A történelmi-politikai filmek mindig rendkívül érdekesek, főleg akkor, ha képesek az egyén szemszögéből nézve bemutatni a körülöttünk lévő világot. A személyes sorsokat látva ugyanis nem csak sokkal jobban megérthetjük a társadalmi jelenségeket, hanem közelebb is érezzük magunkhoz az adott időszakot és helyet, még akkor is, ha az adott időben még nem is voltunk, vagy ha most nem ott élünk.
A hús-vér embereket látva nyilvánvalóvá válhat, hogy az események alakítói éppúgy lehetünk, mint elszenvedői. Még akkor is, ha a történelem súlya legtöbbször olyan nagy, hogy csak ideig-óráig tudjuk megtartani.
Sokszor megírtuk már, hogy az utóbbi években a sorozatok minősége meredek emelkedésbe kezdett. Így van ez a történelmi és társadalmi kérdéseket boncolgató szériáknál is. A következőkben három sorozatot veszünk górcső alá. A Babilon Berlin 1929-be visz bennünket, az Összeesküvés Amerika ellen a II. világháború idejére kalauzol, a Homeland (A belső ellenség) 8. évadának kémtörténete pedig napjainkban játszódik.
A Babilon Berlin Volker Kutscher Tisztázatlan bűnügy című regényéből készült. Gereon Rath (Volker Bruch) kölni rendőrt Berlinbe küldik, hogy megtalálja egy magas rangú politikusról forgatott kompromittáló film negatívját. A háború lelki és testi nyomait még magán viselő felügyelő az erkölcsrendészetre kerül, ahol a frontot szintén megjárt Bruno Wolter (Peter Kurth) veszi a pártfogásába. A nyomozásban keresetlen segítőtársuk is akad a fiatal Charlotte Ritter (Liv Lisa Fries) személyében. Miközben egyre közelebb jutnak a film készítőjéhez, látóterükbe kerül egy, a Szovjetunióból érkezett, harci mérges gázzal teli vonatszerelvény, melynek egyik kocsijában Szidorova grófnő (Severija Janušauskaitė) családi aranykészlete rejtőzik.
Nem tudom, milyen volt Berlin a húszas években, de elhiszem, hogy olyan lehetett, amilyennek a filmben látjuk. A németek valóban nem sajnálták a pénzt erre a sorozatra, atmoszférája sokszor olyan erős, hogy az már egyenesen zavarba ejtő. A hatást csak fokozza, hogy Kutscher műve nem egy szokványos krimi, inkább nevezhető szociodrámának. Ennek megfelelően óriásit merít a korabeli Berlin társadalmi légkörébe: a szegénység, a munkanélküliség és a megoldatlan lakáshelyzet okozta nyomorúságot szinte a bőrünkön érezzük. A már tíz éve véget ért háború nyomai ott vannak mindenütt: a poszttraumás stressztől szenvedő egykori katonák és a Németország hajdani fényét visszaállítani szándékozó tisztek is képtelenek felejteni.
Egy látszólag békében élő város képe tárul elénk, melynek sötét bugyraiban kavarog az erkölcsi züllés és a korrupció. A munkásság radikalizálódik, tüntetésüket a rendőrök fegyverrel verik szét. A szélsőjobboldal is mozgásba lendül, a puccsra készülő Fekete Reiswehr a békeszerződést megszegve szerez fegyvereket és képezi katonáit. Eközben a zavaros viszonyokat kihasználva a Sztálin megbuktatására készülő trockista orosz emigránsok Vörös Erőd nevű szervezete is Berlinben készülődik.
Bár a sorozat központi figurája Gereon, a filmnek nincsenek igazi hősei. A szereplők magánéletét is alaposan megismerjük, mindezt látva pedig – legalábbis morális szempontból – nincs, aki mellé odaállhatnánk. De az is lehet, hogy ezúttal másként kell rájuk néznünk. El kell fogadnunk, hogy csak a tankönyv ízű történelem ismer hősöket, a valóságos nem.
Gereon a történet elején egy szinte jelentéktelen ügynek próbál a végére járni, ám mire a sorozat végéhez közeledünk, egyre nagyobb lesz a tét. Kutscher nem hagyja lankadni a figyelmünket, hiszen az események súlypontja legalább háromszor változik. Természetesen úgy, hogy az általunk is ismert történelmen nem módosít semmit.
A történészek általában nem szeretik a „Mi lett volna, ha…?” kérdéseket. Elsősorban azért nem, mert „ugyan már, ki tudhatja azt pontosan?” Egy író azonban eljátszhat egy alternatív múlt gondolatával, és ha ezt teszi, az olvasó szívesen szegődik társául. Philip Roth 2004-ben jelentette meg az Összeesküvés Amerika ellen című regényét, melyben csupán egy aprócskát változtatott a valódi történelmen: az 1941-es választásokat nem Franklin D. Roosevelt, hanem az Atlanti-óceánt először átrepülő Charles Lindbergh nyeri. Ám mivel Lindbergh köztudottan szimpatizált a német náci rezsimmel, és az America First mozgalom élén ellenezte, hogy az Egyesült Államok beavatkozzon az európai háborúba, ennek a jelentéktelennek tűnő kiigazításnak komoly következményei lettek. Roth regényéből az HBO készített sorozatot.
A történet középpontjában a Levin család áll. Phillip (Azhy Robertson), az író alteregója még kisiskolás, bátyja, Sandy (Caleb Malis) 14 éves. Apjuk, Herman (Morgan Spector) biztosítási ügynök, édesanyjuk, Elizabeth (Zoe Kazan) a háztartást vezeti. Hermant és öccsét, Alvint (Anthony Boyle) – csakúgy, mint a newarki, javarészt zsidó szomszédjaikat – szenvedélyesen érdekli a politika. Nem fér a fejükbe, hogy Lindbergh (Ben Cole), akinek a programja mindössze néhány, háborút elutasító mondatból állt, hogyan győzhetett Roosevelt ellen. Míg Herman otthon gyötrődik, Alvin beáll a kanadaiak Európában harcoló egységébe.
Mint azt már az Amerikai pasztorál filmváltozatával kapcsolatban is megjegyeztem, Roth regényeit szinte lehetetlen megfilmesíteni. Erre kizárólag akkor van esély, ha a nyers, lecsupaszított sztori alkalmas erre. Ezúttal a sorozat alkotói jó érzékkel nyúltak a történethez, sikerült a filmre is átültetniük azt a feszültséget, amit a regény olvasásakor érzünk. Ebben a remek színészi alakítások mellett a negyvenes évek Amerikájának valósághű megjelenítése is szerepet játszott.
Bár a nagypolitika is fel-feltűnik a filmben, Roth számára az a valódi kérdés, hogy az egyén milyen viszonyban van, vagy milyen viszonyban lehet a történelemmel. A család tagjai nem azonos módon reagálnak az eseményekre, magatartásukon keresztül láthatjuk, mennyire nem egyértelmű egy bonyolult társadalmi helyzet értelmezése. Sandyt egy vidéki farmra küldenék néhány hétre, hogy ott megismerje „a másik” Amerikát. A fiúnak nagyon tetszik az ötlet, apja azonban úgy látja, hogy így akarják átnevelni a fiát. Bár Herman nem hajlandó Kanadába emigrálni, mint sokan körülötte, küzdeni sem akar úgy, ahogyan Alvin teszi. Elizabeth viszont addig menekülne, amíg nem késő. A házaspár nem nézi jó szemmel, hogy a nő testvére, Evelyn (Winona Ryder) hozzámegy a lindberghi politikát aktívan támogató Bengelsdorf rabbihoz (John Turturro).
Az események akkor durvulnak el, amikor az elnöki tisztségre pályázó, szókimondó rádióst, Walter Winchellt (Billy Carter) meggyilkolják. Az erőszak egyre közelebb kerül a Levin családhoz, ami cselekvésre sarkallja Hermant is. Vállalva az életveszélyt, elmegy volt szomszédjának a gyerekéért, akinek anyját szélsőségesek ölték meg.
Az Összeesküvés Amerika ellen pontosan az ellenkezőjét mondja annak, mint amit az Amerikai pasztorálban olvashattunk és láthattunk. A hétköznapi emberek itt nem közömbösek. Mindenkit érdekel, hogy mi történik körülötte, és a maga módján, a megfelelő időben tenni is hajlandó a meggyőződéséért. Az Amerikai pasztorálban az ember az eszét vesztett, őrült történelem játékszere, Az Összeesküvés Amerika ellen viszont azt sugallja, hogy végső soron minden olyan lesz, mint amilyenné mi magunk tesszük.
