Oroszország és az első taktikai atomcsapás, avagy lehetséges-e a lehetetlen? – II. rész

Oroszország és az első taktikai atomcsapás, avagy lehetséges-e a lehetetlen? – II. rész

Legutóbb összefoglaltuk az orosz atomdoktrína fejlődésének alakulását, példákkal támasztottuk alá, miért reális veszély egy Ukrajnára mért taktikai atomcsapás és vázoltunk egy igen elnagyolt forgatókönyvet is. Most ez utóbbi témát járnák körül részletesebben, segítségül hívva Robert C. Castel biztonságpolitikai szakembert.

Rendkívül nehéz dolgunk van, ha egy atomháború lehetséges forgatókönyveit vesszük sorra, arra kell ugyanis választ adnunk, miként képzelhető el az elképzelhetetlen? Tegyük most félre a teljesen parttalan és értelmetlen, „használna-e Oroszország atomfegyvert”-típusú vitákat. Próbálhatjuk racionalizálni a kérdést, dughatjuk homokba a fejünket, de azt eltagadni, hogy a létező atomfegyver, amolyan Csehov-féle puskaként, az utolsó felvonásban bizony könnyedén elsülhet, kincstári optimizmusra, vagy legyünk kissé szigorúbbak, ostobaságra vall. Ha valaki minderre heveny „propagandázással” reagálna, kérjük, keressen rá, kik azok a nyugati szakemberek, vezető beosztású katonák és hírszerzők, akik szerint a lehetőséggel bizony számolni kell.

Hogy az atomfegyver „eldördülése” valójában az emberi történelem utolsó felvonása lesz-e, tulajdonképpen mindegy is.

Az Amazonas-medence vagy Új-Guinea dzsungeleinek lakói valószínűleg csak egy vállrándítással veszik majd tudomásul, hogy hirtelen sokkal kevesebb „csillag” mozog az égen, de hogy a mi létezésünk alapjai megrendülnek, az teljesen biztos. Nem azt mondjuk tehát, hogy Oroszország bizonyos körülmények között biztosan atomfegyverhez nyúl majd. Jósolni, különösen a jövőt illetően, nagyon nehéz. Azt állítjuk csupán, a lehetőséget, már csak a fegyver puszta léte miatt, sem szabad kizárni. Ha pedig így van, bármennyire is rémísztő, foglalkoznunk kell a kérdéssel!

Robert C. Castel, aki e cikk elkészültéhez is rengeteg segítséget nyújtott, elsőként ismertette meg a nagyközönséget az eszkalációs létra fogalmával. Ennek lényege, hogy egészen kivételes eseteket leszámítva, az atomfegyver potméterét nem tekerik azonnal nulláról százra. Hogy nagyon leegyszerűsítsük: Oroszország vélhetően lépésről lépésre halad majd. „Ráutaló magatartással” jelzi, mire készül.

Ez az elmélet persze megy a levesbe, ha a nyár végi kudarcok és a frissen bejelentett „részleges mozgósítás” után újabb blamázs éri az orosz hadsereget, de újra csak azt tudjuk mondani, kristálygömb híján nem marad más, mint ezek a forgatókönyvek.

Ahogy azt Robert C. Castel portálunknak elmondta, nem csak hatóerőeszkalációról érdemes beszélni, hanem célponteszkalációról is. A várható következmények szempontjából egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy Oroszország milyen célpontot szemel ki magának.

Egy robbantás messze a tengeren várhatóan nem ugyanazokkal a következményekkel és válaszreakciókkal jár, mint egy lakatlan ukrajnai területre mért csapás, amely pedig más reakciókat váltana ki, mint mondjuk egy ukrán nagyvárost érő direkt támadás”

– magyarázza a szakember.

Az elmélettől a gyakorlatig

A fenyegető nyilatkozatokat, utolsó felszólításokat, nukleáris robbanófej nélküli ballisztikus rakétateszteket átugorva jutunk el a frontvonaltól távol eső, légköri atomrobbantásig. Oroszország csinált már ilyet, ha valamiből, hát helyből akad elég Moszkvának, az orosz Új-föld (Novaja Zemlja) felett végrehajtott robbantás pedig úgy jelezné Nyugat felé a szándék komolyságát, hogy közben nem tör ki automatikusan az atomháború. A robbantás „fizikai” hatásai elhanyagolhatóak (különösen, ha taktikai célra szánt fejet használnak), hiszen a terület gyakorlatilag lakatlan, azonban a nyugati közösségre gyakorolt elrettentő hatás megkérdőjelezhetetlen lenne. 1963 óta az atmoszféra felső rétegeiben végrehajtott tesztre egyáltalán nem került sor, 1992 óta hivatalosan sem az Egyesült Államok, sem Oroszország nem hajtott végre semmiféle kísérleti atomrobbantást.

Három évtized után felmérhetetlen lélektani hatásokkal járna egy orosz kísérlet.

Hírdetés

Az Egyesült Államok, miután szívós munkával a felek gyakorlatilag teljesen ellehetetlenítették az érdemi párbeszédet, legfeljebb egy hasonló jellegű robbantással reagálhatna. Hogy ez egy újabb létrafok megmászására ösztönözné Oroszországot vagy pont ellenkezőleg, deeszkalálná az eseményeket, képtelenség eldönteni.

