többi milliárd. Valóban? Tényleg semmi különbség nincs köztük?
Nem! Nem igaz! Annak a pipacsnak megváltozott a jelentése, megváltozott a célja, a rendeltetése. És abban a csupán fél percig élő pipacsban – mert hamar le fog hullani a szirma – benne van a fiatalember egész szíve szerelme.
Annak a pipacsnak megváltozott a lényege, persze nem biológiailag. Már nem ugyanolyan, mint a többi, csak olyan, mintha ugyanolyan lenne. De mégsem ugyanolyan. Attól kezdve, ami ott történt, az a virág nem olyan, mint a többi, nem a sok pipacs egyike.
Mi történik, ha a lány, aki a pipacsot átveszi, örömében azt suttogja: Igen! Én is! (Henri Boulad nyomán)
Átlényegülés. Áldás. Közösség. Egység. Az odaadott kenyeret a kezébe veszi és megáldja.
*
Megtörte. Ilyen az igaz szeretet természete. Fájhat. Időnként az átváltozás is fájdalommal jár. Áldozat nélkül nincs fejlődés, nincs növekedés. Szenvedéssel jár az egymáshoz csiszolódás a társunkkal, gyermekünkkel, barátainkkal, munkatársainkkal, a tágabb család tagjaival és még a Jóistennel is. Mert talán a magunk körüli forgást a legnehezebb letenni. T. Beller szerint ez a késztetésünk csak a halálunk után három órával hagy alább…
És szétosztotta. A kenyér egyik legszebb arca, üzenete a közösségre való meghívás. A kölcsönösen szükségünk van egymásra, a kiegészülés és az egymáshoz tartozás néha fájdalmas, de végső soron rendkívül boldogító szépsége. Az én és a te áldozatod, a megáldott és megtört odaadottságunk egy kenyérben egyesül. A búzaszemekből egyenként – még ha meg is halnak maguknak – lehetetlen kenyeret sütni. De még csak az egy családhoz, kalászhoz tartozókból sem lehet. Mindannyiunkra szükség van. És „ahol ketten-hárman összegyűlnek az én nevemben”, már ott van a Lélek kovásza, éltető vize is.
Az őskeresztények – úgy tudjuk – mindig összekötötték az áldozat bemutatását az agapéval, az együvé tartozást kifejező szeretetlakomával. De az ember esendő, és a tanúk szerint lassanként elmaradt az áldozat, levált a közösség az eredeti tartalomról, és elszakadt a lakoma meghívójától. A II. vatikáni zsinat újra hangsúlyozza az eucharisztia agapé jellegét, ezért például „egymás felé fordítja” a miséző papot és a testvéri közösséget. Ez lenne a cél. A közösség átváltozása, átlényegülése. Amikor a kisebb-nagyobb zárt egócskák végre egymás szemébe néznek, majd kézen fogják egymást, és vállvetve küzdenek a többiekért.
Ám ne keseredjünk el, ha ez nem megy azonnal! A tanítványok is – még pünkösd előtt –, amikor magukra maradtak, kedvüket vesztették, szétszéledtek, és hazafelé tartottak, Emmauszba. Nem ismerték föl Jézust, amikor csendesen melléjük szegődött. Ő leült velük, kezébe vette, megáldotta és megtörte a kenyeret, s így már hittek a kenyér titkában. Bár ő ismét eltűnt a szemük elől, ezután már képesek voltak a szívükkel látni.
Archaikus imádságunk szinte sürgető ritmusával, ünnepi lélekkel kérem, szegődjön mellénk is, amikor nem találjuk magunkat és egymást, hogy odaadott, áldott, megtört, éltető kenyérré lehessünk, hogy rajtunk keresztül szerethesse elárvult, megdermedt, küzdelmes napjainkat is:
Földből magba,
Magból szárba,
Szárból virágba,
Virágból kalászba,
Kalászból kenyérbe,
Kenyérből testembe,
Testemből lelkembe,
Lelkemből lelkedbe.
Fotó: Pexels
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. szeptember 5–12-i összevont számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
