Jövő szerdán lesz Marokkóban egy konferencia, ahol az EU és számos afrikai ország írna alá egy, a migráció visszaszorítását célzó szerződést. Az együttműködés lényege, hogy az Unió pénzügyi forrásokat biztosít az afrikaiaknak annak fejében, hogy igyekeznek gátat vetni az Európába áramló vándorlásnak. A megállapodás szerint
együttműködnek az embercsempészet elleni küzdelemben, illetve pénzt adnak a hazatérésre a Líbiában átkelésre várakozó sok ezer embernek.
Ezek a közös projektek részben jelenleg is zajlanak, ezeknek a folytatásáról, kiterjesztéséről szólt volna a mostani találkozó – ha a magyar kormány váratlanul meg nem fúrja az egészet. Külügyi kérdésekben az Unió összes tagországának egyet kell értenie, egyetlen ország tiltakozása is elég a vétóhoz. Orbánék most ezzel éltek.
Tehát az Európa védelmezőjének szerepében tetszelgő, a migráció megállítását mindennél fontosabbnak mondó magyar kormány hátba szúrta Európa migráció elleni védelmét.
Méghozzá azzal az érveléssel, hogy a szerződéstervezetben „nem ítélik el elég hangsúlyosan a migrációt.”
Egy olyan megállapodással szemben, amelynek kimondott, vállalt célja a migráció visszaszorítása, ez irgalmatlanul gyenge érv.
Már csak azért is, mert eleve tökéletesen mindegy, hogy egy ilyen nemzetközi dokumentumban mennyire keménykednek a felek, ez sem az Európába tartó tömegeket, sem az embercsempészeket nem érdekli. Hogy ez mennyire csehszlovák duma, az nem csak a felháborodott uniós követeknek tűnt fel, de minden bizonnyal Orbánék is pontosan tudják. És jó eséllyel nem is az a valódi céljuk, hogy teljesen jelentéktelen antimigrációs kirohanásokat pakoltassanak bele egy szerződésbe.
Hanem éppen az, hogy minél jobban felhúzzák az Unió összes többi tagját.
Ez most sikerült is. A belgák, a portugálok, az olaszok és a franciák mellett a magyar kormánnyal szemben eddig mindig megengedőbb németek is begorombultak. Olyannyira, hogy egyenesen azt követelték, hogy szenteljenek külön vitát annak, hogy a magyar viselkedést „elemezzék.” Vagyis ország-világ előtt pelllengérre állítsák Magyarországot, mint az EU érdekeinek árulóját.
Szijjártó Péter nyilván dörgedelmes nyilatkozatokban fogja visszautasítani a „migrációpárti brüsszeli nyomást” – de könnyen lehet, hogy ez csak a felszín fecsegése, ami alatt a mélyben valami egészen más húzódik meg. Erre utal az is, hogy Orbánéknak nem ez az első, és nem is az utolsó hasonló húzása. Egy héttel ezelőtt az agresszív kínai gazdasági és politikai terjeszkedést elítélő uniós jelentést vétóztak meg, azt pedig már most előre bejelentették, hogy egy másik, afrikai, karibi és csendes-óceáni országokkal kötendő szerződéshez sem járulnak majd hozzá.
Abban önmagában semmi különös nincs, ha a többségi véleménnyel szemben egyes tagállamok a vétó eszközéhez nyúlnak. Csakhogy ezt nagyon ritkán teszik egyedül, szinte mindig keresnek legalább egy-két partnert hozzá. Eddig Magyarország is így járt el,
az utóbbi időben azonban teljesen egyedül is nemet mondanak, ezzel vállalva, hogy még a V4-ek másik három országával is szembekerülnek.
Épeszű kormányzat tudatos, kitartó munkával nem szigeteli el minden nemzetközi és regionális szövetségesétől magát.
Kivéve akkor, ha valójában már más szövetségesei vannak, és igazából csak azt szeretné kiprovokálni, hogy az eddigi partnerei szakítsanak vele.
Mint az a gyáva férj, aki már beleszeretett egy másik nőbe, de nem áll oda a felesége elé bevallani ezt, hanem elkezd egyre irritálóbban viselkedni, hátha az asszony maga teszi ki a szűrét.
No, de miért akarná Orbán, hogy kitegyenek minket az EU-ból? Hiszen tényleg csak kicsit kell túlozni ahhoz, hogy azt mondjuk: ebben az országban évek óta két tégla nem került egymásra brüsszeli források nélkül. Vagyis, ha kikerülünk az Unóból, a magyar gazdaság összeomolhat. Ezt csak nem akarhatja a kormány? – csattanhat fel az olvasó. És tulajdonképpen igaza is van. Nem ez a cél, és minden bizonnyal megpróbálják majd elkerülni, tompítani a válságot. Ám, ha mégis beüt a ménkű, ha mégis beszakad az építőipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem, és egy csomó EU-nak kiszolgáltatott szektor, ha egekbe szökik a munkanélküliség és az infláció – nos, az kellemetlen járulékos veszteség.
Cserébe viszont megszabadulnak az összes uniós demokratikus normától, és nekiláthatnak lebontani a jogállamiság maradék díszleteit is.
Moszkva és Peking térdén ringva, korlátlan hatalommal a kezükben pedig miért is kellene tartaniuk attól, hogy a magyarok csalódnak bennük? Kit zavar, ha százezrek válnak munkanélkülivé és milliók süllyednek nyomorba – ha már nem lesz olyan sajtó, ami erről hírt ad? Miért kellene tartaniuk a feldühödött tömeg utcára vonulásától – ha az utcán már csak az történhet, amit ők megengednek?
Kit érdekel, ha a pincébe zuhan a népszerűségük – ha ezt a népszerűséget többé már nem kell lemérniük valódi választásokon?
Egy biztos: kétharmados győzelmükkel sok mindenre kaptak felhatalmazást, de arra biztosan nem, hogy a valóban súlyos válságban levő, de mégis az egyetlen otthonunknak számító nyugati civilizációból kivezessenek bennünket. Készen kell állnunk arra, hogy, ha szükség lesz rá, jó hangosan emlékeztessük őket erre.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
