Parkolás

Bizonyos fokig erkölcsi jóvátétel ez. Persze csak részben.

A budapesti parkolás a 90-es évek eleje óta máig erről szól: indokolatlan pénzek beszedése, majd azok szétosztása politikailag bekötött kvázimaffiózók között.

Erősen hasonlít a végrehajtási maffiára. Valószínűleg a Fidesz legnagyobb hibái között van, hogy nem csapott le soha keményen erre az „üzletágra”, miközben sok kisembert éppen ilyesmivel lehetne megnyerni. Az átlag kisembert nem azzal lehet elérni, hogy kultúrharcot folytatunk – miközben ez is nagyon fontos! -, hanem azzal, hogy a hatalom megvédi őket a bankoktól, végrehajtóktól, közművektől, s más ilyen ultraliberális entitásoktól – ezek közül a Fidesz egyedül a közművek ellen lépett fel sikeresen.

A parkolással Budapesten csak 1998-2005 között volt problémám. 1998 előtt bolgár rendszámú autót használtam, arra hiába tesznek büntetést, nem kell úgyse befizetni, azaz csak a bilincselésekre kell vigyázni (vigyázat: ma már ez nincs így: 2022 óta van egy közös EU-s adatbázis a közúti büntetésekre).

A fő gondom azonban 2004-2005 között volt, amikor rendszeresen kellett parkolnom Budapesten, mégpedig minden nap és hosszasan. Abszurd lett volna fizetni a parkolást, egyszerűen túl drága lett volna, így nem is fizettem. Nagyjából 800 ezer Ft büntetést szedtem össze kevesebb mint másfél év alatt.

Valamikor 2012 körül meg is próbálták behajtani, de addigra minden, a magyar hatóságok számára elérhető vagyonomat és jövedelmemet megszüntettem. Eleve nem is volt hol értesíteni engem, mert a címem is megszűnt: egyszer kijött egy rendőr a szüleimhez „nem tudják hol van?” kérdéssel, mire ők „nem”, így a rendőrség megállapította „nem értesíthető” – ilyenkor az van, hogy kifüggesztik az értesítést a bíróság hirdetőtábláján, majd lemegy az eljárás, ítélet, aztán elévül: körözést, nemzetközi jogsegélyt nem lehet alkalmazni ilyen ügyekben, hiszen ez szabálysértés, nem bűncselekmény, így ha az elítélt nem szól önként, elévül 3-5 év alatt.

Amikor 2016-ban újra bejelentettem magamnak magyar címet – én hivatalosan azóta is Budapest, Óbuda lakosa vagyok, de önkorlátozásból az önkormányzati választásokon nem szavazok -, mondta is a feleségem „nem lesz baj?”, de nem lett: addigra minden elévült.

Tulajdonképpen külföldre se kell menni ilyenkor, ha az „elítélt” el tud bújni, azaz nincs a nevén se ingatlan, se bankszámla, se munkaviszony. Belföldi körözés sincs, mert ennek van alsó összeghatára. Körözéshez vagy bűncselekmény kell, vagy ha nincs bűncselekmény, akkor jelentős összegű tartozás. A parkolómaffia azt nem tudta kiharcolni, hogy a védelmi pénzük – amiből aztán 100-milliós autókat vesznek maguknak – be nem fizetése bűncselekménynek minősüljön.

Hozzáteszem: a nemfizetést nem ajánlom azoknak, akik Magyarországon laknak, vagy van ott vagyonuk, jövedelmük. Ugyanis a parkolós cégek rendkívül agresszívak, s elérik céljaikat. Nagyon nehéz esetnek kell lenni ahhoz, hogy legyintsenek és hagyják az ügyet elévülni: nekem ez sikerült, de sok tekintetben helyzetem speciális, amivel tudtam élni az adott esetben. Normál kisembernek azt javaslom: inkább fogadjon szót, mert a végén még a büntetőkamatokat és minden egyéb végrehajtási díjat is bevasalnak rajta.

