Egy nemrégiben készült felmérés szerint a lakosságnak csupán az egyötöde ragadna fegyvert az ország védelméért, további harminc százalék pedig valószínűleg harcba lépne érte. Ez a kiábrándító eredménye ennek a pusztító gondolkodásnak. A honvédelem ugyanis a fennmaradásunkról szól, zsigerből kellene jönnie – fogalmaz Vidnyányszky Attila.
Kadétjaink, akikre büszkék lehetünk, s akiket a szélsőges hungarofóbia gúnyol – Kép: honvedelem.hu
Vidnyánszky Attila válaszolt arra a nyílt levélre, amelyben Barabás Richárd a Nemzeti Színház Egri Csillagok című előadásával kapcsolatban írt. Barabás a régi SZFE-re járt, színésznek tanult, de végül önkormányzati képviselő lett Újbudán, egyébként Karácsony Gergely párttársa. A Nemzeti Színház vezérigazgatójának válaszából minden kiderül – az előzmények is.
Tisztelt Barabás Richárd Képviselő Úr!
Olvastam nyílt levelét, amelyet a Nemzeti Színház Egri csillagok című előadásával kapcsolatban hozzám intézett. Válaszomat nem elsősorban az Ön meggyőzésének szándékával írom – mert abban kevéssé bízom –, hanem azok számára, akiket az érvelése esetleg megtéveszthet. Felrója nekem, hogy az általam vezetett színház együttműködési megállapodást kötött a hadsereggel, és ennek részeként az Egri csillagok című előadásunkat több mint hatezer kadét kísérte figyelemmel, Dobó István esküjét a kadétok együtt mondták az egri várvédő hőst alakító Trill Zsolt színművésszel.
A szemléletünk közötti távolságot egy válaszlevél nem képes áthidalni, ezért most csak utalnék a honvédelem és a kultúra viszonyára: Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson, Arany Jánoson, Jókai Móron és Petőfi Sándoron át Gárdonyi Gézáig számtalan költőnk-írónk tisztelgett honvédő katonáink szolgálata előtt. Az Ön szemében talán ők is áldozatául estek saját koruk országvezetése „lopakodó militarizációjának”, de azt hiszem, nem ők jártak tévúton. Miközben nekem címzett levelében érveit puffogtatja, nemcsak a magyar irodalom egyik jelentős hagyományáról feledkezik meg – a félműveltség még bocsánatos lenne –, hanem zárójelbe teszi a hazaszeretet fogalmát is. Ez ugyanis az a közös cél, amit intézményvezetőként felismertem, és ami miatt büszke vagyok rá, hogy a Nemzeti Színház és a Honvédelmi Minisztérium együttműködési megállapodást kötött.
Máshogy tekintek a magyar katonákra, mint Ön, bennem ugyanis tiszteletet ébreszt a szolgálatuk: helytállásuk a különböző árvíz- és katasztrófahelyzetek elleni védekezésben, a határvédelemben talán még Önben is kelthet elismerést. De én ennél jóval többet gondolok róluk, mert az egyenruhájuk nekem üzenet a hazaszeretetről, a magyar nemzet védelméről, arról a szemléletről, amit az Ön által is képviselt politikai erők olyan sokat és előszeretettel gúnyolnak: az áldozatvállalásról.
Vidnyánszky Attila
Vidnyánszky Attila
Fotó: Talán Csaba
Az egyenruha annak a jele, hogy valaki képes a közösségéért önmagát is feláldozni. Ezeknek az embereknek a szolgálatkészsége minden időben, mindenféle kormány vezetése alatt tiszteletet kellene, hogy ébresszen bennünk. Eddig sem gondoltam, hogy ebben minden politikai erő egyetért, de a katonákban éppen az a nagyszerű, hogy azokat is szolgálják, akik gúnyolódnak rajtuk, vagy akiket Ön képvisel.
És akkor konkrétan az Egri csillagokról tett állításairól. Mélyen átélt felháborodásával éppen három hónapot késett, hiszen szeptemberben játszottuk magyar kadétok előtt a Gárdonyi Géza műve alapján készült színházi előadásunkat az MVM Dome-ban, valamiért egy évszaknyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy felbugyogjon Önben az értetlen düh. Közben elkerülte a figyelmét, hogy a kadétok előtt játszott előadás másnapján hétköznapi nézők tekintették meg az előadásunkat – ugyancsak több mint hatezren, ugyancsak az MVM Dome-ban, és ők ugyancsak együtt mondták Dobó Istvánnal az esküt. Felemelő érzés átélni mindezt! Nyilván a hangulatkeltés miatt írja, hogy az Egri csillagok során fegyveres katonák mondták az esküt közösen Dobó Istvánnal, de azért a tények rögzítése végett leszögezem, hogy a kadétok természetesen nem viseltek fegyvert az MVM Dome-ban tartott előadáson.
