Városokat sosem lehet kollektíven rossznak bélyegezni, még a legsötétebb időkben is élnek mindegyikben olyan emberek, akik nem kollaboráltak az éppen aktuális nemzetrontó erőkkel. Vannak azonban a történelemben olyan periódusok, amelyek akarva-akaratlanul, így, vagy úgy, de jobbára ismétlik önmagukat.
Budapest sem most „öltözött” először vörös rongyokba, ahogy azt már a Tanácsköztársaság 133 napos rémálma ismeretében nagyon jól tudjuk. A vörösök egy valamit tanultak meg ebből a rövid periódusból, amikor az országos káosz közepette övéké lett a hatalom: az ilyen jellegű „nyílt sisakos elnyomás” nem fog eredményre vezetni. Valóban, Oroszország kivételével sehol nem tudott megszilárdulni a vörös uralom, így pont az ellenkezője következett be annak, amit a marxista teoretikusok, magas beosztású pártemberek vártak. A központ helyett a periférián szilárdult meg a bolsevizmus, felülírva ezzel a korábbi várakozásokat, mivel az eredeti elsőszámú célpont mindig is Németország volt. Így a marxisták is kénytelenek voltak alkalmazkodni a kor kihívásaihoz, s a második világháború lezárását követően már egészen más politika mentén szervezkedtek. ’45 után az együttműködés látszatát keltve dolgoztak a „demokratikus pártokkal” (az, hogy amazok kollaboráltak velük, soha el nem évülő történelmi bűn), a „Horthy-fasisztákat” közös erővel üldözték el, végezték ki. Idővel persze törvényszerűen leszalámizták a demokratákat is, s kiépítették az államszocialista rendszert, kiterjedt hálózattal, befolyásos politikusokkal és egy szuperhatalommal a hátuk mögött.
Ahhoz viszont, hogy megértsük, milyen mélyen is vagyunk a mocsokban 2019-ben, meg kell jegyeznünk, hogy baloldali eszméket nem csak terrorral és erőszakkal, de leghathatósabban a társadalom átformálásával tudunk terjeszteni. Példánk okáért Kádár „emberarcú gulyáskommunizmusa” messze több kárt tett a magyar táradalomban, mint Rákosi pár éve, aki ellen még egyértelműen „divat volt” az a kérlelhetetlen magyar ellenállás. 1968-tól kezdve Nyugat-Európában felütötte a fejét egy új pestisjárvány, amit kultúrmarxizmusnak kereszteltek. A világ, amelyben élünk, a politikai korrektség falai, a „demokratikus világ” kétszínűsége mind-mind a kultúrmarxizmus által átformált társdalom terméke. Ennek az „új világnak” pedig értelemszerűen az elsősorban nyugati nagyvárosok lettek a gócpontjai.
Nos, nagyon röviden és nagyon dióhéjban azért volt szükség erre az összefoglalásra, hogy tisztázzuk, hogyan tér vissza újra és újra egy olyan eszmeiség, amelynek már évtizedek óta a történelem szemétdombján lenne a helye. Ellenben az az ellenállás, ami 100, vagy akár 80 éve még létezett, ma komoly erősítésre szorul. A „liberális” Budapest, a „vörös” Budapest, ha kollektíven nem is igazak minden lakosra, de sajnos teljesen helytálló megnevezések. Csak amíg 100 évvel ezelőtt létezett egy „szegedi gondolat”, ami mentén egy maroknyi ember képes volt helyrebillenteni Magyarország egyensúlyát, addig ez manapság már jóval nehezebben megy a kultúrmarxizmus tevékenysége következtében.
A „szegedi gondolat” nyomán létrejött új berendezkedés, amit legtöbben Horthy-korszaknak, esetleg két világháború közötti Magyarországnak szoktak hívni (utóbbi véleményem szerint pontosabb kifejezés) mindmáig az egyetlen olyan erő volt hazánkban, amely leszámolt a bolsevizmussal s oda küldte, ahová az való: illegalitásba, a föld alá. Azonban 1945 áprilisa óta, amikor az utolsó talpalatnyi szabad föld is elveszett Magyarországon, nem sikerült sem a kommunizmust, sem pedig a vele kéz a kézben járó liberalizmust nemhogy semlegesíteni, de még biztonságos kordonok közé sem beszorítani.
Most szombaton lesz kerek 100 esztendeje, hogy egy dualizmusban szocializálódott antibolsevista tengernagy Nemzeti Hadserege élén „tetemre hívta” a „vörös rongyokba öltözött fővárost”. A „szegedi gondolat” legfőképpen a kiváló jellem, politikus és katona, Gömbös Gyula gyermeke volt, s amelyet nyugodtan nevezhetünk az ősi európai immunrendszer megtestesülésének. A kultúrmarxizmus pedig pont ezt az immunrendszert igyekszik kiirtani az európai fehér, keresztény országokból. Nyugaton több évtizedes uralmuknak köszönhetően diadalra jutottak, de a romlásnak már Közép-Kelet Európában is bőven mutatkoznak jelei. Vezércsillagként előttünk lebeghet a „szegedi gondolat”, ám a saját harcunkat nem vívhatják meg az ősök helyettünk.
Ennek a szellemiségében legyünk ott minél többen november 16-án, szombaton, 16:30-tól a Bartók Béla út (régen Horthy Miklós út) 96. szám alatt, ahonnan a Mi Hazánk fáklyás felvonulása indul a 100 éves dicsőséges évforduló alkalmából.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