A Homeland (A belső ellenség) című sorozat első három évada a több év afganisztáni fogság után hazatért Nicholas Brody őrmester (Damian Lewis) viszontagságairól szólt. A CIA agilis ügynöke, Carrie Mathison (Claire Danes) és főnöke, Saul Berenson (Mandy Patinkin) arra próbált rájönni, vajon a csodálatos módon visszatért katona elárulta-e a hazáját. A rejtély megoldása után is folytatódott a sorozat, az Egyesült Államok ellenfele minden évadban más volt, a hetedikben például Oroszország. Ez az utolsó enyhén szólva sem sikerült, a nézőnek olyan érzése lehetett, hogy egy B kategóriás sorozatot lát. Éppen ezért erős fenntartásokkal kezdtem bele a nyolcadik évadba.
Már az első részekből kiderült, hogy a Homeland visszatért a régi színvonalához. Ezúttal – furcsa módon – az amerikaiak egyik fő szövetségese, Pakisztán válik ellenséggé. Az egykori rettegett tálib terrorista vezér, a negyedik évadban már feltűnt Haqqani (Numan Açar) titokban békét akar kötni az amerikaiakkal, ami bizonyos pakisztáni köröknek nem igazán tetszik. Miután lezuhan az amerikai és a pakisztáni elnököt szállító helikopter, az előbbi országban egy gyenge, míg az utóbbiban egy erőskezű vezető jut hatalomra. Egy tanácsadónak sikerül elhitetnie az Egyesült Államok újdonsült elnökével, hogy a kialakuló konfliktust csak háborúval lehet megoldani.
A fent említett két sorozathoz hasonlóan a Homeland új évadának az atmoszférája is képes behúzni bennünket a világába. A harci jeleneteket ugyan bárhol felvehették, ám a pakisztáni vagy afganisztáni részek rendkívül élethűnek tűnnek. Különösen az a városka lenyűgöző, ahol Carrie megtalálja az elnöki helikopter fekete dobozát, hivatalos nevén repülési-adatrögzítőjét. A város sötétbe burkolózó boltocskáiban szinte bármilyen fegyvert vagy műszaki eszközt be lehet szerezni, legyen az szovjet a nyolcvanas, vagy amerikai a kétezres évekből.
Az persze nehezen megítélhető, hogy a sorozat politikai vetülete mennyire valóságos. A dilemma ismert: Amerika a világ csendőre, vagy az a nagyhatalom, amelynek nem csak feladata, de kötelessége is a béke fenntartása? A néző persze tudja, hogy ezt a kérdést ma már nem lehet komolyan venni, hiszen az utóbbi évtizedekben az Egyesült Államok külpolitikájában egyre nehezebb felfedezni a világ sorsáért való aggódást. Úgy tűnik, sokkal inkább a szimpla birodalmi érdek az, ami meghatározó.
A Homeland legutóbbi évadaiban Carrie volt a főszereplő, karaktere most még inkább a középpontba kerül. A korábbi magánéleti szál – van egy lánya, akinek Brody az apja, őt Carrie nővére neveli – ezúttal teljesen háttérbe szorul. Az orosz fogságból nemrég kiszabadult Carrie-t szakértelme miatt hívja Saul Pakisztánba, ahol az öntörvényű ügynöknő annak rendje-módja szerint alaposan belekeveredik az eseményekbe. Tisztán látja, hogy a szűklátókörű megközelítés az atomháború felé sodorja a hazáját – és vele az egész világot. Ezt pedig akkor is meg akarja akadályozni, ha közben azzal vádolják, hogy lepaktált az oroszokkal. Az államérdek, emellett pedig a haza szolgálata fokról fokra kerül szembe az egyéni lelkiismerettel. Carrie nem csak az életét kockáztatja, hanem sorban mindent elveszít – még Saulhoz fűződő évtizedes barátságát is – azért, hogy elkerüljék a háborút. Pont ez az áldozatvállalás az, ami a Homeland nyolcadik évadát kiemeli az eddigiek közül. Hiszen Carrie azt is jól tudja, hogy ezúttal nem egy olyan fegyveres összecsapás várna rájuk, ahol a szokásos technikai fölény miatt minimálisak lesznek az áldozatok. Egy pakisztáni atomcsapás ugyanis ezrével öli majd meg az amerikai katonákat.
A Babilon Berlinben az egyén akarva-akaratlanul sodródik bele a történelem eseményeibe, az Összeesküvés Amerika ellen szereplői a korszellemmel szembeszállva igyekeznek megtenni, amit lehet, míg a Homeland utolsónak szánt évadában egyvalaki áldozata rántja vissza a világot az atomháborútól. Az ember elgondolkodik: vajon mi magunk, napjainkban beleszólhatunk-e a történelem alakulásába?
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata a 2020. június 28-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