A Nemzeti Színház vezetőjeként a legkülönbözőbb színházi esztétikáknak és megközelítésmódoknak adok teret, mert hiszek a művészi szabadságban, de azt a szellemiséget, ami a leveléből árad, visszautasítom. A katonák, kadétok éppen olyan nézők, mint bárki más, vagyis az én szememben nincs méltó és kevésbé méltó közönség. A Nemzeti Színház ugyanis a teljes magyar nemzet színháza. Számunkra megtisztelő, hogy előttük is játszhatunk, és bízunk benne, hogy mindaz, amit átéltünk velük az Egri csillagok során, számukra is maradandó, megerősítő élmény.
Mindeközben a Nemzeti Színházban kezdettől a mai napig határozottan és erőteljesen állást foglalunk a béke mellett. Ezért találja meg a repertoárunkon Örkény István Tótékját, a Wass Albert műve alapján készült Tizenhárom almafát, a mártír politikusunkról, Esterházy Jánosról szóló Hazatérést, vagy Jan Fabre belga rendező nemrég bemutatott, Vér vagyok című előadását.
De ebben a szellemben vittem színre korábban Józsa Péter Pál Agón című költői vízióját is. Ha a katonák előtti tiszteletadás és a béke melletti állásfoglalás önben ellentmondásként jelenik meg, figyelmébe ajánlom Molnár Ferenc munkásságát. Több ezer fiatal látta annak idején a 2014-ben bemutatott, Fekete ég – A fehér felhő című előadást. Utóbbi, az első világháború galíciai frontjáról tudósító Molnár Ferenc egyfelvonásosa egyszerre szól a háború borzalmairól, a lövészárkokban elpusztulók, az árván maradó asszonyok és a gyerekek békevágyáról, ugyanakkor nála a magyar honvédek, a háborúban elesett katonák fent vannak a nagy „fölhőn”, és a gyerekeik fölmennek hozzájuk, hogy lássák őket teljes huszári díszben. Így gondolkozunk mi, és bízunk benne, hogy sok honfitársunk is.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel szemben létezik az az egydimenziós gondolkodásmód, amelynek nyílt levelével ismét hangot adott. Az emberi létezés ellentmondásaival nem sokat vacakoló szellemiség természetesen nem Önnel kezdődött, úgyhogy nem eredetiséggel vádolom, csupán úgy látom, visszhangot keres a saját politikai-szellemi körei által biztosított komfortzónában. Nem is volna ebben semmi rendkívüli, ha ezt a szellemiséget nem érezném károsnak. Hányszor hallottam már, hogy a hazaszeretet, az „itt élned, halnod kell” imperatívusza már elavult! Hogy a fiatalok a legjobban teszik, ha külföldön keresik a boldogulást! Hogy nem érdemes megvédeni értékeinket! E több évtizede hallható kórusba lépett bele mostani megszólalásával. S ezzel meggyőződésem szerint erősíti azt az önfeladásra, önsorsrontásra való hajlamot, ami sajnos nagyon elterjedt a magyarság körében.
Egy nemrégiben készült felmérés szerint a lakosságnak csupán az egyötöde ragadna fegyvert az ország védelméért, további harminc százalék pedig valószínűleg harcba lépne érte. Ez a kiábrándító eredménye ennek a pusztító gondolkodásnak. A honvédelem ugyanis a fennmaradásunkról szól, zsigerből kellene jönnie.
A szomszédunkban rettenetes háború dúl, és szomorúan látjuk, hogy egyre több tűzfészek alakul ki a világban. Úgy gondolom, hogy ezekben az időkben ki kell fejeznünk a béke iránti elköteleződésünket, mindent meg kell tennünk az együttműködések megerősítése érdekében, de fel kell készülnünk a legrosszabbra is. Felelőtlenségnek tartom, hogy a politikusi szereplésvágy elhomályosítja a tekintetét, és éppen azok ellen hangolja hallgatóságát, akik a honvédelmet hivatásuknak tartják. Egymás jobb megismerésének reményében, ahogy hivatástól és foglalkozástól függetlenül minden érdeklődőt, úgy Önt is várjuk szeretettel a Nemzeti Színház előadásain.
Vidnyánszky Attila
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
