Öregapám az első világháborúban tüzér volt, a Dardanelláknál is harcolt Veres István2025. 10. 14., k – 22:21
Egy családi történet Negyedről, amely az első világháborúval indul, de a második világháború idején bontakozik ki igazán, és még ott sem ér véget…
Tisztelt Szerkesztőség!
Csatolva küldök néhány háborús történetet. Az 1871-ben született nagyapám, akit mi csak Öregapának hívtunk, megjárta az első világháború harctereit, az 1919-ben született apám pedig bejárta fél Európát a második világháború idején. Én 1941-ben születtem, nekem nem kellett háborúba mennem. Voltam sorkatona, katonaként átéltem a kubai és a berlini válságot, de aztán megkaptam az obsitot. Nagyapám és apám háborús viszontagságait viszont érdemes felidézni. Üdvözlettel:
Mészáros László, Negyed
Szüle mindig csak azt emlegette, hogy Öregapa fél zsák babérlevelet hozott egyszer haza „a törököktől”. Apám is úgy tudta, hogy Öregapa valahol a Dardanelláknál harcolt, de pontos helyről vagy csatáról nem tudott. Többször is megpróbáltam utánanézni az interneten, de csak annyit tudtam meg, hogy Törökország augusztus 3-án szövetséget kötött Németországgal, majd elzárta a Fekete-tenger kijáratát a Boszporusznál és a Dardanelláknál.
Védték a lezárt Boszporuszt
További történelmi tény a Gallipoli-félsziget híres, 1915. február 18-tól 1916. január 9-ig tartó ostroma, melynek során a védekező török hadsereg sikerrel védte meg a Dardanellák tengerszorosát a támadó brit és francia erőkkel szemben. Aztán egy 2013-ban íródott cikkből tudom meg, hogy ahogyan a franciák oldalán szenegáliak, a britek mellett indiaiak, szudániak és egyiptomiak, a nemzetközösségi államokból új-zélandiak, ausztrálok, kanadaiak és új-fundlandiak is harcoltak, hasonlóan ott voltak a monarchista magyarok is a törökök oldalán.
Amit kevesen tudnak, a Monarchia magyar tüzérei a legvéresebb helyeken küzdöttek a török és a német katonákkal együtt. Ariburnunál a 9-es számú 24 cm-es mozsárüteg és a 36-os számú 15 cm-es tábori taracküteg foglalt tüzelőállást 1915 őszén, írja Tihanyi Tamás. Ezek közül valamelyik ütegben tüzérkedett az én öregapám is. Ahogy a mellékelt képen látható, szinte mindegyik pipázott, ezek a vén tüzérek biztosan még a tüzelés alatt is a szájukban tartották a pipájukat.
Negyvenes, pipás családapák
Egy másik cikkben arra bukkanok, hogy 1915. november 15-én négy ágyúval érkezett Anafortához egy 24 cm-es mozsárüteg, amelynek a tisztikarában és a legénységi állományában is sok magyar szolgált. Az üteg Kodja Djemen Dagh mellett ment ütegállásba. Ehhez csatlakozott még egy 15 cm-es nehéz taracküteg Djank Bahirnál, Ari Burnuval szemben. A két osztrák–magyar üteg az Antant utolsó, legelkeseredettebb támadásához érkezett be, és nagy szerepük volt abban, hogy Kospoli nem esett el. Végül is az Antant belátta, hogy a központi hatalmak által támogatott törökökkel nem bír. Mindkét oldalon nagyok voltak a veszteségek, és az osztrák–magyar tüzérség a rövid időszak alatt is 155 fős veszteséget szenvedett.
Apám még valami olyasmit is említett, hogy Öregapa egészségét nemcsak Galliopoli ágyúpokla tette tönkre, de beszippantott valahol valamilyen mérges gázt is, ami később mind a testi, mind a lelki egészségére kihatott.
Öregapáról egyetlen katonai csoportkép maradt fenn. Ezek nem fiatalemberek voltak, hanem negyvenes, pipás családapák. Öregapának és Szülének akkor már három fiúgyereke volt, a negyedik, apám a háború után született meg.