Szóval amit én csináltam az polgári engedetlenség, s ez kockázatos dolog.

Hírdetés

Egyébként végrehajtókkal is volt gondom. De szerencsére semmi komoly. A nagy valutahitelezés korszakában mázlim volt, sikerült 100 %-ban visszafizetni egyetlen valutahitelemet – sokat buktam rajta így is, de legalább megoldottam, s nem kellett semmilyen büntetőkamatokkal és végrehajtói extra díjakkal bajlódnom.

Csak ilyen kisebb kellemetlenségeim voltak, de azokat élveztem. Hogy pl. követelik azt a pénzt, amit már befizettem – sajátos, de a végrehajtó cégek nyilvántartása rendkívül trehány. Egyszer viccből 8 levélváltást csináltam egy ilyen céggel: vicces volt a „most már csak 3 nap és bíróság” típusú fenyegetéseket olvasni minden üzenetükben – mondtam, én már fizettem, papírom van az eredeti cégtől, hogy nem tartozom, a nyilvántartásuk nincs rendben, nézzenek utána, de ők követelték, igazoljam ezt, mire én „nem vagyok köteles erre”, erre jött 8-szor az „utolsó figyelmeztetés”.

Alapvetően ezek azok a helyzetek, amikor a kisember igazán ki van szolgáltatva egy polgári társadalomban. A polgári társadalom titka az, hogy a közvetlen állami elnyomás keveseket érint, mert az államot nem érdekli kinek mi a politikai véleménye, sztrájkol-e, tüntet-e, mit olvas, néz – az állam az ilyenek miatt csak a nagyon aktív állampolgárok ellen lép fel, de az átlag kisember nyugalomban érezheti magát.

Az elnyomás azonban mégis hatalmas, de burkolt:

  • a munkahelyen kirúgás jöhet, ha nem „szalonképes” az ember viselkedése,
  • a magáncégek, melyek szolgáltatásait nem tudja nélkülözni, kegyetlenül büntetik, ha pl. nem tud időben fizetni, késik, stb.,
  • a pénzügyi szektor lecsap rá, ha bármit nem teljesít, nem fizet időben, miközben nem tud megélni úgy, hogy ne legyen ezek ügyfele,
  • az állam és az önkormányzat eladja a büntetéseket magán behajtóknak, ezek aztán terrorizálják,
  • társadalmilag marginális, megvetett alak lesz, ha tudatosan nélkülözi azt, amit elvárt mindenkitől.

Én persze alapvetően mázlista vagyok. Sikerült a legtöbb ilyen dolog alól kibújnom, de sokan nem így élnek, önhibájukon kívül: mert helyzetük kedvezőtlenebb az enyémnél, s egyszerűen nincs meg ez a lehetőségük.

Alapvetően ebben jelentősen eltér a magyar és a bolgár mentalitás.

A magyar mentalitás az az ilyen „Petőfi” típusú: azaz álljunk ki bátran, ne nézzük mi van, mi csak álljunk, büszkén várva, hogy lelőjenek minket, mert akkor hősi halált halunk. Lásd maga Petőfi: katonailag nyilvánvalóan alkalmatlan ember kiharcolja, hogy besorozzák, aztán el is esik persze, feláldozva magát teljesen értelmetlenül.

A bolgár mentalitás egész más: hajtsunk fejet a nagyúrnak, majd amikor nem néz oda, ne csináljuk azt, amit mond, ha meg meggyengül, rúgjuk seggbe.

Persze a magyar megoldás hősies, eposzt lehet énekelni róla, meg szebben is hangzik, de nem mindig éri el a célt. Szóval a bolgár módszer sokszor jobban működik, bár nem lehet róla könnyfakasztó tanmeséket írni.

Nyilván a bolgár megoldásnak is van hátránya: legfőképp az, hogy sokan akkor is még fejet hajtanak, amikor pedig már nem kellene.


Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »