A mai ember igyekszik kerülni minden olyan gondolatot és tevékenységet, ami elszomorítja vagy lehangolja. S bár vágyik a felhőtlen jókedv után, mégis azt kell tapasztalnia, hogy állandóan depressziós, és soha nincsen nyugta.
Tagadva, hogy az embernek van lényege, és létezik olyan centrum, amely felé törekednie kell – vagyis hit nélkül – értelemszerűen önmagába hullik az ember, ott pedig tényleg nem várhatja más, csak a mélységes levertség – mondhatjuk joggal. De mintha korunk vallásossága is csak az örömre fókuszálna, melytől igencsak messze van az, amit üdvös könnyhullatásnak neveztek a régi idők lelki írói. Bellarmin Szent Róbert A galamb sóhajáról, avagy a könnyek javáról című művében ezt fejti ki, meglehetősen részletesen. A Sursum Kiadó által közrebocsátott kötetet Alácsi Ervin János fordította, és a jegyzeteket, magyarázatokat is ő írta.
Ez a három könyvből álló elmélkedés Bellarmin Szent Róbert jezsuita szerzetes, bíboros (1542–1621) Szent Ignác-i lelkigyakorlatokon szerzett tapasztalatainak gyümölcse. A Jézustársaságnak ajánlott mű 1617-ben jelent meg, eredeti címe De gemitu columbae, sive de bono lacrymarum.
„Ki ad nékem szárnyakat, mint a galambnak, hogy elröpüljek, és megnyugodjak?” (Zsolt 54,7) A szerző ezt a zsoltárverset választotta kiindulópontjául. A galamb, mely „tiszta és álnokság nélküli, gyötrelmeit keserűség nélkül panaszolja, nem énekel, nem csacsog, hanem sóhajtozik”, az Isten felé törekvő lélek szimbóluma. De emellett az Egyháznak, Krisztus jegyesének a képe is.
A „sírás dicsérete” nem azt jelenti, hogy kizárjuk az örömöt. De nem is valamiféle dekadens világfájdalommal találkozhatunk a kötet lapjain. Ez az „Isten szerint való szomorúság”, mely „üdvösséget szerez” (2Kor 7,10). Bellarmin szerint léteznek „természetes, rossz és jó könnyek” is. Az utóbbiak forrása a Szentlélek, mert „maga a Lélek könyörög értünk kimondhatatlan sóhajtozásokkal” (Róm 8,26). Az Isten utáni vágy – a szeretet – és a bűnök iránti gyűlölet – a fájdalom – könnyei „felülről jönnek, és alsó forrásokból fakadnak”.
Rácáfolva a katolikus gondolkodást érő vádakra, melyek szerint Isten igéjét kiszorította a hagyomány, Bellarmin a Szentírásból vett szakaszok elemzésével kezdi könyvét. Az idézett sorok önmagukban is megállnak, amolyan lelki szentenciaként: „Akik könnyhullatással vetnek, örvendezéssel aratnak” (Zsolt 125,5). „Sírjunk az Úr előtt, ki minket alkotott” (Zsolt 94,6). „Ott a bölcsek szíve, hol a szomorúság, és a bolondok szíve, hol a vigasság” (Préd 7,5). Az Ószövetségben sokszor említett „szomorúság háza” arra emlékeztet, hogy minden csak ideig való ezen a földön. Izajás próféta arra szólítja fel a népet, hogy könnyek között tartson bűnbánatot, de mivel felülkerekedett az „együnk, igyunk, mert holnap meghalunk” gondolkodás, ezért az Úr fogságba vetette őket. A Siralmak könyvében pedig ezt olvassuk: „Folyjon könnyed, mint a patak, éjjel és nappal! Ne engedj magadnak pihenőt, ne csillapodjék szemed bogara! Kelj föl, kiálts az éjszakában, az éjjeli őrségek kezdetén! Öntsd ki szívedet, mint a vizet, az Úr színe előtt! (Siral 2,18–19)
Az Újszövetség is említi az üdvös könnyhullatást. „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek” (Mt 5,4). Lukács evangélista pedig így ír: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok. Jaj nektek, akik most nevettek, mert majd gyászoltok és sírtok!” (Lk 6,21; 6,25) Ez nem a gyász miatti fájdalom szülte, hanem a bűnök feletti sírás. Szent János, a Teológus evangéliumában olvassuk: „Bizony, bizony mondom nektek, hogy ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog. Ti szomorkodtok majd, de szomorúságotok örömre fordul.” (Jn 16,20) Pál apostol személyes tapasztalatát osztja meg velünk: „Hiszen szívemnek nagy szorongattatásából és aggodalmából írtam nektek sok könnyhullatás közepette” (2Kor 2,4). A szentírási példák után a szentek tanúságtételei, megnyilatkozásai következnek.
