Lassan, de biztosan elérkeztünk a 2019-es nyár végéhez, amely az iskolakezdés mellett egyszerre jelenti a politikai uborkaszezon végét, a belpolitikai élet magasabb fokozatra kapcsolódását. Az októberi önkormányzati választásokig összesen két hónap sincs hátra, így a politikai pártok számára a tét is nagyobb, mint „normál” esetben. Ilyenkor persze egyesek szeretik meghajtani azt a bizonyos „ígéretrollert” is a még több szavazat reményében. Ebben természetesen ismét a „demokratikus ellenzék” jár az élen, ami azért is felettébb érdekes, mert még egymás között sem tudtak rendesen megegyezni számos olyan nagyvárosban, amely kiemelt jelentőségű lenne számukra.
Ezt még bizonyára sokszor le fogom írni ebben a bő másfél hónapban, de bármennyire is kizárólag erre épít a balliberális oldal (természetesen most már teljes egészében ide tartozik a Jobbik is, így befejezem azt a rossz szokásomat, hogy a „balliberális oldal és a Jobbik” kifejezést használom), az Orbán-fóbia és a Fidesz-utálat (balliberális lumpenproletár megfelelője a FideSS, csak tudnám, miért keverik ide a dicsőséges Waffen-SS-t) nem politikai program. Természetesen lehet (és kell is) kritizálni a kormánypártot, amely papíron jobboldali, de ennek sokszor sajnos nyomát sem tapasztaljuk, különösen, ha kultúrkampfról, vagy a komfortzónán túlmutató társadalmi kérdésekről van szó (például a „Pride”), de nyilvánvalóan a „demokratikus ellenzék” nem ebből a nézőpontból szemléli a dolgokat. Pedig, ha összehordok egy halom építőanyagot, az még nem egyenlő egy lakható házzal (most szabadon idéztem egy ókori bölcstől), balliberálisék ennek ellenére mégis azt hiszik, hogy így nem csak, hogy rajthoz lehet állni, de nem merészelnének településeket is vezetni a káoszban, amit összehordanak.
A legérdekesebb az egészben az, hogy egyértelműen kirajzolódik (és ez nem csak a politikai életre igaz), hogy hosszútávon azok a formációk lesznek ütőképesek, akik nem „feloldódnak egy nagyobb valamiben”, hanem egyedi gondolatokat és célratörő programpontokat fogalmaznak meg, a jövőre nézve pedig konkrét és megfogható víziókkal rendelkeznek. Példának okáért: maradt bármiféle karaktere a Jobbiknak, Jakab Péter véletlenszerű kirohanásait leszámítva? A kérdés persze költői. Mi is lehet annál nagyobb büntetés egy valaha volt nemzeti erő számára, mint a balliberális keresztmetszetben való totális feloldódás, a jellegtelenség kemény átka? Ugyan nehéz egy „átlag választópolgár” fejével gondolkodni, de valószínűleg egy politikában kevésbé jártas egyén számára sem szimpatikus a céltalanság, a széthúzás, a jellegtelenség, a pozíciókért való cicaharc. Mondjuk, személy szerint én örülök neki, hogy ezek a szerencsétlenek leragadtak alapvető hibáknál, amit csak el lehet követni a politika színpadán, ráadásul így még kívánatosabb egy harmadik pólus megerősödése, amely őszinte jobboldali politikával méltó versenytársa lehet a kormánypártoknak.
A harmadik pólus helyét hivatott betölteni a Mi Hazánk Mozgalom, amely szervezet számára az őszi választás a második országos szintű megmérettetés lesz, amióta megalakult. A kicsit több mint egy éves párt fennállása óta jelentős mértékben fejlődött, de szükség is van erre, hiszen a magyar radikális jobboldal komoly válaszút elé érkezett. Amíg a 2000-es években jelentősen könnyebb volt a hatalmon lévő baloldal ellen pozícionálnia magát, addig most már két fronton is helyt kell állnia: egyszerre kell valódi jobboldali politikát felmutatni a kormánypártokkal szemben, valamint kérlelhetetlen ellenfélként kell működnie a balliberálisokkal szemben is. S, ha ez még nem volna elég, még azok bizalmát is újra meg kell szerezni, akik olyan szinten csalódtak a Jobbikban, hogy még hosszú ideig nem mernek bízni senkiben. Azonban ez aligha adhat csüggedésre okot bárki számára, hiszen mi más adhatná egy mozgalom legfőbb erejét, mint az, hogy nehezebbnél nehezebb feladatokat old meg sikeresen?
Nos, ezzel a felállással és politikai térképpel vágunk neki az ősznek. Bizonyára mókás lesz olvasgatni az újabb és újabb baloldali összeborulásokról, majd hirtelen szakításokról, de a nevetséges percek mellett azért arról se feledkezzünk meg, hogy ezúttal is az ország sorsa a tét, hiszen „kicsiben” települést irányítani olyan, mint nagyban egy egész államot.
Az olvasztótégely ereje pedig ezúttal is megmutatkozik majd, hiszen aki színtelen-szagtalan módon, elvtelenül és víziók nélkül politizál, azt kérhetetlenül beszippantja egyszer s mindenkorra. Pártállástól és világnézettől függetlenül.
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