Apám, a 22-es baka
Eleinte csak bejáró katona volt az apám, mert ő volt a családfenntartó: volt felesége, fia és anyja. Először bejárt Ógyallára az alapkiképzésre, majd a Monostori várerődben elvégezte a tiszthelyettesi számvivő tanfolyamot 1941-ben.
A háborúból akkor kapott ízelítőt, amikor Kálmán bátyjával motorbiciklin voltak Pesten, és átélték a város első orosz bombázását. Ez valamikor 1944 márciusának végén vagy április elején történt. A város szélén megálltak, és visszanéztek a városra. Hát igen, ideér lassan a háború. Apám rögtön tudta, hogy most aztán már nem kerüli el a behívót.
Aztán jött is a behívó, és irány a front. A 22-es határvadász zászlóaljhoz vonult be, ott lett géhás, vagyis a Gazdasági Hivatal, a hadtáp katonája. A hadtáp szervezte az élelmezést és az utánpótlást, vagyis az anyagi ellátást.
Azért tudom, hogy a 22-es baka volt, mert sokáig megvolt egy bőr levéltárcája (pénztárcája), amelynek a bal felső sarkában ott volt aranyozott számokkal a 22. Így se volt könnyű ráakadni valamilyen adatokra a huszonkettesekről.
A Hargitától a Fekete-erdőig
Nézzük először az általános hadi helyzetet egy-két mondatban. 1944 augusztusában nemcsak nyugaton omlottak össze a német arcvonalak, de az oroszok délen is elérték a Kárpátokat, és nyitva állt előttük az út Bukarest felé. A nagy támadás aztán Kisinyovból Bukarest felé irányult. Erről szakadt le egy keskenyebb ék, amely a Hargitán keresztül Marosvásárhely felé irányult. Aztán augusztus 22-én Bukarestben kitört a németellenes felkelés, és a románok gyakorlatilag átálltak az oroszok mellé.
Augusztus 23-án, a román kiugrás után rendelték el a harckészültséget, és a 22-es zászlóalj átkerült a frissen alakult 72. határvadász csoport parancsnoksága alá, és Besztercéről Naszódra települt, majd Kosára. Szeptember 1-én a Kosánál állomásozó zászlóalj átlépte a román határt, és vasúton Vatra Dornei-ig szállították, ahol kivagonírozott, és az itt kialakított hídfőben foglalt állást.
Ez a neten talált részlet végre elárulja, hogy hol is kezdte meg apám a nagy visszavonulást. Mindig csak úgy tudtam, hogy a Hargita környékén jártak, de most megvan a konkrét városnév, magyarul Dornavátra. Egy pillantás a térképre, és rögtön megértem, hogy hogyan került bele a visszavonulási útvonalba Beregszász is. Most már össze lehetne állítani egy útvonalat Dornavátrától a Fekete-erdőig.
Visszavonulás a Máramarosi-havasokban
Szeptember 28-án a határvadász-zászlóalj a Borsai-hágó területén ásta be magát, és felvette a lassan előrenyomuló szovjet csapatokkal a harcot. A zászlóaljnak a Felővisótól északkeltre magasodó Sziklástetőn lévő állásait a szovjet tüzérség folyamatosan tűz alatt tartotta. Dornavátráról a Borsai-hágóra már visszafelé vezetett az út, ez már visszavonulás volt. Jól mondta mindig apám, hogy kiment a frontra, és elkezdte a visszavonulást.
Október 10-én a Máramarosi-havasokban védekező zászlóaljat a támadó szovjet erők a Visóvölgy felé szorították vissza. A harcok során a zászlóalj Sziklástetőn lévő parancsnoki harcállás pontját egy szovjet aknavető sortűz telibe találta. Szemes Vazul alezredes, a zászlóalj parancsnoka hősi halált halt.
Erre a nagy támadásra apám is emlékezett, azt nem lehetett elfelejteni. Hogy az egyik percben még beszél az ember az egyik bajtársával, a másikban meg a bajtárs már lábak nélkül hever a fa mögött. Apám géhás volt, sose járt az első vonalban, de az aknavetőket, az ágyúkat és a repülők bombáit nem lehetett kikerülni. Az interneten van sok fotó a lebombázott településekről, városokról, de nem találok semmit egy erdőben lebombázott katonai alakulatról. Ilyet csak valamilyen háborús filmben lehetne fellelni.
Folytatása következik.
Összeállította: VI
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
