Azért írok minderről, mert meggyőződésem, hogy a véleménybuborékomon túl is nagyjából így mennek a dolgok. Nem csak rám és a baráti körömre jellemző az a fajta viszonyulás a nőkhöz, mint amiről írni akarok. Mi megtettük. Komolyan vettük a feministákat, a nők nevében felszólaló Müller Pétereket, és most itt vagyunk, várjuk a jutalmunkat, ami helyett újabb követelés listákat kapunk.
Én patriarchális mentalitású fiatalemberré fejlődtem, de úgy, hogy erről nem tudtam. Ez mind jó, mind rossz aspektusaiban igaz volt rám. Udvarias, lovagias voltam a nőkkel szemben, ugyanakkor úgy éreztem, az a természetes, hogy az otthon a nő dolga, énnekem pénzt kell keresni. Mivel a szocializmus benyomta a nőket a munkaerőpiacra, hát ezt persze tegyék a nyolc óra termelés után.
Akkori barátnőmet, Ramónát elnyomtam magam mellett, nem figyeltem rá, csak a saját igényeimre és irányítani akartam.
Aztán ez az egész összeomlott, Ramóna elhagyott, és kezdtek hozzám eljutni a feministák és a velük szimpatizálók (az egész akkori média) üzenetei. Meg hát azoké a nőkéi, akikkel együtt tanultam, később dolgoztam.
Fájó üzenetek voltak ezek, de kialakítottam magamban fokozatosan, hogy jobban tiszteljem őket a teljesítményükért, amit az életben végeznek, kitanuljam, hogyan működik a női szexualitás, miközben továbbra is előre engedtem őket az ajtóban, és cipeltem fizikai terheiket – hiszen én vagyok az erősebb.
Sok barátom nem kínlódott ezzel annyit mint én – gyenge apa kapcsolattal rendelkeztem, nehéz úgy férfias férfinak lenni, hogy azt bizonyos okok miatt az apámtól nem tudtam eltanulni. Én intellektuális típus voltam, ő gyakorlati. Gyenge férfiidentitással küzdöttem, hogy meg tudjak felelni a velem és körülöttem élő nőknek, és a rám zúduló női igény cunamival.
Nem húzom sokáig, a férfiközösségek segítettek rengeteget.
Végül sikerült – megismerni a nők életét, Férfivá érni és tisztelni a szabadságukat, több tiszteletet gyakorolni feléjük, stb.
És itt megállt a történet. Azt hittem, ha jobban szeretem a nőket, úgy ahogy ők kérik, cserébe ők is jobban fognak szeretni engem, illetve általában a férfiakat. Mondjuk megköszönik nekünk azt a kemény belső munkát, amit az ő kedvükért magunkon, megannyi férfi, elvégeztünk, és fenntartunk mind a mai napig. Ők is odafigyelnek ránk, pozitívan, segítőkészen.
Ehelyett egyre extrémebb követelésekkel állnak elő, leírja a médiájuk, hogy százharminchat év kellene ahhoz, hogy végre egyenjogúvá váljanak. Hazugságokat nyomnak évről évre az arcomba – pl. ugyanazért a munkáért kevesebb pénzt visznek haza, mint a férfiak. #Meeto, agyonhallgatás, ha a gondjainkat teszem közzé (öngyilkossági ráták, hajléktalanság túlnyomóan férfi áldozatai, társadalmi leszakadás, válás utáni apaság gyakorlása, stb, stb.)
Tényleg, miért is küzdöttem magammal olyan sokat? Hogy végül ilyen csalódott és kiábrándult lehessek tőlük?
Bocsánat, de amit változott a nők helyzete az elmúlt évtizedekben pozitívan, azt nagyrészt mi, férfiak tettük lehetővé. Mi adtuk meg mindazt, amit követeltek, remélve, hogy több és jobb szeretetet kapunk cserébe, de mi a valóság?
Éretlen, felnőni nem akaró, a férfiak pénztárcáján élősködő nők, akik egyre jobban átveszik nyugatról a “more me, less you” elvét.
Hogyan tudnék ezentúl bízni a nők nagy részében, mikor kimerülve, kifacsarva ott hagytak az út szélén? Hála a Jóistennek, hogy vannak megfelelő férfiközösségek, akikhez fordulhatok, és segítenek, hogy ne keseredjek végleg meg.
Köszönöm, fiúk! És néhány valóban empatikus nő!
Forrás:ferfihang.hu
Tovább a cikkre »
