Olyanról már hallottam, hogy valaki az őszbe szerelmes és nem a tavaszba. A természet őszi színei pompásak, valahol olvastam is, hogy „kedvenc színem az október”, jó ilyenkor kint bandukolni a szabadban, „de tavaszodván, ha sóhajt a rét…” az más, az egy mindent felülmúló érzés. Akkor nem bandukolunk, hanem andalgunk kint a szabadban.
Tavasszal soha nem az elmúlásra, hanem a szerelemre gondolunk. Biztos előfordult már, hogy valaki ősszel lett szerelmes és nem tavasszal, de nem ez az általános. Anna meleg szava is egy tavaszból szól át a szerelmes költőhöz, ami ilyentájt, ősszel messze, mint az ég.
A lemondás, a búcsúzás és az elmúlás érzete az ősz, az ébredést, a megújulást és a kezdeteket a tavasz jelenti az emberiség történetében.
Dekadencia és reneszánsz! Életuntság, világfájdalom, depresszió és halálvágy szembenállása az életigenléssel, harmóniával, természetrajongással, az emberi élet minden szépségével. Ady Endre, a Halál rokona, akinek Párizsban azt súgta az ősz a lelkében égő kis, füstös, furcsa, bús és bíbor rőzse-dalokkal, hogy meghal. És Balassi Bálint, az Élet rokona, aki áldott szép pünkösd gyönyörű idejéről, mindent egészséggel látogató egéről áradozik a versében. Micsoda különbség ősz és tavasz, egy dekadens és egy reneszánsz költői világ között!
Nem véletlenül van a halottak napja novemberben, és tavasszal a feltámadás ígéretével a húsvét!
A nóta sem arról szól, hogy szeretnék október éjszakáján lelopni minden krizantémot, hanem hogy május éjszakáján minden orgonát…
A természet és az ember szoros egységben él, de a természet sokkal szerencsésebb, mert az őszi elmúlás után tavasszal mindig van esélye a megújulásra, az embernek pedig az elmúlást követően nincs. Egy leveleit teljesen lehullatott csupasz fa ősszel szomorú hangulatot áraszt. Biztos, mindenki látott már táncot járó falevelet, ahogy magányosan, szinte észrevétlenül válik le az ágról és hullik alá, de mégis úgy tűnik, mintha egy láthatatlan társsal járna könnyűléptű táncot. „Aki azt hiszi, hogy a lehullott falevelek élettelenek, sosem látta még táncolni őket egy szeles napon.” (Shira Tamir) Az azért fura, hogy a faágak nem kapaszkodnak a lehulló leveleikbe, nem védelmezik, átadják őket az enyészetnek.
Az is lehet, hogy az ősz a régi elengedéséről szól: legyen helye az újnak! Ennek az évszaknak a legfőbb üzenete talán az, hogy az életnek nem az eleje és a vége fontos, hanem azok a pillanatok, amelyek nélkül nem élet az élet.
A hulló falevél látványa nem okoz akkora szomorúságot, mint egy közeli hozzátartozó vagy barát elvesztése. Mert tudjuk, hogy a természet körbe forog, az emberi lét viszont nem. A csupasz fáktól nem kell elbúcsúznunk, közeli embertársainktól viszont fájdalmasan köszönünk el! Talán csak a reinkarnáció (lélekvándorlás) hívei gondolják úgy, hogy folytonosság van az egymást követő életek között, valamilyen módon újjászületünk, mint tavasszal a fa.
Ilyentájt, október végén, november elején gyakrabban gondolunk elhunyt szeretteinkre, mint máskor.
Nagy ilyenkor a temetőkben a nyüzsgés, ilyentájt nem is szeretek annyira oda járni. Viszont teljesen érthető a temetői sürgés-forgás, elhunyt szeretteikre emlékeznek az emberek. Egyszer olvastam egy novellát, amelyben a három jóbarát közül az egyik eltávozott az élők sorából, és a másik kettő minden évfordulón és ilyenkor, halottak napján ellátogat a sírjához egy üveg pálinkával és azzal a három kispohárral, amelyből együtt iszogattak hajdanán. Aztán a sírra is öntenek minden fordulónál, maguknak is, és beszélgetnek, mint egykoron, csak az egyik már nem tud válaszolni…
Nekem ezek az őszi sírkert látogatások jelentik az őszi „szerelmet”.
A nagy találkozás előtt kitakarítunk, rendbe hozzuk a sírt, aztán amikor kimegyünk újra a temetőbe, már ünneplőbe öltözünk. Még virágot is viszünk a „randevúra”, sőt mécsest is gyújtunk, mint egy gyertyafényes vacsora alkalmával…
Megjelent a Magyar7 hetilap 44. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
