Egykor piarista diákokat tanított francia nyelvre Budapesten, most magyarul misézik a belga fővárosban a brüsszeli magyaroknak. Havas István piarista szerzetes tíz éve látja el a Magyar Háznál a katolikus misszió vezetését, érkezése óta sokat változott az Európai Unió központja, például nem járőröztek kommandósok a metróállomásokon. A brüsszeli közösségnek nem esnek jól az Orbán-kormány Brüsszel-ellenes kijelentései, bár az sem, hogy a belga közvéleményben már-már diktatúraként jelenik meg Magyarország.
– A brüsszeli magyar diaszpóra számos értelemben eltér más országok hasonló közösségeitől, mert jelen van a legújabb, eurokrata generáció és a jórészt antikommunista, egykori menekültekből álló korosztály is. Nagyon kevert a brüsszeli kép?
– Brüsszel egész más jellegű, mert túlsúlyban van a magasan képzett, biztos munkahelyű, de végleg kint maradni nem kívánó réteg. Nagyon erős, nagyon fiatal közösségről beszélünk. A brüsszeli Magyar Ház 1955-ben még túl nagynak számított. ’56-ban aztán hirtelen túl kicsi lett, 1989-ben megint nagy. De azóta, mivel tényleg sok a brüsszeli magyar, megint örvendetesen szűk a Magyar Ház. Kicsit gunyorosan azt szoktam mondani, hogy ha majd szétesik az unió, akkor megint túl nagy lesz. Van már Magyar Intézet is, és számos kulturális szervezet alakult, így a Magyar Ház egykori vallási-kulturális szerepéből az utóbbi visszaszorult. Sok program tehát kiszerveződött, és nagyon jól van ez így.
– A Magyar Házak tehát betöltötték küldetésüket? Az internet és az olcsó repülőjegyek korában van ma rájuk szükség?
– Ezt minden alkalommal újra kell gondolni, át kell értelmezni, hogy az elkövetkező 5–10 évre hogyan látjuk a Magyar Ház szerepét. A felnövekvő nemzedékeknek újra fel kell fedezniük a nyelvet és az országot. A nyelvápolásban, a kultúra, az ünnepek megőrzésében nagyon fontos a szerepünk.
– Van egyáltalán közös pontja az öregeknek és a fiataloknak? Nem úgy van, hogy az idős generáció konzervatív, az új pedig liberálisabb, de legalábbis technokrata?
– De. Az emigránsokat meghatározta az antikommunizmus, a rendszertől kapott sebek, de nekem mint lelkipásztornak mindenkit kell szolgálnom, azt is, akivel nem értek egyet politikailag.
– Érzi azt, amit Magyarországon hallani, hogy több százezer jól képzett ember hagyta el az országot, és már vissza se jön a rossz helyzet miatt?
– Nem. Itt nagy a mobilitás, sok belga megy el innen is. Szóval a mobilitást itt természetesebbnek tartják. És az itteni magyarság nagyon kis százalékban gondolkodik úgy, hogy itt marad.
– És ha Orbán Viktor naponta kimondja, hogy Brüsszel ne diktáljon nekünk, azt magukra veszik?
– Ezt azért nem biztos, hogy olyan jó hallgatni itt. De tudni kell, hogy ez otthonra szól. A médiában nagyon rossz most a megítélés rólunk, és ezt nagyon sajnálom. Ha hazautazom, kérdezik tőlem, hogy akkor vissza fogják engedni az atyát? Ez arról szól, hogy Orbán Viktor itt egy diktátor.
– Ez miért alakulhatott így?
– Egy intézkedést ki lehet emelni, és a magyar politika jellemzőjének tartani. Tehát elképzelhető, hogy az egész migránsügyben volt egy vonat, amiről azt mondták, hogy oda megy, de nem oda ment. És akkor elkezdődhetett az, hogy utoljára a náci időszakban nem mondták meg, hogy hova indul a transzport…
– Mert megállt Bicskénél, a menekülttábornál…
– Valószínűleg vannak a magyar kormány intézkedései között olyanok, amelyeket ki lehet emelni, és azok tényleg azt igazolják, hogy valóban minden rettenetes, és hogy diktatúra van. És akkor aztán csak ezt hajtogatja a sajtó.
– És milyen pozitív üzenetet lehetne küldeni a magyarokról a nagyvilágba?
– A nagy sikersztorija Magyarországnak a turizmus. Ha valóban olyan szörnyű ország lenne, akkor nem lenne az egyik legkeresettebb célpont Európában Budapest, akkor nem szökne az egekbe a ferihegyi utasforgalom. Pesten megfordulva mindenki rajongva tér vissza, hogy ó, hát teljesen más kép bontakozott ki előttem, mint amit az újságban olvastam. Nagyon elítélte a belga sajtó a népszavazást, ám elég kevés helyet szenteltek a lapok annak, hogy valójában mi volt a konkrét kérdés. Ehelyett az volt, hogy a magyarok megint elutasították a szolidaritást.
– Mennyiben változott meg Brüsszel élete a merényletek után?
– A mindennapokban nem lehet ezt érezni. A tudat viszont, hogy mindez megtörténhetett, döbbenetes. Hogy a biztonság, a szépen felépített nyugati világ ilyen törékeny? Hogy van ez? Ebben van változás, meg abban, hogy az ember örül, ha katonákat lát a metrón, és látja, hogy a kezük ott a fegyveren.
– A belga tartományi berendezkedés is okolható a terrorcselekmények bekövetkeztéért. Valahol elrontották a belgák?
– Kicsit a demokráciák lassúsága is benne van mindebben. Igen, sokat gúnyolódtak azon, hogy este nyolc után nem tartható például házkutatás, ám ez itt hozzátartozik a személyes szabadsághoz, az egyén tiszteletben tartásához. A hatóságok nagyon is tudtak Molenbeekről, az arabokról, de addig nem léptek, ameddig nem robbantottak.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 24.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
