1526 augusztus 29. a mai napig a magyar (had-)történet egyik kiemelt témája. A csata pontos lefolyásának rekonstrukciója, a csatatér helyszínének meghatározása vagy II. Lajos magyar király halálának körülményei olyan pontok, amelyekkel a történettudomány már-már évszázados viszonylatban küzd anélkül, hogy egy pontos képpel vagy válasszal szolgálna. A legújabb kutatások szerint a király feltehetően nem a Csele-patakba fúlt, mint ahogyan a csatatér sem ott található, ahol eddig feltételezték, a “Földvár” kérdéséről már szó se essék.
A török fél bemutatása még ennél is nagyobb homályba burkolózik. Bár egyes oszmán utazók és történetírók munkái megjelennek mint forrásmunka, azonban ezek kevés támpontot nyújtanak. Ez annál is meglepőbb, mivel egy – több mint 50 évvel a mohácsi csata előtt megírt – egykori janicsár visszaemlékezése elképesztően pontos képet fest a törökök harcrendjéről ill. taktikájáról és egyben az egész keresztény Európát figyelmezteti a közelgő veszélyre. Osztrovicai Konstantin műve több történész és orientalista szemében az Oszmán Birodalom egyik legfontosabb kortárs forrása.
A törökök kapcsán a közvélemény egy hullámokban támadó végeláthatatlan embertömegre gondol, mely kegyetlenül eltiporja ellenfelét. A valóság ennél árnyaltabb. Habár az Oszmán Birodalom stratégiája valóban a hódításra, tehát az offenzív magatartásra épült, addig a csatatéren a taktikai védelem dominált. Az oszmán harcrend csatát eldöntő eleme az úgynevezett szultánsánc volt.
Ez – a névvel ellentétben – elsősorban nem egy sáncrendszer [habár hevenyészett földsáncok jelen voltak], hanem a szultán reguláris elit-egységeinek csatarendbe állását jelentette. A ruméliai [európai] és anatóliai [kisázsiai] seregtestek mellett ezen elit udvari hadsereg [Kapıkulu vagy kapıkulu ocağı] alkotta a szultánsánc magvát és egyben a teljes oszmán sereg centrumát.
Osztrovicai Konstantin leírása szerint a Kapıkulu négy zászló alá szerveződött. Az első – fehér alapon arany írással – a szultán [padişah] személyi lobogója, mely csak abban az esetben került “bevetésre”, ha a teljes oszmán hadsereg a csatatérre vonult. A második, piros színű lobogót az elit lovasság viselte, mely összesen hat századból állt, közülük az első két század [ a valóságban nem 200, hanem több ezer lovasról beszélünk] jelent meg ténylegesen a csatában és a szultán személyes testőrségét alkotta.
Míg a Sipâh [szpáhik] a szultánsánc jobbszárnyán, a Silâhdar [„fegyverhordók”, magyarul szilidár – a szpáhik segédei] a balszárnyon foglalt állást. A Kapıkulu utolsó két lobogóját [zöld/piros ill. sárga/piros] a janicsárok viselték és a tüzérséggel [Topçu] együtt a szultán előtt álltak fel a centrumban. A jobb védelem érdekében a teljes udvari egységet egy kisebb, kardokkal és kopjákkal teletűzdelt sánccal vették körül. A Kapıkulu-hoz további támogató egységek is tartoztak mint a Cebeci és a lófarkas zászlók védelmével megbízott Müteferrika-k.
A fent leírt oszmán centrumra mindkét oldalt a ruméliai/anatóliai seregtestek irreguláris és kevés harcértékű egységei – az azabok ill. a ruméliai/anatóliai bégek lovas egységei kapcsolódtak. A ruméliai hadtest, azon belül is a könnyűlovasság [Akıncı] feladata abban állt, hogy az ellenséges sereget támadásra sarkallja és a szultánsánc elé csalja. Mihelyt a keresztény nehézlovasság valóban meglódult, a török lovasok visszavonulást színlelve szétszéledtek, ami a támadó lovagokat a könnyű győzelem hitébe ringatta – és ez volt a kelepce.
Ahogy az egykori janicsár Konstantin is leírja:
„Ha a törököt üldözöd, elillan előled, de ha ő üldöz téged, akkor csak nehezen szabadulsz. A törökök és lovaik a könnyű felszerelés miatt mindig nagyon gyorsak, mi [keresztények] azonban csataménjeink és nehéz páncélunk miatt mindig esetlenek. Mert ha az ember sok súlyt visel a fején, akkor szelleme nehézkessé válik, ezen felül semmit sem hall és nehezen lát. A páncélzat súlya alatt az ember sem kézügyességének, sem önmagának nem ura többé.”
A keresztény nehézlovasság egyik legnagyobb gyengesége a nehézkes mozgása, amire Konstantin többször és nyomatékosan felhívta a figyelmet:
„Épp ezért óvakodjatok a nehézkes páncélzattól. És ezt be kell látni, hogy ha ily’ súlyosan egyszer a nyeregből leszállsz, többet oda külső segítség nélkül nem ülsz vissza. Egy csatában azonban nem mindig találsz egy szolgálót, aki lóra segítene. Épp ezért kell mindenkinek, aki a törökökkel hadakozna, az eddigi katonai szokásokkal szakítania.”
Szavai valamivel fél évszázaddal Mohács előtt kísérteties hitelességgel írták le, ami 1526. augusztus 29-én megtörtént. Az első magyar harcrend nehézlovassága Tomori Pál kalocsai érsek vezetésével áttörték a ruméliai hadtest vonalait, majd Tomori a sikert látva a második harcrend (II. Lajos király) támogatását kérte. Mire azonban ezen csapattestek bekapcsolódtak a harcba, az első harcrend – a török taktikának megfelelően – a szultánsánc elé ért, ahol a Kapıkulu elhárító tüzében [janicsárok] és oldalazó támadásaiban [szpáhik] teljesen felmorzsolódott.
A külföldi zsoldosokkal megtámogatott magyar gyalogság még egy darabig helytállt, majd a menekülőket a török irreguláris egységek lekaszabolták. A csatateret elhagyni igyekvő II. Lajos életét vesztette.
Bár a mohácsi csatát máig nemzeti tragédiaként tartják számon, hadtörténeti szempontból azonban az ütközet nem volt egyéb mint egy szimpla törvényszerűség. A háború mint jelenség politikai, pénzügyi vagy fegyverkezési alapon történő meghatározása a mai napig mérvadó, ami nem helytelen, csak épp nem differenciált látásmódra utal. Mert a háborút akkor is és ma is a csaták döntik el, a csatát pedig a taktika.
Az oszmán győzelmet nem a számbeli fölény, de nem is annyira fegyverzet hozta meg 1526. augusztus 29-én, mint az előre begyakorolt harcrend és a taktikai elgondolások. A törökök akkora már évtizedek óta ugyanazon logika szerint harcoltak és hogy ezen információ több tucat ütközet ellenére többek közt a magyarok előtt is nyílt titok maradt, a keresztény világ hanyagságára utal.
Osztrovicai Konstantin Hunyadi Mátyás török ellen vívott háborúi alatt magyar fogságba esett ill. „felszabadult”, ami tovább színesíti a történetet. Birtokában volt e a Magyar Királyság ezeknek az információknak? Elkerülhető lett volna a végzet? – Ezt már sosem fogjuk megtudni.
Orbán Gábor, MA. -hadtörténész
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
