Minden szentnek maga (az övéi) felé hajlik a keze, mindenki szereti megemelni azokat, akikben hisz vagy akiket legalábbis (ki)használni akar. A magyar kormányfő szemében mintaállam Azerbajdzsán elnöke, Ilham Aliyev például a minap feleségét tette meg alelnöknek, elvégre fontos a nők felemelése és a politikai egység megteremtése. Orbán Viktor a tavaszi ülésszak kezdetén az Országgyűlésben Terry Blacket emelte meg. A „buzizás” története mindenki előtt ismert, arra mégis érdemes kitérni, hogy a mindig igazat mondó miniszterelnök most hibát követett el. Nem az erkölcsi aggályokra gondolok, azokon sajnos már régen túl vagyunk, hanem arra, hogy a kormányfő a férfiszoknyák mögé bújás emlegetésével egyértelműen beismerte: az ellenzék egyik vezetője, Vona Gábor melegként való beállítása bizony a kormányzati propagandagépezet stratégiájának része. Gondoljunk bele reálisan kicsit a történtekbe, s lépjünk túl azon, hogy a homofóbia amúgy csúnya dolog, meg hogy ki milyen stílusban beszél egymással a parlamentben, és hogy Orbán Viktor is megkapja a magáét. Ez mind igaz, sok méltatlan támadás érte már a miniszterelnököt életében, de aligha ő szorul most védelemre. Szóval gondoljunk bele: vajon Orbán Viktor, aki egy komoly ember, az egyik kereskedelmi tévécsatorna bulvárhírei közül a parlamenti vita szintjére emelte volna-e egy kiégett transzvesztita sikamlós élménybeszámolóját, ha mögötte nem lett volna sokkal határozottabb stratégiai szándék? Persze, magunktól is sejtjük, hogy volt. De a sztori Országgyűlés elé vitele, még ha csak olcsó, piaci színvonalú beszólás szintjén is, ezzel együtt taktikai hibának, a miniszterelnökhöz pedig méltatlan tettnek minősíthető.
Azt meg lassan elfelejtjük, hogy ez a vita alapvetően az olimpiáról szólt, arról a kifejezetten érdekesnek tűnő világméretű sporteseményről, amelynek budapesti pályázatát éppen megfúrta egy látszólag a semmiből jövő társaság. És amelyikről szezonnyitó beszédében a miniszterelnök egyetlen, de tényleg egyetlen árva mukkot nem szólt, csak miután az ellenzék felpiszkálta.
Olvasta már?– Gazda Albert: Más férfiak szoknyája és az Orbán-nolimpia
– Pápay György: Egy szoknya, egy nadrág
– B. Molnár László: Aláírásgyűjtés és a valódi kérdések
– Gazda Albert: A Nemzeti Megfutamodás Rendszere
– Szerető Szabolcs: De ki akart itt olimpiát?
– Pintér Bence Szoknyák és szemöldökök
Pedig továbbra is nyitott egy fontos kérdés, mégpedig az, valóban akart-e olimpiát rendezni Orbán Viktor és kormánya. Vajon felmérték-e, mekkora gazdasági teher, micsoda szervezést igénylő rendezvény is az valójában? Nyilván felmérték, hiszen Orbán Viktor komoly ember. Ha valami igazi veszélyt jelenthetett volna hatalmára nézve, az éppen az olimpia megrendezése elképesztő költségek mellett. Ezért aztán nehéz elkergetni azt a gondolatot, hogy a kormányzat valójában egyáltalán nem volt érdekelt abban, hogy legyőzzük Párizst és Los Angelest; és nyilván tisztában vannak a súlycsoportbeli különbségekkel, azzal, hogy a pályázat győzelemre vitelére valójában túl sok esélyünk nem is lehetett. Ellenben a visszavonulóig is elmondhatta magáról a politikai elit, hogy a franciákkal és az amerikaiakkal játszunk látszólag egy ligában. Budapest nevét Párizs és Los Angeles mellé vésték fel a nagy nemzetközi eseményeken, ami önmagában jó érzéssel is eltölthetné a szívünket. Másfelől – s sajnos ez nem elhanyagolható szempont – az utolsó szó kimondásáig egyetlen tényleges kapavágás nélkül el lehetett költeni irtó sok pénzt olyan, a valóságot szépen elfedő tevékenységekre, mint tanulmányírás, szakértői munka vagy éppen marketing. Ezekből nem nehéz más irányokba csatornázni a pénzt. A budapesti olimpia költségeit 750 és 3000 milliárd forint közé becsülték, ami igen jelentős különbség, azt viszont biztosan tudjuk, hogy a hazai vizes vb kiadásai a tervezett négyszeresére nőttek. Kérdés, miért lett volna ez másként az olimpiával?!
Az ötkarikás tervek eddig is sok pénzt emésztettek fel, a pályázási, tervezési, szakértői és marketingköltségek több mint tízmilliárdot már elvittek (szerény becslés szerint). Ez az összeg nagyjából annyi, mint amennyit Gyurcsányék ámokfutása idején a kormányzati negyed terveire költöttek. Aztán azt is minek. Lehetnek ötleteink. Álmainkban persze járhattunk a tervezett pompás olimpiai helyszíneken, az első idei parlamenti ülésnapon viszont politikusaink kiosztották a pofonokat. Langyos, nyálkás, gusztustalan mocsárban ért mindannyiunkat az ébredés.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017. 02. 25.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