A második könyv a könnyek forrásáról szól. A fájdalom és a szeretet tizenkét forrást fakaszt. Első a bűn, amely elválaszt Istentől és embertől. A következő a kárhozat, mely a mai elképzelésekkel ellentétben Bellarminnak olyan valóság, ami megtérésre ösztönzi az embert. Ha a pokolbeli fájdalomra, sötétségre, a soha ki nem alvó tűz gyötrelmeire, a lelket marcangoló féregre, a megkötözöttségre és az ördögök társaságára gondolunk, az bizony méltán indítja meg könnyeinket. De Krisztus kínszenvedésének megfontolása is könnyekre méltó: „Az Úr teljes, tiszta, mélységes és rendíthetetlen szenvedésén könnyhullatásokkal elmélkedjetek.” Az Egyház üldöztetése, a papság, a szerzetesrendek és a világiak állapota egyaránt üdvös sírásra késztet. Csakúgy, mint az emberi nem nyomorúsága, melynek fő pillére a gazdagodás és a hatalom iránti vágy. Ha a tisztítótűzről, az üdvösség bizonytalanságáról elmélkedünk, az is könnyekre sarkall. A könnyhullató vágyik Isten szeretetére, ezt a szerző a Miatyánk kérései alapján illusztrálja. A kísértések felett – melyek száma végtelen – szintén könnyezünk.
A kötet harmadik része a könnyek gyümölcseiről beszél. A könnyhullatás lemossa a bűnöket, hisz jelzi az igaz bánatot. A könnyekre fakadt hívő Krisztus erényeit utánozza: Jézus a kereszt szószékéről nem szavakkal, hanem példával tanít. Ezt megfontolva fogunk irgalmas szívvel közeledni a másik emberhez: „Viseljétek a szeretet nyílt indulatát minden felebarátotok felé.” Bellarmin szerint a könnyek alázata révén van lehetőség a pápaság megújulására, a nép erkölcseinek megjavítására is. A szerzeteseket arra szólítja fel, hogy térjenek vissza alapítóik szándékaihoz. Csak alkalmasakat vegyenek fel a rendekbe, legyen szigorú próbaidő, gyakorolják a keresztény erényeket, és tartsák magukat az Egyház tanításához.
Ezek szerint a keresztény ember élete nem más, mint folyamatos sírás és könnyhullatás. A szó köznapi értelmében nem, ez inkább egyfajta spirituális attitűd, lelki irányultság. A könyvet olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy Bellarmin a teljes keresztény hagyományra vonatkoztatja a könnyek adományát, mindent e nézőpontból szemlél és mutat be. Bár a hívő élete nem önmarcangolás, ugyanakkor Bellarmin felfogásában a földi zarándokút tengernyi kísértéssel van tele, ezek pedig nem adnak okot a felhőtlen vigasságra. A meglehetősen sok idézett hely is azt bizonyítja, hogy nem áll messze a valóságtól. Az persze érdekes kérdés, hogy korunk keresztény felfogása mit is kezd mindazzal, amit a szent szerző ebben a műben leírt.
Mint ahogyan azt megszoktuk a Sursum Kiadó könyveinél, minőségét és igényes kivitelezését tekintve Bellarmin Szent Róbert A galamb sóhajáról című kötete is kiemelkedik a hazai kínálatból. A művet Jean David Paradisus sponsi et sponsae –Pancarpium Marianum (1619) című emblémás könyvének Théodore Galle által készített metszetei díszítik.
Fotó: Sursum Kiadó
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. december 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
