III. Alexandrosz makedón király, ismertebb nevét Nagy Sándor alig több mint egy évtized alatt hozta létre az ókori világ egyik legnagyobb, 5,2 négyzetkilométer területű birodalmát, amely a Balkántól Egyiptomon és a Közel-Keleten át egészen a mai Pakisztánig, India határáig húzódott, és három kontinensre terjedt ki. De vajon tudta Ön, hogy egy búvárharangban állítólag egyszer lemerült a tenger mélyére? És azt, hogy méregdrága temetést rendezett elhunyt barátjának?
A legenda szerint Kr. e. 334-ben, mielőtt Nagy Sándor megkezdte volna hódító hadjáratát kelet felé, III. Dareiosz perzsa király egy pólóütőt és egy hozzá tartozó labdát küldött ajándékba neki. Egyesek szerint ez egyfajta kihívó gesztus volt, amely során meghívták a makedónokat egy véres játékra, míg mások úgy vélik, egyfajta intő jelként kapta az ajándékokat, hogy Alexandrosz inkább a játékra koncentráljon és kerülje el a háborút. Bármi is volt a szándék, Nagy Sándor állítólag így válaszolt: „én vagyok az ütő, a Föld pedig a labda”, majd elindult végül 13 évig tartó hódító útjára.
Az ezer évvel ezelőtt íródott, perzsa Sáhnámében, azaz a Királyok Könyvében található a lovaspóló első ismert ábrázolása
A póló egyébként a világ egyik legrégebbi sportja, feltehetőleg Közép-Ázsiából származik. Az iráni és török lovas nomád népek a mai lovaspóló egyik fajtáját játszották, ami a harci felkészülés része volt, a lovaglás művészetének tökélyre fejlesztését szolgálta. A perzsáknál a nemesség, valamint az egyszerű közkatonák is játszották, de az sem volt ritka, ha nők pattantak a nyeregbe. Egyes források szerint a makedón trónörökös fiatalkorában töltött némi időt a perzsa királyi családnál, amikor több ízben is elkísérte édesapját a keleti diplomáciai küldetések alkalmával. Néhány kutató úgy véli, Alexandrosz nem csupán láthatta e játékot, hanem bizony ütőt is ragadott.
Nagy Sándor Kr. e. 323-ban bekövetkezett halála után legendák tucatjai kezdtek el terjedni a király életéről, nagy haditetteiről, ezek a történetek pedig az idő múltával egyre fantasztikusabbakká és hihetetlenebbekké váltak. Históriákat kezdtek el regélni arról, miként szállt fel a teste a levegőn át az égi paradicsomba, hogyan járta meg a sötétség földjét, hogy megtalálja a fiatalság kútját, vagy hogy üvegbuborékban utazott a tenger fenekén. Ez utóbbi azonban valóban megtörténhetett.
Alexandrosz nevelője, Arisztotelész (akinek egyébként Nagy Sándor több ízben is panaszkodott leveleiben, hogy mennyire pontatlan földrajzi tudást adott át neki, ám számos ismeretlen növényfajt is küldött haza a számára) egyik írásában beszámolt egy üstről, amelyet úgy tettek a víz alá, hogy a tetejében levegő maradt. Sokak szerint a király a görög filozófusnak köszönhetően pontosan tudta, mi az a búvárharang. Néhány történet szerint ugyanis a ma Libanonhoz tartozó Türosz városának ostroma idején üvegből készült búvárharangok segítségével merültek le a hódítók, hogy a kikötő vízalatti akadályait eltávolítsák. A legendák pedig azt is hozzáteszik, hogy a mindenre kíváncsi Nagy Sándor pedig természetesen nem állta meg, hogy ő maga is ki ne próbálja a vízalatti túrát.
Az Azara-herma annak a Nagy Sándor-mellszobornak a római másolata, amelyet Lüszipposz görög szobrász készített a királyról. Plutarkhosz görög történetíró szerint Alexandrosz hívta meg udvarába az alkotót, aki a hagyomány szerint a történelem első portrészobrait készítette el. Legalább egy a makedón uralkodóról készült, a bizonyítottan eredeti felirat ugyanis erről tanúskodik: Nagy Sándor, a makedón II. Philipposz fia.
Mivel a herma egy római másolat, amelyet évszázadokkal Alexandrosz halála után készítettek, feltehetőleg nem olyan pontos, mint az eredeti. A szobrot 1779-ben az itáliai Tivolinál végzett ásatás során találták meg, amelyet Don José Nicolás de Azara (1730-1804) spanyol követ (előbb a Szentszéknél, majd Franciaországban) szervezett. Azara végül ajándékként adta át a mellszobrot Napóleonnak, ma a párizsi Louvre-ban található. Sokáig ez volt az egyetlen ismert portré a makedón királyról, és úgy tartjuk, hogy máig ez a leghitelesebb kép, amely fennmaradt róla.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