Ha Oroszország az első atomteszttel nem éri el az önmaga által meghatározott célt, legyen az bármi, a következő lépcsőfok egy Ukrajna felett nagy magasságban (400-500 kilométer) végrehajtott robbantás lehet. Itt jegyezzük meg, a Szovjetunió 290 kilométernél magasabban sohasem tesztelt atombombát, ugyanakkor az atmoszféra felső rétegeiben végrehajtott robbantás nem lenne példa nélküli. Az 1962-es kubai rakétaválság idején az amerikaiak és a szovjetek is vagy féltucat ilyen elrettentő „kísérletet” hajtottak végre. Ez a magasságtól és a bomba típusától függően akár minimális polgári áldozat mellett is végrehajtható robbantás hatalmas erejű elektromágneses impulzust okozna, amely azonnal tönkre tenné az elektromos hálózatokat, így nem csak példátlan pánikkal, de rendkívül komoly gazdasági következményekkel is járna.

Indokolt lenne ideírnunk, nagyjából mekkora területről lehet szó, csakhogy ez teljesen kiszámíthatatlan.

Csak korábbi példákból indulhatunk ki, például egy 1962-es csendes-óceáni amerikai kísérletből, melynek során egy 400 kilométer magasan felrobbantott, másfél megatonnás bomba az 1500 kilométerre fekvő Hawaii-szigeteken is okozott áramkimaradásokat.  Nyilván adja magát az érv, Oroszország talán nem kockáztatná meg, hogy egy elektromágneses impulzussal valamely NATO-tagállam hálózatát is hazavágja, de félő, a háború ezen szakaszában mindez már nem számítana.

A teljes atomháború előtti utolsó állomás egy taktikai robbanófej bevetése valahol Ukrajna területén, földi célpont ellen. Hogy ez utánpótlási csomópont, raktárközpont vagy egy előre törő ukrán páncéloshadosztály ellen irányulna, tulajdonképpen mindegy, a következmények így is, úgy is beláthatatlanok. Korábbi amerikai szimulációk és hadgyakorlatok alapján erre a NATO valószínűleg egy hasonló erejű, szintén taktikai jellegű atomcsapással reagálna, de hogy ezek után az események sodrása ne ragadna magával mindkét hadviselő felet, az gyakorlatilag kizárható. Jó eséllyel egy orosz taktikai atomtöltet felrobbantása totális atomháborúban kulminálódna, győztesek nélkül.

Sokatmondó, hogy Oroszország korábbi elnöke, Dmitrij Medvegyed pár nappal ezelőtt arról beszélt, szerinte a NATO-nak nem lenne elég bátorsága ahhoz, hogy nukleáris válaszcsapással reagáljon egy ukrajnai orosz atomcsapásra. A politikus szerint a Nyugat „nem áldozná be Londont, Brüsszelt és Washington” egy „haszontalan és hanyatló Ukrajnáért”. Medvegyev kiemelte, szerinte az ukrán hadihelyzet jelenleg nem indokolja egy atomfegyver bevetését és „igen valószínűtlen”, hogy ilyesmire valaha sor kerülne.

Lehetséges a lehetetlen?

Robert C. Castel még egy fontos támponttal szolgált e rendkívül bonyolult témakör megértéséhez: az eszkalációs létra mellett a “nukleáris küszöb” fogalmát is érdemes tisztáznunk. Ez a folyamatosan mozgó határérték tulajdonképpen aszerint alakul, milyen alternatív, konvencionális fegyverek állnak egyik vagy másik fél rendelkezésére.  Az Egyesült Államok számos olyan fegyvert birtokol, amelyek hatóereje közelíti egy taktika atomfegyver erejét. Korábban az orosz hadsereg birtokában is voltak ilyenek – magyarázza Castel, de mára nagyon kevés maradt belőlük, hiszen elhasználták őket Ukrajnában.

Az egyik kritikus pont éppen az, hogy az oroszoknál egyre fogynak a taktikai nukleáris fegyverek alternatívái, így a küszöb is egyre lejjebb kerül.

Az izraeli szakember végezetül még egy igen érdekes, mégis alig-alig emlegetett tényezőre is felhívta figyelmünket. Castel szerint a nyugati közbeszédben elmosták a tömegpusztító fegyverek és a vegyi fegyverek közti jelentős különbséget.

Óriási hiba azt mondani, a vegyi fegyver az már majdnem olyan, mint egy atomfegyver. Simán elképzelhető, hogy az oroszok vegyi fegyvert vessenek be valahol a frontvonalon. Erre nincs válaszunk! Egy gyenge nyugati reakció csak felbátoríthatja Moszkvát, ha mehetett a vegyi, akkor jöhet az atomfegyver is. Hisz az már majdnem olyan!”

Castel úgy véli, nagy mulasztás nem elválasztani a kettőt, hiszen a taktikai atomfegyverek bevetésénél egyértelmű cezúrát kell húzni. Láttuk mi is és az oroszok is látták Szíriában, teszi hozzá, hogy a vegyi fegyverek bevetése megtorlatlanul maradt, hiszen a Nyugat nem tett semmit. Nagyon veszélyes üzenete van annak, hogy a vegyi fegyverek és a nukleáris fegyverek közé nem húzunk éles választóvonalat – hangsúlyozza.

Arra a kérdésünkre, miként reagálhat az Egyesült Államok egy orosz atomcsapásra, Castel szerint nincs egyértelmű válasz.

Részben azért, mert nem is lehet, sőt, hiba lenne egy ilyen terv kidolgozása. „Egy taktikai atomfegyver bevetése sosem abszolút. A reakciót mindig a kontextushoz kell szabni” – magyarázza, hozzátéve, a lehetséges reakciókat is csak az „érdekek szemüvegén” át érdemes tárgyalni. Nagyon veszélyes lenne egy univerzális receptből főzni, mondja Castel, hiszen saját kezét kötné meg Washington azzal, ha bizonyos orosz lépésekre egyértelmű és előre meghatározott választ helyezne kilátásba.


Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »