Oscar-díjas rendező filmjében játszik a kassai Tóth Károly Juhász Katalin2025. 08. 05., k – 13:43
Október 2-án debütál a magyar mozikban, és információink szerint nálunk is sok helyen vetítik majd Deák Kristóf Egykutya című nagyjátékfilmjét. Négy iskolatárs találkozik, hogy tíz év után megvitassanak egy fontos ügyet. Ennél többet csak azok tudnak, akik látták a száznál is többször játszott színházi előadást, amely alapján a film készült. A rendező is látta, a nézőtéren szeretett bele a történetbe.
Az Oscar-díjas Deák Kristóf (Mindenki, 2017) már aznap este gondolkodni kezdett, hogyan lehetne vászonra vinni ezt a darabot, amelyet egyébként a szereplők maguk rendeztek. Egyikük a kassai származású Tóth Károly, aki szlovák környezetben is szép sikereket ért el, több tévésorozatban játszott fontos szerepeket, sőt idén megkapta a nézőktől az ország legvonzóbb férfijának járó Mr. Slovakia címet is. Vele beszélgettünk.
A laikus néző azt gondolná, könnyű egy színházi előadásból filmet csinálni, hiszen csak le kell tenni a kamerákat…
Abból a szempontból tényleg könnyű volt, hogy már tudtunk másfél órányi szöveget, nagymonológokkal együtt, mivel sokszor játszottuk az előadást. Hatalmas luxus úgy forgatni, hogy gyakorlatilag nincs szövegfelejtés. A legnagyobb kihívást az jelentette, hogy filmesre fésüljük a történetet, mert ami színpadon működik, az nem biztos, hogy a vásznon is működni fog. Ezért a rendezővel együtt két hétre beköltöztünk egy budai lakásba, és egy kis kézikamerával próbáltuk a beállításokat, illetve azt, hogy mi mindent kell átalakítani, kihúzni, hozzáírni, hogy a történet film-kompatibilis legyen. Másrészt a színpadi színészet sokban különbözik a filmes színészettől. A színpadon be kell tölteni a teret hangerő szempontjából és a gesztusok szintjén is, a kamera előtt azonban erre nincs szükség. Vagyis visszafogottabban játszhatunk. Nagy feladat volt számunkra levetkőzni, visszafolytani a színpadi berögződéseinket.
Olyasmi ez, mint a zenészeknek elektromos gitárról akusztikus gitárra váltani?
Nagyon jó a hasonlat, de szerintem inkább fordítva érvényes, hiszen az akusztikus gitárnak meg kell tölenie a rendelkezésre álló teret, míg az elektromos gitárt úgy hangosítom fel, ahogy az adott tér megkívánja.
Abban a bizonyos budai lakásban jelen volt a darab írója is?
Igen, Varga Lóránt fel-fel bukkant, sőt a forgatás előtt a dramaturggal, Vörös Andrissal együtt legalább tíz előadásunkra beültek, és laptoppal, szövegkönyvvel az ölükben elemeztek, jegyzeteltek.
Apropó: ki rendezte az előadást?
Nem volt rendezője, illetve mi négyen, színészek rendeztük egymást, vagyis mindegyikünknek volt három rendezője. Én az elején szinte borítékoltam, hogy ez a módszer nem szül semmi jót, de hála istennek annyira érzékeny emberekkel dolgozhattam együtt, hogy ment minden, mint a karikacsapás. A lányok (Döbrösi Laura, Tenki Dalma és, Bakonyi Alexa) nagyon kreatívak voltak, és négyünk közül senki sem akart megmondóember lenni, mindent közösen vitattunk meg. Vagyis mindenki egynegyed részt kapott a döntési folyamatban, szépen, türelmesen egyengettük egymást. Olyannyira jól ment a közös munka, hogy én egy idő után el is kezdtem hinni ebben az egészben.
Nyilván jó lett a végeredmény, ha egy Oscar-díjas rendezőnek is tetszett…
Ráadásul nem csak neki tetszett, hiszen száznál is többször játszottuk, az összes fesztiválon megfordultunk vele a Művészetek Völgyétől Gombaszögig.
Vagyis eleve van egy rajongótábor, akik biztosan megnézik a filmet is.
Bízom benne, hogy így lesz. Nagy dolognak tartom, hogy gyakorlatilag mindenfajta reklám nélkül szájról szájra terjedt az előadás híre. Az emberek beszéltek róla, és az előző közönség behozta a következőt. Voltak fanatikus rajongók is, akik tízszer, tizenötször látták. Reméljük, hogy a film is ilyen módon fog működni. Egyébként 16-os karikát kapott, ez már hivatalos. És örülünk, hogy nem 18-ast…
A történetről nyilván semmit sem árulhatsz el.
Nem is lenne sok értelme, hiszen megfosztanám a majdani nézőket az élmény egy részétől. Annyit mégis elmondanék, hogy négy teljesen különböző embernek van egy közös metszéspontja: a múltjuk. Egy iskolába jártak, ugyanabban a kollégiumban laktak, és itt négy igazság áll szemben egymással. Egyik sem kevésbé érvényes a másiknál.
Valami történt tíz évvel azelőtt, amit mind a négyen másképp magyaráznak?
Igen. De inkább négyféle nézőpont, értékrend feszül itt egymásnak. Négy személyiség teljesen mást lát az adott történetben.
Vagyis a nézőnek meg kell találnia a számára legszimpatikusabb nézőpontot?
Nem feltétlenül. Én például a mai napig nem hoztam meg a döntésemet, nem tudom, melyikünk igazsága érvényes. És szerintem ez a legizgalmasabb az egészben.
Főleg, hogy manapság minden fekete-fehér, egyértelműen állást kell foglalnunk, különben nem tudnak besorolni minket. És aki besorolhatatatlan, az eleve gyanús, kezelhetetlen…
Pontosan ezért tartom rendkívül aktuálisnak ezt a sztorit, amely szerintem bármilyen platformon megállná a helyét, a képregénytől az operáig. A nagy történeteknek ez a titkuk.
A szerzőnek ez az első bemutatott darabja. Mit kell tudnunk Varga Lórántról?
Azt, hogy egy korszakos zseni. Imádom, ahogy megkomponálja a történetet, tele fordulatokkal, váratlan eseményekkel, és az egész nem szappanopera-szagú, vagyis összetett érzéseket vált ki a nézőben. Aki még nem hallotta a nevét, az ennek a filmnek köszönhetően megismerheti, és szerintem Lóránt be fog robbanni a bemutatót követően. Sőt, a magyar színházi közeg már most kezd rájönni, mekkora tehetséggel van dolga. Ha jól tudom, legközelebb a budapesti József Attila Színházban dolgozik majd. Ráadásul a múltkor azt mondta nekem, tele van a fiókja színdarabokkal…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
